Dosszié

2015\11\09

Morcos hétfő

Ködös hétfő reggeleken, amikor a nyár már messze, az advent-karácsony (amit amúgy sem kedvelek) pedig még messze van, s alapvetően sem kreatívnak, sem örömtelinek nem érzem a hétindítást, ezzel vigasztalom magam:

- egészséges vagyok
- van mit ennem
- van hol laknom
- ahol lakom, ott meleg is van
- van egy remek férjem
- és nagyszerű barátaim
- és szüleim, és testvérem
- azt csinálhatom, amit szeretek
- vannak szép ruháim (és a hideg ellen is védenek)

Ezenkívül korlátlan mennyiségű kávét ihatok, és, mivel senki sem lát, akár brazil zumbatáncosnőnek is képzelhetem magam, miközben pörgős zenére próbálok felébredni, és kihozni ebből a hétfő reggelből valamit.

És azt is tudom, hogy vannak napok, amikor egyáltalán nem így érzem magam.

gyors nyígás

2015\11\03

Titulusok

Annyi mindenkivel levelezem mostanság a munkámból kifolyólag, s annyi, de annyi e-mail aláírást látok! Brand manager, business development manager, sales manager. Minél hosszabb és kimondhatatlanabb, annál menőbb!

Én is szeretnék magamnak ilyen jól hangzó titulust! És hozzá automatikus e-mail aláírást: a nevem, az emailcímem és a titulusom. Mi az, hogy! Nehogy már csak egy mezei "sünibaba" árválkodjon ott aláírás gyanánt! A munkaköröm tegnap óta úgyis kissé megfoghatatlan, s magamat kell pozicionálnom a központban. Ki is találtam pár jól hangzó nevet:

Creative Consultant

Manager of Arts Department

Vagy egyszerűen csak ez:

Manager of Things

Vagy a kedvencem, mert ez a leghosszabb:

Manager of Fucking Creative & Arts Department

MFCAD. Ennyi.

 

gyors szociál egó

2015\10\30

Elég? Jó? Vagyok?

Tulajdonképpen, ha egyetlen mondatban akarnám megfogalmazni a témámat, ami foglalkoztat immáron 33 éve, akkor lényegében annyira lehetne redukálni, hogy vajon elég jó vagyok-e? Ez a gyökér, ebből fakad minden, a szorongás, a megfelelés, a konfrontálódási és határtartási nehézségek. No, nem mintha eddig nem ez lett volna a fő kérdésem, de mostanában valahogy nagyon fókuszba került. Akarva-akaratlanul is találkozom vele, és akkor már inkább akarva, mert nagyon figyelem, mit üzen mindez nekem. És mostanában mintha változna is, de erről majd picit később.

Azt is látom, hogy a legkevésbé sem vagyok ezzel egyedül. Megkockáztatom, az emberiség jó nagy hányadát foglalkoztathatja ez a téma mélyen, legbelül, csak úgy teszünk, mintha nem, vagy nem annyira, vagy más lenne helyette. De közben persze nem. Aztán vagy, aki egészen úgy tesz, mintha ez a kérdés távolról sem érintené, de egy idő után van, hogy bebizonyosodik: éppen ezeket az embereket kellene, hogy a legjobban érintse. Számomra abszolút etalon, hiteles és szakmailag-emberileg nagyon is topon lévő embereket is foglalkoztat ez a kérdés. Ez egyszerre riasztó és megnyugtató. Riasztó, mert ha ők így, akkor én hogy? És megnyugtató, mert ha még ők is... akkor akár én is. Nyugodtan. Sőt, mintha lenne némi korreláció. Minél tehetségesebb, nagyszerűbb valaki, mintha annál jobban nyugtalanítaná ez a kérdés. Elég jó vagyok-e? Eleget tudok-e? Sokszor a legkevésbé tehetségesek azok a szerencsések is egyben, akikben ez a kérdés fel sem merül. Persze, egy pillanatig sem gondolom (mielőtt még!), hogy a tehetség fokmérője lenne a belső bizonytalanság, az önmegkérdőjelezés. De mintha lenne némi együttjárás, nem? Egy szignifikáns, mondjuk, közepes korreláció. Ez egy intuitív hipotézis. Valami hasonlót a tudományos pszichológia is megfigyelt már, Dunning-Kruger hatásnak nevezve el a jelenséget. Persze, ettől még nem nyugodhatunk meg. A belső bizonytalanság és önmagunkban való kételkedés még nem ment meg a hülyeségtől. Az önmagunkban való kételkedés még nem a tehetség vagy a nagyszerűség jele.

Nagyon furcsa tapasztalásaim vannak ezzel kapcsolatban mostanság. Az elmúlt 33 évemet tényleg abban a nagyon mélyen gyökerező hitben éltem le, hogy mindenki - szinte mindenki, de nyugodtan mondhatjuk, hogy mindenki - jobb nálam. Magamat automatikusan a többiek alá pozicionáltam, s ezen a szemüvegen keresztül észleltem a világot. A lehető legmélyebben gyökerező hitem volt, hogy én nem vagyok elég jó, elég csinos, elég okos, elég tehetséges, elég bármilyen. Az elmúlt hetekben néhányszor, egészen váratlanul, egyszer csak valahogy leesett rólam ez a szemüveg. És hirtelen másként kezdtem észlelni a világot. Hogy ahogy eddig gondoltam, az nem is úgy van. Nem biztos, hogy szavakba tudom önteni, milyen elementáris erejű rácsodálkozások voltak ezek. És az agyam hátsó, eldugott szegletéből elő kezdett kúszni egy gondolat, hogy lehet, hogy elég jó vagyok? Hogy tulajdonképpen lehet, hogy elég okos, elég csinos, elég tehetséges, elég értékes vagyok? Nagyon furcsa érzéseket hoz ez magával. Szorongást is. Mi van, ha tévedek? Mi van, ha a 33 éven keresztül viselt szemüvegen át észlelt világ volt a valóságos, s nem az, amit most néha látok? Mi van, ha kiderül, hogy valójában mégsem vagyok elég jó? Micsoda mélyről jövő félelem, meggyökeresedett meggyőződés, mindent irányító hitmondat ez! Félelmetes az ereje! S vajon elég jó vagyok akkor is, ha időnként azt gondolom, hogy nem vagyok elég jó? És amikor azt gondolom, hogy elég jó vagyok, akkor valójában tényleg elég jó vagyok?
És vajon valaha is lesz-e úgy, hogy - Woody Allen után szabadon - jó érzéssel leszek tagja annak a klubnak, amelyik elfogad engem tagjául?

Elég jó vagyok? - Elég! Jó vagyok!

 

 

pszicho szociál egó

2015\10\29

Ön megvalósult?

