Valószínűleg a legtöbb nő életében vannak napok, amikor csúnyának és kövérnek érzi magát. Akkor is, ha egyébként fitness modell, vagy fehérnemű modell, vagy csak egy hétköznapi nő, aki a többi napon jóban van magával. De mintha közös női tapasztalásunk lenne, hogy vannak napok, amikor is - bármi van - egész egyszerűen csúnyának és kövérnek érezzük magunkat. Olyan, mintha a bad hair day jelentését szó szerint vennénk. Aztán másnapra elmúlik. Vagy harmadnapra. Vagy legalább az ovulációra. Talán, mert valamennyire mindannyiunkat bántottak a nőiségünkben? Vagy egyszerűen csak így alakult?

Nem emlékszem, hogy nekem mikor kezdődött. Az óvodában még nem tudtam, hogy csúnya vagyok. Volt szemüvegem, időnként leragasztva az egyik üveg, és dagi is voltam akkorra már. A 4 éves kori fényképeimen már egyértelműen nem cuki husi kislány vagyok, hanem kövér. De akkor talán még nem csúfoltak. Vagy nem emlékszem. Vagy elfojtottam. Azt, hogy kövér vagyok, talán általános iskolában mondták először. Dagadék. Digi-dagi-daganat. Kergeti a halakat. De a halak ügyesek. Digi-dagi elesett. 

És úgy is maradt. 

Ez kedves csúfolás volt ahhoz képest, ami felsőben következett. Ott már a dagadék mellé felzárkózott a gusztustalan, a hájpacni, és a személyre szabott bántások. Szünetben, az udvaron, tornaórán és hazafelé az utcán. Amikor direkt dobtak meg kislabdahajításkor úgy, hogy fájjon. És mikor elvétettem a partizán játékban a dobást, akkor kezedbe adom a csöcsödet, te béna dagadék szavakkal illettek. Igen, a tornatanár hagyta. Még mosolygott is rajta. Mert hiszen vicces volt az osztály legmenőbb fiújának szájából, hogy bántja a dagadt, szemüveges lányt. Aki úgyse mer szólni. Később egész egyszerűen csak undorító féregnek neveztek, és ekkorra ezt már majdhogynem természetesnek vettem. 

Még mindig tudok szégyent érezni ezek miatt. És értem, miért lehet az, hogy ma már egy szép és csinos nő testében él a csúnya lány. Hogy miért van az, amikor egy férfi rám néz, akkor először azt gondolom, hogy valami baj van velem. Nyilván azt nézi, hogy csúnya vagyok. És gusztustalan. Dagadék. Ja, és undorító féreg.

Aztán váltani kell fejben. Ja, hogy már nem. Ja, hogy már jó nő vagyok. Csinos testben, átlagos arccal. Akkor lehet, hogy azért nézett rám egy pillanatnál tovább, mert vonzónak tart. Lehet. De a testem automatán apróbbra húzza magát, és kerüli a szemkontaktust. Mintha el lehetne bújni a bántások elől. Pláne a múltbéliektől.

És így éldegélünk kettecskén a testemben. A csúnya és kövér lány, meg a csinos és szép felnőtt. Egyszerre rándulnak össze egy vizsla tekintetre, egy nevetésre a buszon a hátuk mögött, egy rossz mondatra az utcán,amely nem is nekik lett címezve.

Hogy hogy lehet ebből kigyógyulni? Sehogy. Sajnos, illúzió, hogy meg tudjuk gyógyítani egy korábban sérült énrészünket. Mert a bántás mélyre ment, mélyen gyökerezik. Beleégett a sejtjeinkbe, az elménkbe, a személyiségünk részévé vált. Nem lehet egy csapásra levetkőzni, mint egy megunt bundát, mert én mától csíkosat szeretnék a foltos helyett.

De lehet vele találkozni. Meg lehet engedni, hogy legyen. És abban a pillanatban, hogy átengedjük a fájdalmát, a haragját, a szégyenét mostani önmagunkon, ki lehet pottyanni egy egészen új minőségben belőle. Ha belemegyek, ha átadom magam a fájdalomnak, ha nem akarom megoldani, ez az önátadás a lehető legmeglepőbb változást tudja megérlelni. A csúnya lány az ötödik béből találkozik a felnőtt, gyúrós, szép arcú nővel. És nem csak a felnőttől tud tanulni a kicsi. Kettejükből együtt valami esszenciális lehet. Valami új minőség.