Elmaradt idén a Kingdom of Hegyalja, ahol a Nightwish is fellépett volna. Hétköznap esti leutazást, másnap munkába érkezést nehezékes lett volna megoldani, a Nightwish pedig az egyik (ha nem épp a legkedvesebb) zenekarom. Egyszóval, egyáltalán nem akartam kihagyni, és hetek óta rágtam a férjem fülét, valahogy mégiscsak oldjuk meg. Aztán láttam, hogy a Hegyalja elmarad, a koncertet pedig Budapesten tartják meg. Jippié! Tudom, hogy sok mindenkinek ez nagyon rossz hír, és együtt is érzek velük, de én személy szerint mégiscsak megörültem. Így ugyanis én is részt tudtam venni, nem kellett Tokajba elutazni munka után, aztán koncert után éjszaka, vagy másnap hajnalban meg haza, hogy reggel 9-re frissen és munkára készen megjelenjek az irodában. Na jó, megjelenjek. Valami olyan állapotban, ami hasonlít ahhoz, ami a hatékony munkavégzéshez kell. Távolról.

Fél kilenckor kezdett játszani a Nightwish, az előzenekart kihagytuk (vmi olyan együttes játszott, akiknek a neve a Sodomiára hasonlított, de nem az volt, csak nem jegyeztem meg), helyette sörözgettünk a barátnőmmel a Ligetben. Azzal a barátnőmmel, akivel 16-19 éves korunk rengeteget buliztunk. Nosztalgiázósra ittuk magunkat, aztán én kicsivel később pszichológusra is, aztán megint nosztalgiáztunk, és közben élveztük a hangulatot. Fél kilenckor pedig a Nightwish a húrok közé csapott, és a Shudder for the Beautifullal nyitottak az új albumról. Két hete reggelente a BKV-n Nightwish-t hallgatok, hogy hangolódjak, és a zenéjüktől futkos a gerincem mentén a libabőr. Úgy történt tegnap is. Meghallottam az első taktusokat, végigszaladt a gerincemen az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, és átadtam magam az örömnek. Kevés nagyobb élmény van, mint kedvenc zenekart hallani-látni élőben, kedvenc számokat kórusban énekelni, és kedvenc dallamokra táncolni. 

Szoktam arra gondolni mostanában, egy rockkoncert (vagy bármilyen más koncert, de azokra én nem megyek) egészen olyan, mint egyfajta misztikus élmény. Transz. Rituálé. A zenéből áradó különös erő, a zenekar személyes jelenléte, és a nézőközönség létrehoz valamit, ami több lesz annál, mint egy egyszerű koncert. Mi van, ha a rockkoncertek az új rituálék? Szertartások, révülések, közös transzélmények, amelyre minden embernek és közösségnek szüksége van? Viszonylag kötött forgatókönyvvel és elemekkel: "egyenruha", közös jelvények (smink, póló, bakancs, fekete ruházat), a csápolás, az őrjöngés, a fejrázás, az üvöltözés, a közönség megénekeltetése mind-mind egy eleme a rituálénak, amelyet az együttes vezet. Már februárban is volt ilyen élményem rockkoncerten, hogy ez most jóval több annál, mint hogy élőben játszik egy banda, és mi meghallgatjuk. Valami modern kori sámán-szertartás. 

Szóval, hatalmas élmény volt. Egészen 22:00-ig, amikor is egy csapásra vége lett. De nem úgy, ahogy általában lenni szokott (ez is a rituálé egyik kötelező eleme), hogy a zenekar bejelenti, hogy akkor ez az utolsó szám, és utána vége lesz. És nem volt visszataps sem. (Újabb kötelező eleme a szertartásnak). 22:00-kor se szó, se beszéd, abbahagyták a zenélést, és elmentek. Semmi utolsó szám, semmi ilyenkor szokásos levezetés. Úgy éltem meg, mint valami megszakított közösülést, orgazmus és mindenfajta levezetés nélkül. Egyszer csak snitt: vége! Így maradt is bennem egy kis hiányérzet. És nem játszották a Wish I had an angelt sem, ami kötelező Nightwish-koncertelem, hiszen ez az a szám, amelyet azok is ismernek, akik a zenekart egyébként nem. De nem ez hiányzott a legjobban. Hanem a levezetés, az ilyenkor szokásos forgatókönyvek.

És a húgom, akivel eddig mindig együtt voltunk Nightwish-en, és aki most nyáron Máltán dolgozik.

Azt olvastam valahol, decemberben is jön majd a Nightwish. csak eddig azért nem kapott marketinget, mert nem akartak a saját koncertjüknek konkurenciát csinálni. Így legyen. Akkor már testvérrel kiegészülve, lehetőleg Wish I had an angellel és legalább egy visszatapssal. Már csak kicsivel kevesebb, mint 180-at kell addig aludni.