Pénteken beköltöztünk az új házikóba. Ez egy csoda. Maga a földre szállt mennyország, a Paradicsom, és az összes tuti hely, amit a különféle vallások halálunk utánra belengetnek. Van kert. Igaz, nyakig ér a gaz, mert másfél éve nem nyúl hozzá senki, de hétfő reggel az ablakon kinézve a szomszédot látom, amint locsol, és a kertvárosi készülődést, ahogy lassan elindul munkába az utca. Én is. Az első út a villamosig (jaj, ne felejtsem el a kertkaput is külön bezárni), vajon hány perccel hosszabb így az út az Alapítványig (huszonöttel), és behoztam-e a kertből a száradó ruhát, mert mára esőt mondanak. 

A falak frissen festettek, ragyog a járólap a kék falú fürdőszobában, és bár konyhabútor még nincs, mégis gyönyörködöm az újdonságban, a szépségben. És közben arra gondolok, ezt is meg fogom szokni majd. A szemem hozzászokik, az idegrendszerem is szép lassan, és már nem fog örömet okozni, már nem fog az újdonság varázsával elbűvölni a szép kis ház. Az, amiről álmodozom, amióta az eszemet tudom. És arra gondolok, ezt nem szabad hagyni. Nem szabad ezt néhány hét természetesnek, adottnak venni, és valahogy jó lenne fenntartani az örömöt, a hálát, a kiemelt pillanat érzését. 

Szendi Gábor jut eszembe, amíg a reggeli kávét kortyolgatom, és Miau bácsit (a szomszédot) nézem locsolás közben. Valamelyik könyvében írta, hogy mikor húsz év után végre kertes házba költöztek, és határtalan örömöt érzett, felismerte, hogy ez nem fog sokáig tartani. Meg fogja szokni, adaptálódni fog az örömhöz, és elmúlik annak a jó érzése, hogy most elért valamit, amit évtizedek óta nagyon szeretett volna. Így azt találták ki a feleségével, hogy minden reggel megkérdezik egymástól: örülsz a szép új házunknak? És így megy ez immáron tíz éve. Így tartják fenn annak az örömét, hogy elértek valamit, amire fél életükben vágytak. 

S Kosztolányi jut most eszembe:

"Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek"

S most rajtam a sor. Szépen lassan beérnek azok a gyümölcsök, amelynek magjait évekkel ezelőtt ültettem, és azóta dédelgetem. Belekóstolok. Nagyon édes. Csak nehogy megszokjam, csak nehogy egy szép napon eleve adottnak vegyem. Hadd maradjon meg a hála, az öröm, az édes elvarázsoltság, az örülés képessége annak, ami van. 

S maradjak otthon az égben.