Na ez, ami most van velem, már valami, ami közel jár az önmegvalósításhoz. Önaktualizációhoz. Mászom a Maslow-piramist (amiről azóta kiderült, hogy nem is egészen úgy van, vagy nem úgy van úgy) ködben és esőben, napsütésben és szélben, és sokszor annyira csak a mászásra koncentrálok, hogy elfelejtem élvezni a napsütést, meg a tájat. Vagy a mászást magát. Vagy azt, hogy az alsóbb szintek elhagyása: áldás és ajándék. Vagy azt, hogy nem is azért élek, hogy a csúcsa érjek, hanem hogy másszak. Vagy ne. A nemmászás is lehet önmegvalósítás. De én be vagyok oltva mászással. Néha annyira mászom, hogy minden másról meg is feledkezem. Nemcsak a tájról, a Napról, hanem magáról az életről. El tudom hagyni a személyiségem egyes részeit, aztán ijedten tekintek körül odafent, hol maradt belőlem a jobbik rész. Írtam erről már korábban is. Mennyire bele tudom darálni magam abba, hogy csak hajszolom a céljaimat, és azt képzelem, hogy majd ha azt elérem, akkor utána majd jó lesz. Aztán, ha elérem (márpedig, számomra is megdöbbentő módon, el szoktam érni a céljaimat, ráadásul egyre gyorsabban), máris újat találok magam elé, s az után megyek, mint ahogy a szamár az orra elé kötött répát követi, s sosem éri el.

szamarrepa.jpg

Egyszer csak azon kaptam magam, hogy megint így vagyok. És közben múlik az életem. Fogynak a napok, és tél lesz újra, aztán nyár, aztán ősz, és egyszer majd halál. Élni, azt hiszem, annyit jelent, hogy jelen lenni. Befogadni mindent, ami van. Átélni, benne lenni, örülni. Fájni is, ha épp az van. De sok az öröm. Sok a szépség. És francot sem ér, ha elérem a céljaim, közben meg kihűlök az életre. S hogyan fogom úgy majd megmutatni a világot a leendő gyermekeimnek? Na ugye. Értsd már meg, Sünibaba, az élet MOST van, nem majd egyszer, majd amikor. Billents fenéken, kedves Olvasó, ha még egyszer megfeledkeznék erről. De nem fogok. Egy darabig biztos nem. Újra és újra jelentkezem majd, hogy számon kérj, Olvasóm. S ha van kedved, szegődj társamul ebben.

Szép az ősz. Ez a mottóm pár napja. Nézelődöm reggelente, amikor a 61-es villamos csattog ki a Hűvösvölgybe, és figyelem a tájat, a villamossínt, a megállókat. Feltűnt, hogy szép, régimódi, fa bódék vannak néhány állomáson, s ahogy a villamos enyhén kanyarodik, jól be lehet látni az elém táruló tájat. Mintha mennénk bele az őszbe, a színes avar, a rozsdaszínű fák közé, a reggeli ködbe. Kutyák futnak a gazdájuk mellett. A János kórháznál barátságos pékség nyitott, és a Vadaskerti utcát mindig keresztezik a környékbeli cicák. A házak kéményéből füst gomolyog, és télszag kúszik a kertek alatt. Fafűtés illata. Óvodások mennek a Hűvösvölgybe párba rendeződve, és én a munkahelyemre beérve főzök egy friss, forró kávét. Kapszulásat, hogynemár.

 

jelenlét

2015\10\28

Fancy, trendi, prémium - és a kotyogós kávé

Betértem ide, mert napok óta forgatom a fejemben, hogy írni szeretném újra a dossziét, első gyermekemet. Azóta egy egész focicsapatot a világra hoztam (nem csak blogot; könyvet, egyéb publikációt), és nagyon úgy fest, hogy a jövőben az lesz a munkám, hogy írjak. Váó! Ettől rém büszke vagyok, boldog, és önmegvalósult, és szorongok is közben (naná, hogy!), majd mesélek róla, hisz feltett szándékom, hogy itt továbbra is mesélni fogok. És, ahogy léptem ide, és a blog.hu felmutatja az elmúlt 24 óra statisztikáját, láttam, hogy ma is jártak itt hárman. Úgy, hogy hónapok óta nem frissült a blog! Szinte meghatódtam ettől; akkor is, ha valami azt súgja, talán csak a keresőmotorok voltak. Sebaj. Hála a keresőmotoroknak! És valamiért szeretem azt képzelni, hogy vannak olyan dosszié-olvasók, akik időről időre ellátogatnak ide, abban a reményben, hogy frissült a blog. Ha csak a keresőmotorok, hát, Istenem. Szeretem a keresőmotorokat.

Ó, azért egészen más világ az, ahol most dolgozom. Sok szempontból. Ismerek például olyan embereket, akik havi nettó egy millió forintot keresnek. Először fel sem tűnt a különbség. Hogy az egy más világ. Akkor kezdtem először gyanakodni, amikor egyszer óvatlanul arról kezdtem győzködni a többieket, ha már spórolni akarunk, akkor talán az irodába megtenné egy sima kávéfőző is. Nem kell a kapszulás, mert drága. Lehurrogtak. Mert a kapszulás, az jó kávé. És itt jó kávénak kell lennie. (Ekkor bölcsebbnek láttam mélyan hallgatni arról, hogy nálunk otthon kotyogós van...) Maradt a kapszulás, majd behozzuk máshol a költségvetési deficitet.
Én mondjuk nem merek előhozakodni újabb ötletekkel.

Egyébként nagyon finom a kapszulás kávé. Imádom, hogy csak egy gombot kell megnyomni, és csorog a pohárba a sűrű, barna nedű. Ha akarnám, tejet is habosíthatnénk egy külön készülékben, ha adnék az ilyesmire. És szép a kapszulák csomagolása. Legjobban a kékek tetszenek, és szórakoztat, hogy a koffeinmentesek végén piros pötty van.

kapszula.jpg

Igen ám, de a kapszulás kávékat rendelni kell! Nem lehet kapni a kisközértben, és ha ma megrendeljük, legkorábban másnap hozzák ki. Hát még, ha meg sem rendeljük napokig! És két napja csak koffeinmentes kávé van az irodában! Talán holnap érkeznek majd az új kapszulák... Szóval, isteni a kapszulás kávé, de teljesen ki vagyunk szolgáltatva a Nespressónak! Nem lehet csak úgy kiugrani a kisközértbe, és a kosárba dobni egy csomaggal. Mit bánom én, lehetne Segafredo, vagy Illy. Nehogy szó érje a ház elejét.

