Otthonra lelni

Bár a tél végi ünnepek közeledtével én leginkább túlélő-üzemódba kapcsolok (s nem csak a szakdolgozatleadással súlyosbított vizsgaidőszak miatt), azért évről évre szerét ejtem, hogy tartsak némi évértékelést, mérlegvonást, sőt még kártyát is szoktam vetni. Azért igazán fontos nekem a számvetés, mert a fene nagy előre koncentrálásban, a néha erőltetett hegymenetben, néha a répa után kullogásban (lásd az egyszeri szamár esetét) hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire nagy út áll már mögöttem. Elfelejtek büszkének lenni magamra, értékelni azt, amit az életembe beletettem, így az évértékelésnek különleges emlékeztető funkciója lesz: helló, a hegymenetben vedd azt is észre, milyen messze van már az alaptábor. Főleg akkor hasznos ez, ha fogyni kezd a levegő, s nehézzé válik a lábam alatt az út.

Először is, a legnagyobb változást az hozta, hogy beköltöztünk nyáron az új házunkba. No hát, ilyen érzés, amikor egy álom megvalósul... a dosszié nem egy filterekkel feljavított, photoshoppolt álomvilág, így el kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem volt könnyű. Az első néhány hónap rémálom volt inkább, pedig minden szép volt, kék a fürdőszoba és virágos a kert. Én meg csak járkáltam egyedül a szobákban, a kibontásra váró papírdobozok között, és napokig ki se mentem a kertbe, mert nyomasztott a gyom és a tennivaló. Az évek óta várt, szép új házban egyre csak gyötört, hogy nem ezt kellene éreznem, s még csak mesélni se mertem róla senkinek hónapokon át. Milyen az új ház? - kérdezgették sokan, néhányan udvariasan, néhányan tényleg érdeklődve, s én mosolyogva feleltem, hogy csodálatos, de még meg kell szokni. Persze csak a számat húztam mosolyra, a szemem sarkát nem, s nem mertem elmondani, hogy legbelül azt érzem: rohadtul nem tudok mit kezdeni vele. Hogy nem is olyan könnyű boldognak lenni, elérni a kitűzött célt, mert rámszakad egy üresség, hogy akkor most mi van, mi lesz, és hogy az új háztól még a lelkemet rágó valami legbelül nem fog udvariasan odébbállni a kék fürdőszoba láttán.

 Még majdnem fél évet kellett várnom, amíg végre találkozhattam ezzel az érzéssel, ezzel a legbelső magánnyal, ürességgel és félelemmel, és sok-sok Játék kellett hozzá az ősz folyamán, hogy végre találkozzak a lelkem legmélyén megbúvó, rémült és fájó maggal. Erről szólt az ősz, jártam megint önismeretbe szorgalmasan, kerestem a kapcsolatot azokkal az érzéseimmel, amelyekkel eddig nem mertem találkozni, s novemberre érkeztem meg oda, hogy történt valami áttörés. Mély zokogás volt csak, kontrollálatlan, velőt rázó, de akkor valami végre áthullámzott rajtam akadály nélkül, s utána, ahogy leülepedett, más lett a világ. Megtaláltam azt, amit annyi de annyi éven át kerestem, terápiákban és szerelmekben, azt a legbelső, zsigeri érzést, hogy az élet az valami jó, s én tudok otthon lenni benne. Ettől most is meg tudok hatódni, ettől a végre megtalált otthonosságtól, hogy belül, valami zsigeri módon érzem végre. Azt hiszem, ettől volt igazán fájó a költözés, hogy kívül megtaláltam az otthonom, de belül éppúgy nem éreztem otthonosan magam a világban, mint annakelőtte, s rá kellett ébrednem, hogy az otthon nem kívül van, hanem odabent, s ha nincs, akkor érzelmi hajléktalan vagyok a kék fürdőszobás, kertvárosi házikóban.

 Aztán adott az óév sok mást is még. Adott egy cicát, egy bájos, puha bundás, doromboló kis lényt, egy diagnózist, amely az orvostudomány paradigmája értelmében örökre elzár attól, hogy természetes úton gyermekem szülessen. Erről se írtam még, nem tudtam, pedig nehéz volt, s még most is az. Akkor is, ha az én világképemben nem csak az orvosi paradigma létezik, s megvan a tapasztalatom, hogy az elmúlt években mindenféle (nőgyógyászati és egyéb) az önismeret (nevezzük így, de mondhatunk felőlem akár terápiát is) segítségével gyógyítottam ki magam. Jó is most újra elolvasni ezt a posztot, amikor elbizonytalanodom abban, van-e út a lombikprogramon túl, vagyis inkább mellette, nyílik-e egy másik elágazás, zsákutca-e, ha nem a kiépített országúton járok.

Aztán hozta azt, hogy Játékvezetővé váltam, gyakorlott, ma már szupervíziókat tartó és vizsgáztató Szomatodráma Játékvezetővé, sok száz óra levezetett Játékkal a hátam mögött, tengernyi tapasztalattal, mély folyamatokkal. És hozott egy testvér, aki persze nem most született, de a köztünk lévő mély szeretet idén (vagyis tavaly) született meg, a közel háromnegyed év együttlakás hatására. És találtam végre egy sportot, amit igazán szenvedéllyel tudok művelni (igen, ez a súlyzós edzés, sokat írtam róla), eddig sose látott izmokat, erőt és külalakot, de leginkább erőt, nem testit csupán, hanem valami más, mentális fókuszt is az életembe. 

És nem csak újdonságokat hozott. Megtartotta azt, amim eddig is volt: a szeretteimet, a barátaimat. S kívánom, hogy őket tartsa is meg áldásban, bőségben, szeretetben. Ámen.