Van most bennem egy kis visszatekintés, mi volt fél éve, egy éve, szeretek visszagondolni, főleg, mióta ilyen nagyot változott az életem.

Kikerülve abból a szűk kis irodából, melynek íróasztalát közel kilenc éven át koptattam, egy év alatt elképesztően nagyot fordult velem a világ. Négy hónapot töltettem el otthon, munka nélkül,s hogyha a vizsgaidőszakot nem vesszük bele, közel három hónapon át volt időm arra, amire korábban sosem. Emlékszem, mennyit írtam! Felkeltem reggel, elköszöntem a férjemtől, tejeskávét főztem, felcsaptam a laptopot, és csak úgy pizsamában délután egyig írtam a meséket. Más reggelek futni mentem a patakpartra, és egészen 8 kilométerig jutottam (jól jön ez most, amikor a húgom hét kilométeres futóversenyre hív, és a leghalványabb sejtelmem sincs, hogyan fogom teljesíteni a távot!). Azt hittem, az élet nem is lehet csodálatosabb.

De aztán már nem volt jó. Nem jó sokáig munka nélkül lenni. Alááshatja az önértékelést, beszűkítheti az ént. Velem legalábbis így történt. Ezért májusban elhatároztam, hogy találok munkát. S amíg nem, addig esetleg elmegyek önkénteskedni valahová. Kicsit szorongtam ekkorra már, vajon mihez fogok tudni kezdeni, s amihez tudnék, azt vajon fogom-e szeretni? Alighogy ezt megfogalmaztam, máris megérkezett a lehetőség. A szomatodráma szupervízión kérdeztem valamit Lacitól a szünetben. Soha előtte nem igazán beszéltünk. Őt mindig sok ember vette körül, nekem pedig nem volt kitüntetett mondanivalóm, amit a képzés keretében el ne mondtam volna. És ekkor váratlanul megkérdezte, hogy egyébként én mit csinálok. Mondtam, hogy épp munkát keresek. Mire ő, hogy ő pedig munkatársat. Ez volt hétfőn. Csütörtökön interjúztam, pénteken kezdtem. Rendezvényesként a Testtől Lélekig Alapítványnál.

Örülni kellett ekkor ennek. Örültem is, persze. Jó dolog a szomatodráma közében lenni, s Lacitól is rengeteget lehet tanulni. De - most már kimondhatom - ezt a munkát én nem szerettem. Nem az én személyiségemnek való rendezvényeken hosztesszkedni, ötven embert leregisztrálni, ingerekkel elárasztva lenni. (Azóta kitöltöttem a Big Five-ot, és ott is az jött ki, hogy szélsőségesen introvertált vagyok . az átlagnál több, mint egy szórással alacsonyabb volt az Extraverzió dimenzió pontszámom. És bár továbbra sem kedvelem ezeket a személyiségkérdőíveket, mégiscsak úgy etikus, hogy mielőtt nekiesem, magammal is felveszem a tesztet. De legalább extrém módon barátságos vagyok - segítő foglalkozáshoz ideális.) Nem szerettem ezt a munkát, és sok is volt iskola mellett a 40 órás munkahét. Sokat sírtam, és - ahogy hajlamos is vagyok rá - belezuhantam az önsajnálatba és a hétköznapokba. 

Nem tudom pontosan, hogyan történt. Laci tudott róla, hogy nem érzem jól magam, s nyitott volt rá, hogy kevesebbet dolgozzak (kevesebb pénzért), és más munkakörben. Menet közben kiderült számára, hogy jól írok, és jobban hasznomat veszi ilyesféle munkakörben. November óta így csak 3 napot dolgozom, ebből egyet otthonról, s fő feladatom az írás. Hírlevél, blog, kiadványok, jegyzetek. Kedves, kreatív emberekkel dolgozom, az irodában jelenleg 4 cicát etetünk, és ingyen van a kapszulás kávé.

Ma éppen a home office-os napomat töltöm. Felkeltem reggel, elköszöntem a férjemtől, tejeskávét főztem, felcsaptam a laptopot, és csak úgy pizsamában írtam a kiadványunkat délig. Most kis pihenőt tartok. Néha vágyom arra, hogy többet írjak ide. A Bernya 2. is készülhetne gyorsabban. De mégis, ha az írásból élek, a legjobb ötleteimet nem feltétlenül magamnak tartom meg. És kevés idő jut a saját projektekre. Bár, az Alapítvány ügye is - részben - saját. Főleg, hogy hamarosan kuratóriumi tag leszek. Közben kiképződtem Lacinál, s a csoportjaiban játékvezetéssel már pénzt is keresek. Sőt, az is megesett már, hogy hívtak máshová játékot vezetni, s mentem. 

A Füredi utcától is elbúcsúztunk időközben. Nincs most patakparti futás. Van helyette edzőterem a húgommal, akinél most lakunk, s guggolás rúddal, hátgyakorlatok csigán, szénhidrátszegény diéta. Álomalak nyárra? Nem tudom. De most valahogy elkapott, hogyha ennyi minden megvalósult, akkor ez is megvalósulhat. Egy kerek popsi legalábbis biztosan. Menet közben pedig felújítunk egy kedves kertes házat Rákospalotán, nem olyan messze a patakról. Lehet, hogy egyszer majd kutyával megyek újra futni.

Hogy miért írtam le mindezt? Nem, nem dicsekvésből. Hálából. Hogy leírjam, megosszam, nyilvánvalóvá tegyem, micsoda örömben van részem. Mi minden fér bele egyetlen röpke évbe! Szerencse? Véletlen? Jó csillagok? Leginkább áldás, azt hiszem.