Így aztán két napja zombulunk az irodában. Úgy, hogy mindnyájan erős koffeinfüggők vagyunk. Kipróbáltam, hátha a koffeinmentes kávéban is van némi koffein (mint kevés alkohol az alkolholmentes sörben), s ha megiszom gyorsan, egymás után ötöt, akkor használ valamit. Nos, nem. Viszont ma véletlenül találtam a  fiók legmélyén egy koffeines kapszulát. Nem is szóltam róla senkinek. Láttatok ti már filmen zombitámadást? Na ugye! Így aztán titokban lefőztem magamnak. Így éltem túl a délelőttöt.
Ha a kávéfutár holnap defektet kap, vagy csak délután érkezik, végleg megáll az élet a központban.

locsifecsi

2015\07\16

Nightwish - The coitus interruptus tour (?)

Elmaradt idén a Kingdom of Hegyalja, ahol a Nightwish is fellépett volna. Hétköznap esti leutazást, másnap munkába érkezést nehezékes lett volna megoldani, a Nightwish pedig az egyik (ha nem épp a legkedvesebb) zenekarom. Egyszóval, egyáltalán nem akartam kihagyni, és hetek óta rágtam a férjem fülét, valahogy mégiscsak oldjuk meg. Aztán láttam, hogy a Hegyalja elmarad, a koncertet pedig Budapesten tartják meg. Jippié! Tudom, hogy sok mindenkinek ez nagyon rossz hír, és együtt is érzek velük, de én személy szerint mégiscsak megörültem. Így ugyanis én is részt tudtam venni, nem kellett Tokajba elutazni munka után, aztán koncert után éjszaka, vagy másnap hajnalban meg haza, hogy reggel 9-re frissen és munkára készen megjelenjek az irodában. Na jó, megjelenjek. Valami olyan állapotban, ami hasonlít ahhoz, ami a hatékony munkavégzéshez kell. Távolról.

Fél kilenckor kezdett játszani a Nightwish, az előzenekart kihagytuk (vmi olyan együttes játszott, akiknek a neve a Sodomiára hasonlított, de nem az volt, csak nem jegyeztem meg), helyette sörözgettünk a barátnőmmel a Ligetben. Azzal a barátnőmmel, akivel 16-19 éves korunk rengeteget buliztunk. Nosztalgiázósra ittuk magunkat, aztán én kicsivel később pszichológusra is, aztán megint nosztalgiáztunk, és közben élveztük a hangulatot. Fél kilenckor pedig a Nightwish a húrok közé csapott, és a Shudder for the Beautifullal nyitottak az új albumról. Két hete reggelente a BKV-n Nightwish-t hallgatok, hogy hangolódjak, és a zenéjüktől futkos a gerincem mentén a libabőr. Úgy történt tegnap is. Meghallottam az első taktusokat, végigszaladt a gerincemen az a semmivel össze nem hasonlítható érzés, és átadtam magam az örömnek. Kevés nagyobb élmény van, mint kedvenc zenekart hallani-látni élőben, kedvenc számokat kórusban énekelni, és kedvenc dallamokra táncolni. 

Szoktam arra gondolni mostanában, egy rockkoncert (vagy bármilyen más koncert, de azokra én nem megyek) egészen olyan, mint egyfajta misztikus élmény. Transz. Rituálé. A zenéből áradó különös erő, a zenekar személyes jelenléte, és a nézőközönség létrehoz valamit, ami több lesz annál, mint egy egyszerű koncert. Mi van, ha a rockkoncertek az új rituálék? Szertartások, révülések, közös transzélmények, amelyre minden embernek és közösségnek szüksége van? Viszonylag kötött forgatókönyvvel és elemekkel: "egyenruha", közös jelvények (smink, póló, bakancs, fekete ruházat), a csápolás, az őrjöngés, a fejrázás, az üvöltözés, a közönség megénekeltetése mind-mind egy eleme a rituálénak, amelyet az együttes vezet. Már februárban is volt ilyen élményem rockkoncerten, hogy ez most jóval több annál, mint hogy élőben játszik egy banda, és mi meghallgatjuk. Valami modern kori sámán-szertartás. 

Szóval, hatalmas élmény volt. Egészen 22:00-ig, amikor is egy csapásra vége lett. De nem úgy, ahogy általában lenni szokott (ez is a rituálé egyik kötelező eleme), hogy a zenekar bejelenti, hogy akkor ez az utolsó szám, és utána vége lesz. És nem volt visszataps sem. (Újabb kötelező eleme a szertartásnak). 22:00-kor se szó, se beszéd, abbahagyták a zenélést, és elmentek. Semmi utolsó szám, semmi ilyenkor szokásos levezetés. Úgy éltem meg, mint valami megszakított közösülést, orgazmus és mindenfajta levezetés nélkül. Egyszer csak snitt: vége! Így maradt is bennem egy kis hiányérzet. És nem játszották a Wish I had an angelt sem, ami kötelező Nightwish-koncertelem, hiszen ez az a szám, amelyet azok is ismernek, akik a zenekart egyébként nem. De nem ez hiányzott a legjobban. Hanem a levezetés, az ilyenkor szokásos forgatókönyvek.

És a húgom, akivel eddig mindig együtt voltunk Nightwish-en, és aki most nyáron Máltán dolgozik.

Azt olvastam valahol, decemberben is jön majd a Nightwish. csak eddig azért nem kapott marketinget, mert nem akartak a saját koncertjüknek konkurenciát csinálni. Így legyen. Akkor már testvérrel kiegészülve, lehetőleg Wish I had an angellel és legalább egy visszatapssal. Már csak kicsivel kevesebb, mint 180-at kell addig aludni.

zene egó spiritualitás

2015\06\26

Önbizalomhiányom van, és nem akarok rajta dolgozni

Szeptemberben lesz öt éve, hogy elkezdtem önismeretbe járni. Nagyon rám fért akkor, jobban, mint egy falat kenyér, és nem túlzok talán, ha azt állítom, hogy ez az életet jelentette nekem. Voltak olyan évek, amikor minden második hétvégén valamilyen csoportban ültem, és hetente jártam egyéni terápiába. Nemrégiben összeszámoltam: nagyjából 2000 óra önismereti terápia van mögöttem.

