Be kell valljam Nektek, dosszié-olvasóknak, hogy nagyon szoktam szorongani az egyetemtől. A legegyszerűbben megfogalmazva azért, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem jók a meglátásaim, a kutatásaim, a tudásom, a következtetéseim. Az élet persze nem ezt igazolja, sőt, de - magunk között mondom - ez a szorongásszintemen vajmi keveset csökkent. Szorongok és kész. Mi lesz, ha nem leszek elég jó a pszichológus diplomához? 

Két hete sokkolt egy levél, amely a Neptunon keresztül érkezett. Másodév második félévében a Kar elérkezettnek látta az időt, hogy hivatalosan bejelentsük, miből akarunk szakdolgozati témát írni két félév múlva, a BA zárásaként. Hozzátartozik a kérdéshez, hogy pszichológia szakon nem lehet "akármiből" szakdolgozatot írni: saját empirikus kutatás képezheti egyedül az alapját, más nem. Ennek is megvan a módszertana, tanultam is, gyakorlom is, hiszen másodévtől kezdve minden félévben elő kell állni egy-egy témában egy empirikus kutatással. Müff! - mondaná Bernya, ha ő is ide járna.

De hát még csak másodéves vagyok! Még alig mélyedtem bele a pszichológiába! Még nem tudok fókuszálni, mi érdekel igazán! (Azt, hogy mi az, ami biztosan nem, azt már tudom.) Persze, vannak kedvenc témáim. Ezt az is tudom már, mi az, amiből erőforrás hiánya miatt nem fogok tudni empirikus kutatást végezni. Érdekelnek a projektív tesztek - a projektív rajztesztekhez elég jól értek is, végeztem egy remek tanfolyamot belőle. Aztán a szorongás, a depresszió, a self-compassion, a tanácsadás és a terápia lehetőségei, Ken Wilber modellje, Jung személyiséglélektana és spiritualitása, szépirodalmi művek pszichológiai szempontú elemzése, a pszichoszomatika, az egészségpszichológia, a szomato-pszichoterápiák, a szociálpszichológia mindenestül, és a mindfullness. Meg mit tudom én még, mi minden. És döntsem el, lehetőleg heteken belül, miből akarok szakdolgozni - olyat érdemes, persze, ami igazán érdekel, amit szenvedéllyel tudnék kutatni, és amit esetleg MA-n folytatni is tudok majd. Keressek hozzá konzulenst is - nagyrészt olyan oktatók közül akiket
a) nem ismerek
b) ismerem, de a büdös életben nem akarok nála szakdolgozni, mert az maga az önsorsrontás.

Aztán elhatározásra jutottam. Le fogom vadászni a nekem legszimpatikusabb oktatót, ha a fene fenét eszik is. A megajánlott témái is érdekeltek, és abban is bíztam, el fogom tudni neki a sajátomat, amiről most csak annyit tudok, hogy leginkább a testkép, a testhez való viszony, a szelftárgyiasítás, a szorongás topikok körül mozog. Vettem egy nagy levegőt, írtam neki e-mailt. Leírtam, hogy ki vagyok, érdekelnek az általa megajánlott témák, de vannak saját ötletek is, leírtam őket, és udvariasan felkértem konzulensnek. Irt, hogy keressem fel személyesen. Tegnap reggel elbuszoztam hozzá a fogadóórájára, előhozakodtam vele, hogy mit szeretnék, és... igent mondott! Alá is írta a témabejelentőmet, és mondta, hogy a vizsgák után keressem meg, ajánl szakirodalmat, amivel kellemesen eltölthetem a nyarat. Ráadásul annyira együttműködő volt!

Repkedtem a buszmegállóig, meg még másfél órán keresztül utána. Remek megoldást találtunk arra, hogyan közelítsük, amit ő ajánlott, és amit én szeretnék. S hogy mi ebben a szintepláne? Másnak talán nem sok. De nekem az, hogy mertem tenni azért, hogy jó konzulenst szerezzek magamnak, jó témával. A legrosszabb énállapotom víziója az volt, hogy egy közepes, vagy annál nagyobb mértékben gyökér oktatónál (pl. akinél fejlődéslélektani kutatást csinálok) írok szakdolgozatot olyan témából, ami nem, vagy csak mérsékeltem érdekel. Mert nem jut más, mert nem merek tenni érte. Nem volt könnyű jelentkezni, levelet írni, eladni a témámat. De mertem és sikerült! A lehető legjobb témát találtunk: nőiség, menstruáció, testkép, szelftárgyaisítás. Az egyik legjobb, hozzám leginkább közel álló szemléletű témavezetővel! Lehet, hogy lassan itt az ideje belelazulni ebbe az egészbe?