Két hete vasárnap láttam egy filmet: Idétlen időkig (Groundhog day). Arról szól (aki nem látta és szeretné megnézni anélkül, hogy tudná, ki a gyilkos, tekerjen előre a következő bekezdéshez). Szóval, adott egy időjárás-jelentő, aki mufurc, undok, kellemetlen ember, a kollégáinak beszól, a munkáját utálja, és őt sem kedveli igazán senki. Február 2-án egy amerikai kisvárosba utazik a Mormota-fesztiválra a stábjával, hogy élőben közvetítsék a nézőknek a mormota előbújását, és hogy meglátja-e az árnyékát, ugyanis ettől függ, meddig fog tartani még a tél. (Vö. nálunk ugyanez a macival.) Emberünk utálja az egészet, a fesztivált bugyuta baromságnak, az ottaniakat ostobának tartja, és ezt nem is rejti véka alá. Alig várja, hogy visszatérhessen a nagyvárosba, azonban a hazaúton hóviharba kerülnek, és visszafordítják őket. Lefekszik aludni a szállodában, abban a hitben, hogy másnap hazatérhet, azonban másnap reggel is február 2-ára ébred. Minden ugyanúgy történik, mint előző nap; ugyanaz a dal szól a rádióból, belelép ugyanabba a pocsolyába, és ugyanúgy találkozik a kellemetlen biztosítási ügynökkel. És mindez újra és újra megismétlődik. Minden reggel február 2-a van, és minden ugyanúgy történik. Hősünk először értetlen, majd dühös, aztán próbál előnyt kovácsolni a helyzetből (szexelni, de nem kap meg mindenkit, akit szeretne; akit igazán szeretne, azt nem tudja olcsó trükkökkel megszerezni). Megölni is többször próbálja magát, de az sem segít; másnap ugyanúgy február 2-ára ébred, és kezdődik minden elölről. Egészen addig, amíg meg nem tanulja a legjobbat kihozni a helyzetből, és megszereti a kisvárost, az ottani embereket. Mindeközben persze látványos személyiségfejlődésen is keresztülmegy: udvarias, segítőkész, empatikus emberré válik. Ekkor és csakis ekkor léphet át a következő napba.

Szóval, hetek óta dolgozik ez a film a lelkemben. Nagyon erősen rezonálok erre a témára. Többször írtam már itt is róla, milyen nehéz a jelenben lennem, és legtöbbször if-then függvényekhez kötöm, és mindig a jövőbe pozicionálom a boldogságomat. Újabb és újabb elérendő mérföldkövet találok; a legújabbak, hogy majd ha megszerzem a pszichológus diplomát (legkorábban jövőre kezdem), akkor majd pszichológus leszek, és milyen nagyon boldog. Azt tanulhatom, ami igazán érdekel, aztán meg szakmát és munkahelyet válthatok. Juhú, röpke hat év (alsó hangon). Meg a másik, a gyermekáldás. Ó, milyen boldog leszek egy babával a hasamban! Ami egészen biztos is, na de addig...! Hiszen lehet, hogy egy hónap, de lehet, hogy sok-sok év! És félig-meddig az önismeretet is erre használom: ó, milyen jó lesz majd, ha ezt a témát felállítom, azzal meg játszom egy drámajátékot, amazt pedig megfejlődöm, és akkor eljövend a Kánaán. Ez a film nagyon sokat adott ahhoz, hogy ne csak tudjam, de át is érezzem, mit jelent (kellene jelentenie) annak, hogy a jelenben lenni. Abból gazdálkodni, abból kihozni a legtöbbet, ami van.(Ráadásul: igazán bőségesen ad a Sors). De valahogy mégse ment. Hetek óta hordoztam, gyúrtam, gömbölygettem magamban ezt a témát. És - bár nem szeretnék túl sokat belelátni - de az is eszembe jutott: mi van, ha az egész élet ilyen? Mármint, a folyamat, ha vannak előző életek, újraszületés, szamszára, akkor az egyetlen lehetséges út megtanulni kihozni minden helyzetből, tapasztalatból, pillanatból, napból, életből a lehető legjobbat. És addig nincs továbblépés, amíg meg nem tanuljuk a leckét. Újra és újra ugyanazt kapjuk, amíg meg nem tanulunk élni benne és vele. Vagy nem tudom, hogy kell ezt kifejezni. Elfogynak a szavaim, gondolatom sincs igazán rá.

Aztán tegnap este történt valami. Lehet, hogy ez a kegyelmi állapot. Feküdtem a férjem mellett az ágyban, hátamat az övéhez érintve, és szinte tapinthatóvá sűrűsödött bennem az iránta érzett szeretet; úgy éreztem, túlcsordul belőlem, és betölti a teret. (Ez nem szirupozás, néha tényleg érzek ilyesmit.)  Ő már elaludt, én meg azon müffögtem és sajnáltam magam, hogy ebben a hónapban is megjött, most sincs baba. Pedig milyen jó lenne, ha lenne - picsogtam, és ekkor hasított belém valami. Hogy bármikor bármi történhet, és mindezt az örömöt és boldogságot egy csapásra elveszíthetem. És sajnálhatom akkor a szép életemet. De - most kivételesen - nem pánikolni és ajvékolni kezdtem, hogy jaj, milyen mulandó minden, mi lesz, ha egyszer csak valami miatt elveszítem satöbbi, hanem továbbment bennem, hogy basszus, én meg még csak meg sem élem! Tele van örömmel, áldással az életem, én pedig azt képzelem, majd milyen jó lesz, amikor, közben pedig peregnek a napok, és elégedetlenkedem. Uramisten! Hát eltékozlok minden egyes napot! Peregnek a kezeim közt, és elfolyik mindegyik, amelyet nem ragadok meg azzal, hogy örülök mindannak, amim van! Elszégyelltem magam.

 Nehéz szavakba önteni az érzést, de döbbenten álltam a konyhában (akkora ereje volt a felismerésnek, hogy fel kellett kelnem), és hirtelen másként láttam mindent. Vagy inkább, mintha lekerült volna végre rólam a rossz fókuszú szemüveg. Ránéztem a szendvicssütőre, ami a férjem "hozománya", és mindig odavoltam érte, mennyire cuki a lenyitható ajtajával, aztán ránéztem a mosatlan edényekre, amelyekből vacsoráztunk, és elfogott valami nagy-nagy szeretet és hála. Hogy mindez van, mindezt megélhetem. Ebben a tudatállapotban a mosogatás is öröm (hiszen van étel, és van kivel elköltenem), a reggeli metrózás is öröm (hiszen hiába van tömeg, végül szinte mindig van helyem), és megsejtettem valamit abból, milyen lehet a valódi életöröm és jelenlét. Nem a majd, amikor, hanem az itt és most. És arra gondoltam, eddig mindig úgy képzeltem, majd akkor lesz teljes és kerek az életem, ha ... (tetszőleges cél vagy vágy, amit ha elérek, máris új kerül a helyére). Most pedig megértettem, hogy az életem most is kerek egész. Nem egy körcikk, amelyből szeletek hiányoznak, hogy teljes kör legyen, hanem egy teljes kör. És ha megvalósulnak a vágyaim (gyermekáldás, új diploma, másik munka stb.), akkor majd egy nagyobb kör lesz. De már most is teljes.