Nem dicsekvésnek szánom ezt, nem is követendő példaként állítom. Nekem erre és így volt szükségem - mély meggyőződéssel csináltam, mert gyors, mélyreható és látványos változást tapasztaltam. Most azonban valami megváltozott. Egyszer csak megjelent bennem, hogy elég. Ami nem azt jelenti, hogy kész vagyok, vagy tökéletes vagyok, távolról sem. Sőt! Azt hiszem, az önismeret esszenciája éppen az, hogy látom, felismerem az elakadásaimat, azokat a berögzüléseket, amelyeket nem tudtam még meghaladni - de mindezt egyfajta elfogadó szeretettel, empátiával magam felé. Rendben van, hogy itt tartok. Tudom, mi az az érzelmi helyzet, ami beránt, mikor kerülök regresszióba, és mely területeken van még fejlődnivalóm.
A minap az egyik munkatársammal beszélgettünk egy rendezvény szünetében. Egy csoportban dolgoztunk, mindketten Szomatodráma játékokat rendeztünk. Míg ittuk a kávét, és szusszantunk egyet, megemlítettem neki, hogy bizony nekem még mindig van önbizalomhiányom. Tudok még kételkedni abban, hogy jól csinálom-e, amit csinálok, még ha nagyon sokat tanultam és tanulok is. Főleg az elején, amíg bele nem melegszem a játékvezetésbe, és hagyok el mindent, mert teljes mértékben a kliensre koncentrálok, és a folyamatra, amiben benne vagyunk. Biztosan érződik is. Az elején, amikor bemutatkozom, amikor az összehangolódás percei vannak, érezhető talán rajtam a szorongás. Talán van, akinek ez zavaró. Talán van, akinek nem vagyok ettől hiteles. És ők nem is az én csoportomba jönnek. De milyen jó, hogy mégis van, aki velem szeretne dolgozni - s általában jól is szoktak sikerülni a játékok.
Én ennyit gondoltam elmondani, ám a kolléganőm (maga is tanult segítő, de már nem tudom pontosan, mit tanult még a Szomatón kívül) azonnal lecsapott, hogy meghívjon a csoportjába, hogy dolgozzunk ezzel. Nem ő az első, aki lecsap rám, és meg szeretne szerelni - az évek alatt sokszor hívtak, ajánlkoztak olyanok, akikhez én nem akartam menni. Mindig úgy választottam segítőt, akihez én akartam menni, nem pedig aki hívott, vagy ígért valamit. És ekkor, ott a teraszon álldogálva azt gondoltam: én most a hétvégéimét a férjemmel szeretném tölteni. Azért is, mert az elmúlt hat hétben keveset voltunk együtt, meg azért is, mert elég volt abból, hogy én ide-oda viszem a lelkem, hogy szerelje meg már végre valaki, és ne legyen önbizalomhiányom. Élni szeretnék, napozni, barátokkal találkozni, a férjemmel elmulasztott pillanatokat bepótolni, olvasgatni, sétálni. Csak úgy lenni. Önbizalom-hiányosan is akár.

Önbizalomhiányom van? Legyen. Majd megjön menet közben, hiszen már így is sokat alakult. Sokkal jobb, mint öt évvel ezelőtt. És bármilyen furcsa, tudok magamban bízni akkor is, ha tudom, hogy önbizalomhiányom van. Vagy akkor már nincs is? Vagy mégis?
És egyáltalán: van ennek bármi jelentősége?

pszicho egó

2015\06\23

Új szerepben

Hivatalosan még nincs vége a vizsgaidőszaknak, még a biológia eredményét várom - és csipkésre rágom a körömlakkomat, vajon meglett-e, mert 2 napom volt rá tanulni. Karikázgattam én, mint az eszement, de hát ez a baj ezekkel a feleletválasztós tesztekkel, hogy van tudom, mi az a corpus geniculatum laterale, vagy nem; és nem lehet olyat, mint a kifejtősnél, vagy szóbelin, hogy azt ugyan nem tudom, de a corpus geniculatum medialét meg igen, és az is egy fontos szerv, ugyebár, mesélek inkább arról egy kicsit, no meg a kontextusról, hogyan is van a látás anatómiája és élettana. Hát, nem. Vagy tudom, vagy nem, és ha nem karikázok össze 14 pontot a 26-ból, akkor jövő kedden mehetek újra, pedig nagyon nem akarok már, épp elég volt ez a kilenc vizsga.

Főleg úgy, hogy május végétől új munkám van! Bizony - húzom ki magam büszkén - május vége óta rendezvényekért felelős asszisztens vagyok dr. Buda Lászlónál, akihez szupervízióba is járok. Érdekesen alakult, szinte pillanatok alatt; május közepén elkezdtem arra gondolni, jó volna nekem valami olyan munka, ahol háttértevékenységet folytatok, egyszersmind kliensekkel is van lehetőségem dolgozni - és rá egy hétre hétfőn, a szupervízión valahogy elkezdtem Lacival beszélgetni a szünetben, és kérdezte, mit csinálok éppen, mert ő éppen munkatársat keres. Csütörtökön interjúztam, pénteken már kezdtem is, s azóta is oda járok minden nap kilenctől ötig, és jelen vagyok az összes rendezvényen: mint segítő és mint adminisztrációs munkatárs egyszerre. Szóval, ha valaki a Szomatodrámával kapcsolatba kerül, akkor nagy eséllyel velem is találkozhat. Nem győzök hálálkodni ezért a lehetőségért a Sorsnak (vagy a Jóistennek, sose tudom, melyikük az illetékes): ennél jobb tapasztalatszerzési és tanulási lehetőséget álmodni sem tudtam volna magamnak! Valódi, gyakorlati tapasztalatok kliensekkel való munkáról, a csoportszervezés kulisszatitkairól - s mindezt egy általam nagyra becsült terapeuta mellett. (Nem olvassa a dossziét, nem azért fényezem.)

Az elmúlt hónapot nagyjából a tanulás-munka-alvás-evés bűvkörében töltöttem: elmondhatatlanul nehéz és fárasztó teljes idős munka mellett vizsgákra tanulni. Minimumra redukáltam a sportot, hétvégén rendeltünk ebédet, a barátaimmal csak telefonon beszéltem, Bernyát elküldtem Balatonfüredre nyaralni, és még a metrón és a villamoson is tanultam - főleg reggelente, amikor még fogott is az agyam. De túl vagyok rajta. Vagyis majdnem - óvatosan a medve bőrével, még nem jelentem ki, hogy végleg vége - de nagyon remélem. Mire minden vizsgát megírtam, el is kaptam egy csúnya náthát, amiből egy hete nem tudok kilábalni - nem is csodálkozom, amilyen feszített volt az elmúlt hetek tempója, csoda, hogy nem valami súlyosabb. Betegnek lenni a Szomatodráma Központban? Na igen... A test jelez: ha kizsigerelem, legyengül és beteg lesz. Nem is beszélve a rengeteg csipszról, csokiról, borról, pálinkáról, és ki tudja, miről, amit az elmúlt hetekben stresszűzőként elfogyasztottam. De legalább kompenzálásként mindig utánuk küldtem egy adag vitamint is. Mindig is adtam az egészséges életmódra.

