Ahogy egyre több esettel találkozom, egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy mintha legtöbbünknek lenne egy (esetleg kettő, de akkor nagy valószínűséggel összefüggő) alapelakadása, valami "őstrauma”, ősélmény, általában egészen korai életszakaszban. Az ezt követő történések (kamaszkorban, párválasztáskor, gyermeknevelésnél, akár a betegségek „kiválasztásánál”) mintha ennek a mintának a variációi lennének, egy-egy nyaklánca felfűzhető gyöngysorként. Mint egy szimfóniában: több tétel, de visszatérő motívumok, variációk egy témára.

Elkezdtem nagyon figyelni erre, élesíteni az érzékenységemet, hogy egy-egy beszélgetésből kihalljam a fő témát, a szimfónia alapdallamát,amely aztán variálódik az életben. Úgy tűnik, mintha egészen korán rátanulnánk egy-egy mintára, kapcsolódási módra a világhoz, és utána azt variálgatnánk – hacsak nem jön valami katartikus erejű felismerés, trauma, terápia, amely áthangolna minket. Általában persze nem jön, legalábbis, magától ritkán. Úgyhogy marad az ősminta ismételgetése, az ott megtanultak "következetes alkalmazása". Persze, mindennek nem vagyunk tudatában. Sokszor annak sem, miért reagálunk éppen úgy, ahogy, és annak sem, hogy most éppen az alapmintákat ismételjük újból és újból. Igazán kitüntetett pillanat, amikor rá tudunk látni erre. Hát még, ha hozzálátunk, hogy áthangoljuk ezt a mintát! Akár több évtizednyi olyan működésmódot, amely már a személyiségünk részévé vált. 

Sok mindenről szólhat ez az alapminta, amely aztán kihat az egész életünkre. Van, akinek az az alapélménye, hogy nem kell (például, mert a szülei lemondtak róla) - aztán ezt a témát variálgatja az életében. Ezt úgy kell érteni, hogy bármibe is kezdjen, bármit is érjen el - tudattalanul - vagy akár nem is feltétlenül tudattalanul - ott húzódik az alaptapasztalás, hogy "én nem kellek". Ez számtalan önszabotázs forrása lehet, hiszen ilyenkor egyszerre próbálunk megszabadulni ettől az örökségtől, és egyszerre találkozunk újra és újra ezzel a legkülönfélébb élethelyzetekben. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a világot - mert ez került ránk az életünk során - úgy ezt fogjuk látni, megtapasztalni az élet különféle területein, hiszen mindent ennek a szemüvegén keresztül nézünk.  

Én is ismételgetek egy mintát. Úgy alakult, hogy az én alapélményem az lett: nem vagyok elég érdekes, nem vagyok elég ahhoz, hogy felhívjam, fenntartsam az emberek figyelmét, kevés vagyok, nem vagyok elég értékes. Ezt az alapmintát ismételgetem aztán újra és újra az életem különféle területein: a munkahelyválasztásnál, a párkapcsolatokban, abban, ahogy a férfiakhoz általában viszonyulok, és abban, ahogy menedzselni tudom önmagam. Ez a program hol tudatosan, hol nem tudatosan, de búvópatakként köszön vissza az életemben, és felismerem, hogy ez határozza meg, hogyan kapcsolódom másokhoz, a világhoz, hogyan definiálom önmagam és hova pozicionálom. 

Kevésnek lenni, mint vasmacskában a miákolás... Én azt tanultam meg, hogy ezeket az alapvető, és hosszú éveken-évtizedeken át megerősített mintákat nem lehet nyom nélkül eltüntetni, főleg nem egy pillanat alatt. Az alapreakcióm - bármikor bármire - mindig is ez lesz. De meg lehet tanulni egy új mintát, egy új modellt - érzelmileg és mentálisan egyaránt. És ahogy tanulom az új mintát, ahogy erősödik meg bennem, időben egyre közelebb tud hozzá kerülni ez az újfajta reakciómód. Először csak egy hónappal a helyzet után esik le a tantusz. Aztán egy héttel. Aztán öt perccel utána. Aztán rögtön a helyzetben felismerem. Megjelenik az első reakció - az alapsérülésből adódó - és rögtön utána követi az új, tanult, az adaptívabb. És van, hogy kimondásra már csak az kerül. A kifelé mutatott reakció már csak az adaptív lesz. Közben tudom és felismerem, hogy egy-egy helyzetben az érzés, hogy kevés vagyok, csupán egy érzés, amire rátanultam, amit működtetek évtizedek óta, de nem a valóság. 

Tudom, hogy nem vagyok kevés. Néha persze máshogy érzem. És tudom közben szeretni azt, aki tudja, hogy nem kevés, és azt is, aki máshogy érzi.