Pölticica

Poeltenberg Ernő honvéd vezérőrnagy, 1849. október 6-án Aradon vértanúhalált halt, azóta mennybéli lakos a szokásos reggeli kávéját kortyolta éppen kedvenc kávéházában. Hetyke bajszát pödörgette, s míg druszáját, Kiss Ernőt várta, hogy folytassák a tegnap félbehagyott sakkpartit, vetett egy pillantást a Földre, különösképp a róla elnevezett utcákra. Kedvelt szórakozása volt ez: széjjelnézni odalent, figyelemmel kísérni a földi élet apró-cseprő, s nagyobb eseményeit. A rákospalotai utcákat különösen kedvelte, ahol kedves bajtársairól, Aulich Lajosról és Damjanich Jánosról elnevezett közterek társaságában szemlélte a kerület életét.  A több mint másfél évszázad alatt lassan hozzászokott, hogy ö-vel látja kiírva a nevét. Végtére is, mi lenne a történelemmel, ha ilyen apróságokon fennakadnánk.

De nem csak ezért kedvelte a rákospalotai utcáját. Ez volt az a környék, ahol rengeteg macska kószált, és Poeltenberg vezérőrnagy szívesen elnézegette az úton keresztbe-kasul szaladgáló, a kertkapuk alatt átbújó, vagy az udvarokon lustán napfürdőző cicákat. Békés környék volt ez, s az autópályától sötétzöld-sárga zajvédő fal védte a lakókat. A macskák nem is merészkedtek az út közelébe - éppen elég volt nekik a széles utca, a szabad átjárás a kertek alatt, és a néhány ugatós, ám békés természetű kutya társasága. A vezérőrnagy  - bár fokozott érdeklődést mutatott a politika iránt - amikor elfáradt a nagy és komoly témákban, vagy egyenesen el is unta őket, szívesen fordította figyelmét a rákospalotai macskák életére, különös tekintettel az ő utcájában élőkre.

Az utcában legtöbb macskának volt gazdája. Volt köztük néhány kóbor is, de azoknak is jutott egy-egy finom falat a házak előtt kirakott tálkákban, vagy a kutyák maradékából. Poeltenberg vezérőrnagy számon tartotta mindahányat: a fehér cicát fekete farokkal, és egy kistestű feketét, aki félénksége okán ritkán lakott jól. Leginkább csak akkor jutott betevő falathoz, amikor a a barátja, egy nagyobb testű fekete cica félretett neki a 143-as szám alatt bőségesen osztogatott vacsorájából.

Ezt a fekete cicát régóta figyelemmel kísérte Poeltenberg vezérőrnagy. Ő nem volt ugyanis születésétől fogva kóbor macska: egy szomorú, szeles napon került ki az utcára, amikor a gazdái elváltak ágytól és asztaltól, a férj pedig hátrahagyta a cicát, mert a zsebkendőnyi albérletébe nem vihetett magával állatot. A volt feleség pedig - talán, mert túlságosan a fájdalmas búcsúra emlékeztette őt - kitette a házból a cica szűrét. Így lett a fekete cica egyik napról a másikra utcamacska, s került gazdátlan státuszba a Pöltenberg utcai macskák között. 

Poeltenberg vezérőrnagy a homlokát ráncolta odafent, s bár sokat próbált honvéd volt, mégis elfacsarodott egy kicsit a szíve arra a gondolatra, vajon mit érezhetett a cica, amikor először csapódott be az orra előtt az ajtó. El is vesztett sorozatban három mennyei sakkpartit Kiss Ernővel szemben, mert egyre csak az utcájában lakó fekete cicára gondolt. Látta, hogy bántódása nem esik, s enni is adnak neki a jószívű lakók, de nem volt nyugodt. Odafentről, ahonnan a szívek legtitkosabb gondolatai is látszanak időnként, észrevette, hogy bár a macska kedves és barátságos volt minden járókelővel, és örömmel fogadott minden falatot és minden simogatást, titokban újra családban szeretett volna élni, egy jó meleg házban lakni, egy kanapén dorombolni.

A 143 alatt lakók, akik nemrégiben költöztek a vezérőrnagy utcájába, ősszel figyeltek fel a barátságos fekete cicára. Etetni kezdték, s takarókat tettek ki neki a lábtörlőre, hogy a mostanában szokatlan mínuszokban legyen hol melegednie. Fontolgatták, hogy beengedjék a házba is, de az ott lakó macska, a cifra, nagy bundájú Cikkcakk miatt mindig elnapolták ennek az eldöntését. De január közepén, mikor már hetek óta tartott a kemény fagy, nem bírták tovább. Kinyitották az ajtót a fekete cica előtt. A cica, mint akit puskából lőttek ki, szaladt be a házba, leült a kanapéra, s dorombolásba fogott. Később megette a Cikkcakk macska maradékát, és elaludt az ablakpárkányon, a radiátor fölött. 

Poeltenberg vezérőrnagy a bajsza alatt elmosolyodott. Gazdára talált újból a fekete cica. Még azt is elnézte, hogy új gazdái egyszerűen Pölticicának szólították a macskát, amikor még csak kosztolni járt hozzájuk, s ez a név rajtamaradt akkor is, mikor befogadták. Pöltikének becézték, és a szigorú vezérőrnagy számot vetett azzal, hogy nevét egy kóbor fekete macska is megkapta, kicsinyítő képzővel ellátva. Az ö-betű után ez már igazán semmiség. És sorozatban megnyert három partit Kiss Ernővel szemben a következő napokban, pedig ő volt a fekete bábukkal.

 ketmacska0215.jpg