Azért Bernyáról sem feledkeztem meg: minden nap gondoltam rá, és vérzett a szívem, hogy nem foglalkozhatok vele. Időközben az aranykezű grafikus befejezte az illusztrálást, a honlap is készül már, én pedig hétfőtől esténként újra Bernyára koncentrálok: korrektúrázom a kéziratot a végleges változathoz. Én már láttam a próbaként betördelt képet és szöveget - fantasztikusan néz ki, és jó hosszú meseregény lesz! Alig várom, hogy kézbe foghassam! Hamarosan beszámolok róla.

egó

2015\05\13

Elhasaltam

Ez elég rosszul hangzik a vizsgaidőszak legelején, de szerencsére nem erről van szó. Hétfő reggel gondterhelten tartottam az egyetemre, a 9-kor kezdődő statisztika zh-n rágódtam épp, amikor megbotlottam egy hupliban az épület előtt. Korábban is megbotlottam már többször benne, de most hasra is vágódtam. Fehér nadrágban. Ó, hál'Istennek, hogy nem vettem kávét, pedig fontolgattam, hogy még beugrom a büfébe! Így csak csendben hasra vágódtam, szerencsére tenyérre érkeztem, így csak az horzsolódott fel kisebb mértékben. A térdem is lila egy kicsit, de nem lett nagy baj. És csak négyen látták.
Mikor délután meséltem telefonon a barátnőmnek, kérdezte, hogy odajöttek-e segíteni. Nevetve mondtam, hát persze, hiszen pszichológusok! Leültettek, kézfertőtlenítőt adtak, hozták utánam a táskámat, és ha akartam volna, tudtam volna róla beszélni is.
Hát most szeretnék. Mi van, ha ez egy jel? Ha igen, akkor minek a jele? Annak, hogy az elhasalást ezennel letudtam, minden vizsgám sikerülni fog? Vagy éppen ez egy intő jel, hogy ebben a félévben többször is el fogok hasalni? Ugye, az előbbinek? Ugye? UGYE?
Fél tenyeremről odaadnám a bőrt, ha sikerülne a hétfői statisztika szigorlat. Megyek is tanulni. Szigorúan monoton tevékenység ilyen szép tavaszi délelőtt. Lassan rám is rám férne egy normalitásvizsgálat.

zsenánt

2015\05\12

Sem azé, aki fut

... de azé mégis egy kicsit.

Rákaptam a futásra. Mint egy hosszú lejáratú drogfüggés, kelek kétnaponta, húzom a futócipőmet, míg számban a fogkefe, s nem is azért megyek mindig, mert vágyom rá, hanem mert nem tudnék meglenni nélküle. Mit adott nekem a futás? Jó kis endogén ópiátokat, izmosodó combot, javuló agyvérellátást, és hogy a vizsgaidőszak közeledtével ne hatalmasodjanak el rajtam a maladaptív stressz-megküzdési kísérletek (úgy mint alkoholfogyasztás, csipszevés, nem folytatom, hátha valamelyik rokonom is olvassa). Meg egy olyan tapasztalást, amit most mindennél többre értékelek. Azt az érzést adja, hogy meg tudom csinálni. Hogy sokkal többre vagyok képes, mint amiről feltételezem, hogy képes vagyok: egyszerűen csak tovább kell csinálni az után a pont után is, amikor azt gondolom, hogy csak ennyit bírok. Persze, tudtam én ezt eddig is. De egészen más a testérzetek szintjén megtapasztalni. Rögtön véremmé is válik, ha úgy tetszik. Annak idején a Krav Magát is bodyworknek fogtam fel, s most a futással sincs ez máshogy. Arról szól, hogy van, hogy nehéz, de azzal együtt lehet tovább csinálni. Az első kétszáz méteren elkezd fájni a lábam, érzem, hogy merevek a combizmaim, a vádlim ég, nehezen veszem a levegőt, s biztos vagyok benne, hogy nem fogom bírni. Az első kilométer után úgy érzem, feszül a hólyagom, s azonnal haza kell mennem. Másfél kilométer után megfájdul a hasam. (A lábam közben már rendben van, a hólyagfeszülés is elmúlt, de ezt csak utólag veszem észre.) A harmadik kilométernél marni kezdi az arcom az izzadság, A negyedik kilométer után kisimul az út. Egyenletesen veszem a levegőt, az izmaim olajozottan mozdulnak, a hasfájás elmúlt, s egészen az autópályáig elfutok, mint Bernya szokott, Aztán megfordulok, és jövök vissza. Ezek a folyamatok mindig ugyanúgy zajlanak. Amikor először észleltem, megijedtem, hogy nem fogom tudni lefutni a távot. Aztán szép lassan megtapasztaltam, hogy le tudom. A nehézségeken túljutok, nem kell semmi mást tennem, mint velük együtt futni tovább. Menet közben elmúlnak, és csak a futás marad. A legyőzött táv, a teljesített terv. Az endorfinfröccs az ereimben. Érdekes tapasztalást tettem az elme működéséről is. Mindig ugyanazon az úton futok. Akár négy, akár öt, akár nyolc kilométert, mindig akkor leszek fáradt, amikor a visszafordulás után egy bizonyos pontig elérek. Teljesen mindegy, mennyi megtett távon vagyok túl akkor. Van, hogy a végére nagyon elfáradok. Azt gondolom, az utolsó másfél kilométert már nem fogom bírni. Azt gondolom, meg kell állnom, különben végem. Ilyenkor szoktam gyengéden tovább pusholni magam. Mert már tudom, hogy nem így van. Hogy le tudom futni, egészen a végéig. És néha megpróbálom egy kicsit gyorsabban is. Ha elfáradok, visszalassulok kocogásba. Feszegetem a határaimat. Utána két napig remekül vagyok. Pezseg bennem az élet.

És néha, amikor igazán jó napom van, tényleg beüt a futás. Ilyenkor végigfut a gerincemen a bizsergés, libabőrös leszek, hangosabbra állítom a zenét, s úgy érzem, az élet csodálatos, s én Manu Chaóval éneklem magamban, hogy I'm the king of Bongo Bong.

sport egó

2015\04\14

Majd, ha nem akarod?

A téma aktualitását elsősorban az adja, hogy a férjem családja s barátai körében több nő is várandós, vagy szül mostanság. Ez nekem, akinek évek óta nem jön össze a várva várt gyermek, nyilván nehéz. Félreértés ne essék (aki ismer, úgysem ért félre), örülök az örömüknek, s minden jót kívánok nekik. De attól még nehéz. A másik pedig blogger barátnőm hasonló témájú írása. Hetek óta fontolom, hogy én is megírom. Évente egyszer meg lehet.

Egyébként úgy hiszem, eléggé elengedtem én már ezt a problémát. Rá sem görcsölök szerintem. Ez nem azt jelenti, hogy nem nehéz, hanem hogy nem ez tölti ki a mindennapjaimat, a gondolataimat. Pár hete valaki azt mondta, majd akkor fog összejönni a baba, ha majd nem akarom. Erre én teljes higgadtsággal azt feleltem, hogy akkor sose fog összejönni. Ugyanis olyan sosem lesz, hogy ne akarjam. Ezt nem lehet nem akarni.

Nehezebb pillanatokban gyakorta hibáztatom magam. Bizonyára valami baj van velem, valamit rosszul csinálok, ezért nem sikerül nekem. Közben meg pontosan tudom, hogy nem erről van szó. Egyrészt, mert rengeteget dolgoztam a téma lelki oldalával (is). Értsd: pszichoterápia, pszichodráma, családállítás, SzomatoDráma, születéscsoport, ezo-spiri kisiparosoknál tett felesleges kiruccanások. Szóval, nem lelki oka van - szerintem. Persze, ki jelenthetné ezt ki teljes bizonyossággal? Lehet, hogy mégis az van neki. De sokáig működtem úgy, hogy az volt a fantáziám: nah, ezt az elakadást még megoldom magamban, aztán akkor majd összejön. Hát, nem. Igaz, közben masszívan beérkeztem a wilberi hatosba, keresztül-kasul megdolgoztam a személyiségemet. No, ez legalább nem lesz híja annak, hogy majdan jó terapeuta legyek. Sőt, néha - más okok miatt, de erről talán máskor - úgy is érzem, túlnyertem magam ezzel a rengeteg önismerettel.

Másfelől viszont, ahogy írtam is, pontosan tudom, hogy ez nem érdem szerint megy. Milyen érdekes: egész életem központi témája a megfelelés, s ez az egyetlen dolog, amiben nem tudok megfelelni. Mert ez nem lehet jól csinálni, megoldani, érdem szerint megkapni. Hogy hogyan lehet, na, arról túl sokat nem tudok. Régen hittem a keresztyén Istenben, s úgy véltem, kérek, s majd megadatik. Hosszú évekkel ezelőtt eltávolodtam Tőle. Nem ezért; egyszerűen mást gondolok már. Vagyis inkább: nem gondolok semmit. Van Isten? Van! De hogy milyen...? S ily módon mit lehet vele kezdeni? Érdemes-e egyáltalán? Létezik-e kérek-kapok-Isten? Vagy ha Isten egyszerűen maga a megnyilvánult világ? Akkor meg kihez forduljak a kérésemmel? Hja, kérem, hit nélkül nehezebb. Tényleg sajnálom, hogy nincs klasszikus hitem. Sokáig erőltettem, hátha mégis lesz megint. A lelkésznőnek, aki két éve összeadott minket, volt. Ők is sokáig vártak a gyermekáldásra, s azt mondta, így Isten megtanította kérni s előre örülni az ajándéknak. Ó, országomat egy kis hitért...

De nem hiszek. És spirituális sem vagyok igazán, hogy akkor a klasszikus Isten helyett más entitásokkal bizniszeljek. Főleg, amióta beleástam magam az agykutatásba, s kiderült, hogy igen sok spirituális tapasztalásért a temporális lebeny apró-cseprő működési anomáliái a felelősek. Ez sokat segített egy évek óta megoldatlan problémám lezárásában, de mégsem jutottam közelebb ahhoz: kitől lehet akkor kérni? Mármint, olyasvalakitől, akinél számítani lehet arra, hogy hatalmában áll megadni a kérésemet. Ki az illetékes elvtárs? Hahó, van ott valaki?

Kínomban ezo-spiri kisiparosokhoz is ellátogattam. Nekem a legtöbb, sajnos, hiteltelen volt. Számos bakit elkövettek, amit csak utólag vettem észre, mert ott és akkor nagyon akartam hinni. Mindahányan megnyugtattak amúgy, ők biztosan látják, hogy lesz nekem gyerekem. Ja, hogy mikor? At ők nem tudják. Vagy tudják, de nem mondhatják meg. Vagy akkor, ha már mást megfejlődtem, pl. járjak hozzá még párszor, hetente 10.000 forintért. Vagy akkor, amikor majd elengedem ezt a problémát. És nem, nem rúgtam gyomron egyiküket sem, hanem kifizettem a szerintem magasra taksált tarifát, s eljöttem. Valaki egyszer azt találta mondani, azért, mert sok elakadásom van női vonalon. Nem, nincs. Családom női vonala (csakúgy, mint a férfi) rommá van családállítva. Nem ez hat rám, ebben biztos vagyok, s nem csak tudom, hanem érzem is. Ja, hogy akkor mi? Ööö. majd megtudom, ha itt lesz az ideje. És nem, nem ütöttem sosem. Nem pöröltem, félreálltam. Hát állok most tanácstalanul, guruk nélkül, adok-kapok Isten nélkül, hit nélkül is talán. Tehetetlenül.

A legjobb volna egy személyes kihallgatás a Jóistentől. Forró kávéval, leülve egy fotelba (igazán mennyei lehet arrafelé egy presszókávé!), de anélkül is jó. És jó volna, ha megsimogatná a buksimat, s elmagyarázná lágy, szelíd, megkapóan mély hangon, hogy kedves Sünibaba, az a helyzet, hogy még n évig nem lesz gyermeked. De utána igen, nyugodj meg, S mindez azért van, mert ... (és itt jöhetne a magyarázat). Könnyebb volna akkor. De nincs ilyen. Nincs időpont a Jóistenhez, és aktuálisan nem tudom, ki vagy mi tudna még ebben segíteni.

...  the rest is silence.

 

egó nyígás női fecsegés

2015\04\02

Hol a boldogság mostanában?

szendi-gabor---ertelmes-szenvedes_-a-boldogsag.png

Hát az agy jutalmazó rendszerében, a dopaminszintben, az amygdalában, és Szendi Gábor tavaly megjelent könyvében!

Újabb könyvajánló következik. Persze, vizsgákra készülés, és beadandók írása helyett sokszor olvasgatok valami mást - Szendi Gábor írásaira pedig egyesen rákattantam. Tavaly jelent meg egy könyve, Értelmes szenvedés: boldogság, és délutánonként, amíg a férjemet vártam, ezt faltam a kanapén. Ajánlom szeretettel, van benne sok kognitív idegtudomány agykutatással (az agykutatás izgalmasabb, mint valaha is gondoltam volna!), szellemes irónia, és Szendi boldogságfelfogása a hedonikus és az általa eudaimonikusnak nevezett boldogságról Ez utóbbi nagyjából az önmegvalósításnak feleltethető meg, az értelmes élet érzésének - nagyon leegyszerűsítve. És Szendi leírja, hogy ez az út küzdelmes. Tele van kétségekkel, küszködéssel, kétellyel és bizonytalansággal. Nagyon plasztikus képet hoz erre:

"Nagyon nehéz a mókuskerékből kinézni, és meglátni, mit kéne inkább csinálni - kicsit patetikusabban fogalmazva: felismerni, mire születtünk. Egy új élet keresésekor az ember úgy érzi magát, mintha a meleg, kényelmes vonatfülkéből vizslatná a tájat, és valahol a jeges pusztaság közepén azt mondaná neki egy hang: "Most szállj le, és indulj el arra, ahol a puszta már a ködbe vész! Arra fogod megtalálni a te jövődet!". Hát ki a fenének tűnik ez csábítónak? Mennyivel könnyebb ülni a vonaton, tudjuk, hova visz a sín, és ha nem is olyan vonzó az úti cél, mégis sokkal biztosabb, mint a ködbe vesző pusztaság."

Szendi elmondja, hogy ami nem jár kihívással, szenvedéssel és önmagunk legyőzésével, az nem hoz valódi boldogságot. A nehézségektől felértékelődnek a dolgok. Ha nap mint meg meghaladjuk önmagunkat, az olyan belső megelégedést szül, amely a valódi tartós boldogság alapköve.

Gondoltátok volna, hogy az a '90-es évek végéig közkeletű elképzelést, miszerint az agy egy hardver, és a születés után már nem alakítható, az agyi képalkotó eljárások az elmúlt 15 évben megcáfolták? Valójában az agy nagyon is plasztikus, tanítható, s begyakorlott, rendszeresen ismételt tevékenységek vagy egy viselkedés megváltoztatja a neuronok működését! Így aztán mi magunk boldogságra kondicionálhatjuk magunkat - kitartó és rendszeres gyakorlással. Szendi idézi azt a megdöbbentő kutatást, mely szerint az embernek van egy nagyjából állandó boldogságszintje, melyet megél, s melyhez minden nagyobb volumenű, örömteljes esemény után előbb-utóbb visszatér. Legyen ez bármi: egy esküvő, új lakás vásárlása, vagy akár a lottó főnyereménye. Ez az eredendő boldogságszint azonban növelhető: például azzal, hogy tudatosan megtanulunk örülni annak,amink van. Ez nem jön csak úgy magától (figyelsz, Sünibaba?!), hanem gyakorlást igényel. Erre is ad tippeket, de nem ám csak úgy a "Legyél pozitív" címkéjű online női portálok stílusában, hanem tudományos kísérletekkel alátámasztva. Nekem ez hitelesebb. Nem sorolom fel, erről szól az egész könyv.

Engem személyesen is érint Szendi írása. Mit ad Isten, épp 32 éves volt, amikor beiratkozott a pszichológia szakra. Így ír erről:

"Az eudaimonikus boldogság sok ember számára azért nem vonzó, mert csak kitartást és küzdelmet jelent. Ráadásul, sokszor még azért is keményen meg kell dolgozni, hogy az ember végre nekiállhasson az igazi munkájának. Bevallom, pszichológia szakos egyetemista koromban sokszor magamra kellett erőltetnem a türelmet, mert túl távolinak tűnt az az idő, amikor végezhetem majd a dolgom, amiért tanulok. Ekkor alakult ki bennem az a kép az oktatásról, hogy az valójában egy beavatási rítussorozat, amelynek a végén a beavatott végre hozzáférhet az áhított szent tevékenységéhez."

Köszönöm, Szendi Gábor. Én is épp 32 éves vagyok.

könyv

2015\04\01

Ennek a fele se tréfa!

Április van, eltelt az év első negyede, én pedig háziasszonyként, egyetemistaként és kezdő íróként töltöm a napjaim. Imádom! Kezdem megérteni, mit jelent egy férjről gondoskodni, aki heti 5 napot dolgozik, szombatonként iskolában ül, és este 8 előtt nem kerül elő. Mit jelent az, levenni a válláról minden terhet, hogy csak a munkára és a tanulásra koncentrálhasson. Sosem gondoltam volna korábban, hogy ez is az önmegvalósítás (bár továbbra sem szeretem ezt a szót) formája lehet. Pedig de. Lelkesen mosogatok, főzök és porszívózok, nem féltve a körömlakkomat a sika-mikától. Hétfőnként este 8-ig az iskolában ülök (minden előadáson ott vagyok), és vannak annak valami varázsa, késő este, mondjuk, egyházismeret órán ülni (a legalább 100 fős évfolyamból talán, ha 20-an ott vagyunk). Egyházismeret kell, mert a Károli református egyetem, s tudni kell vizsgára az összes ókori zsinatot, helyszínnel, dátummal, és hogy miről döntöttek rajta. Annyi baj legyen.Majd megtanulom előtte, és elfelejtem utána. Ezenkívül lelkesen járok családállítás-szupervízióba, és Buda Lacihoz szupervízióba. A múlt alkalommal a Gyógyító Napon átestem a tűzkeresztségen: rendeztem szomatodrámát egy hús-vér, fizetős kliensnek, szupervízióval. Szeretettel, alázattal mély empátiával. Jó volt. Aztán készül a Bernyakengu honlapja, találtunk egy kedves ismerőst, aki korrekt áron elkészíti. A grafikák is gyűlnek, újabb 4 kép elkészült, bármilyen felfoghatatlan is számomra, de hamarosan tényleg megjelenés! És szép a lakótelep ilyenkor tavasszal, az áprilisi szél kifújja a szmogot, el lehet látni egész a patakig, és szeretek reggelente a kávémmal kikönyökölni az ablakon, és nézni, hogy zajlik az élet odakint.

Miért írom le mindezt? Hogy emlékeztessem magam. Szégyenkezve vallom meg, hogy ezekről az utóbbi időben mind megfeledkeztem. Kicsit depresszióba, kicsit regresszióba estem, s az elmúlt hetekben többet sajnáltam magam, mint nem. Valahogy nehezemre esett az élet, sokat nyűglődtem, sokat is panaszkodtam. És volt egy erős élményem múlt csütörtökön, amikor épp SzomatoDrámára tartottam: felszállt a Bosnyák téren a villamosra egy csapat közmunkás. Fáradt, gyűrött arcú, középkorú emberek, láthatósági egyenmellényben, kezükben nejlonzacskóban az aznapra szánt elemózsia. Csak néztem őket, és mélységesen elszégyelltem magam. És eszembe jutott, hogy nekem a helyzetemben az egyetlen adekvát érzésem a hála lehet. Hogy nekem most nem kell közéjük tartoznom. Nem azért, mintha bajom lenne ezzel - parkot seperni még mindig hasznosabbnak érzem, mint okostelefont vagy tabletet eladni ügyfeleknek, akiknek erre valójában nincs is szükségük, s részt venni a fogyasztói világ mesterségesen generált igényszintjének fenntartásában. De helyette reggeli kávé és a házimunka után leülhetek írni, vagy mehetek szupervízióba, vagy könyvtárazni - na, ez priceless, ahogy a reklám elhintette ezt a szót köztudatban. És szégyelljem magam, ha erről egyetlen pillanatra is elfeledkezem. Úgyhogy most szégyellem. És emlékeztetem magam arra, amint a családállítási csoportjaim végén szoktam mondani a klienseimnek: menjetek, és kezdjetek valami nagyon jót ez életetekkel. Ezt fogom tenni én is.

 

egó

2015\03\14

Párbajok nélkül

Könyvajánló ismét, a megújult külsejű dosszién. Ezúttan Szendi Gábor: Párbajok nélkül c. könyvét fogom bemutatni, mert jó. Önsegítő könyveket jó ideje nem olvasok már, pszichológia témában pedig mostanság jellemzően egyetemi tankönyveket, de Szendivel szoktam kivételt tenni. Így hagytam, hogy a könyvtárban a kezembe nyomja magát, és nem is bántam meg.

szendi.pngA borító és a cím némiképp párkapcsolati témát sejtet, de szerencsére nem, legalábbis részben nem. Az első részben egyetlen szó sem esik megfakult kapcsolatok házi reparálásáról, és bár valószínűleg ez utóbbi adja majd el a könyvet, olvasás közben erre jó ideig várni kell. Szerencsénkre. Szendi ugyanis kiváló szakember, élvezetes stílusú szerző, eredeti gondolkodó. Szeretem az írásait akkor is, ha jó sok mindennel nem értek egyet. Szendi megrögzött kognitív viselkedésteraputa. Sok máshoz is ért, de ezt a könyvet így írta. Valamiért a viselkedésterapeuták rettenetesen fújnak az analitikusokra, illetve bármilyen, analitikus alapon nyugvó pszichoterápiára. Persze, egy alaposan kiképzett analitikus ilyenkor csak somolyog a bajsza alatt, és a viselkedésterapeuta kirohanásait annak tulajdonítja, hogy az túlságosan megérint egy elfojtott, veszélyes tudattalan tartalmat, vélhetően a gyerekkorból 
És valóban, bár léteznek még klasszikus analitikusok (egy barátnőm jár is egyhez), azért az analitikus szemléletű terápiát sem úgy kell manapság elképzelni, hogy a kliens a díványon fekszik, az analitikus a látóterén kívül ül, és szökőévente egyszer szólal meg, akkor is csak azt, hogy jövő héttől emelkednek az óra költségei.
No de elkalandoztam. Szendi beszól az okokat feltáró terápiákra, majd rátér a kognitív és metakognitiv viselkedésterápia hájpolására. És bár én nem értek egyet azzal, hogy ez önmagában tartós (ismétlem, tartós) változást tudna létrehozni a személyiségben, kétségkívül kimazsolázhatunk belőle hasznos tanácsokat. Például kipróbálhatjuk magunkon Szendi Viselkedj úgy, amilyen lenni szeretnél! módszerét. A szerző számtalan saját életeseményén keresztül mutatja be, hogyan alkalmazta sikerrel ezt a technikát. Ettől rendkívül hiteles lesz és szerethető, és erősen ösztönöz arra, hogy ezt én is megpróbáljam. Idézek egy részt, ami a legjobban megfogott: (154. oldal a Jaffa Kiadó 2013-as kiadásából)

"Leírom, hogy én hogyan oldottam meg életem egyik komoly problémáját, a negatív önértékelésemet. Azért saját magamról írok, mert magamat ismerem a legjobban: tudok minden apró részletet a külső-belső történésekről, tudom, mit gondoltam, éreztem, cselekedtem, emellett a mai napig követem az "esetet", és látom, hogy nincs visszaesés, a módszer igazoltan működik. Előzetesen csak annyit, hogy sokáig azt hittem: ha "híres leszek", automatikusan megoldódik minden. Gyerekes elképzelés volt, de az vesse rám az első követ, aki nem gondolkodott erről hasonlóképpen. Végül is az emberek joggal hiszik, hogy akik eredményeket értek el, azok pozitív önértékelésű emberek. Amikor végre dramaturg lettem a filmgyárban, és elkészült életem első nagyjátékfilmje, aminek én voltam az írója, azt gondoltam: ütött az óra. A bemutató után fent álltam a stábbal a Vörös Csillag mozi színpadán - Páger Antal és Reviczky Gábor voltak a főszereplők - és nem történt semmi. Lejöttem, és hazamentem ugyanabba az életbe, amiből a moziba érkeztem. Bennem akkor esett le a tantusz: az önértékelési problémát a külső események nem oldják meg."

És Szendi ezt követően fejti ki módszerét, melynek egy mondatban a lényege: Nem hinni kell benne, hanem csinálni kell. Többször idézi Edmond Dantès példáját, aki If várába zárva nem azon gondolkodott, vajon képes lesz-e áttörni a börtönfalat, hanem minden nap ásott. Valószínűleg, ha nekiáll azon totojázni, vajon érdemes-e hinni vállalkozása sikerében, a saját cellájában halt volna meg, és ma a világirodalom szegényebb lenne Monte Christo grófjával.

Azt gondolom, az igazság a kettő ötvözete. Hinni is kell magunkban, meg csinálni is. Ha nem tudunk hinni magunkban, érdemes segítséget kérni. A csináláshoz viszont nem kell más, csak odaszánás. Nekilátunk, oszt rajta. Azokban a lelkiállapotokban is működik, amikor épp nem annyira tudunk hinni magunkban. Én mindensetre teszek ezzel egy próbát.

(Feltett szándékom a pszichológiai jellegű írásaimat kiszervezni a főnixként újjáéledő önismereti blogomba. Más néven, más stílusban, de ugyanúgy én írom.)

könyv tudomány pszicho egó

2015\03\13

Az építő kritikáról és a jótanácsokról

Van áthallás személyes vonalon is. Engem kiskoromban sokat kritizáltak, építő jelleggel, persze, mert csak jót akartak. Hányszor, de hányszor szégyenültem meg, hogy alkottam valamit (akár csak egy házat kockából), aztán kedvesen elmagyarázták, hogy ez így miért nem jó. Építő jelleggel ledorongolták a házamat. Forr is bennem a düh most, amikor felnőttként ilyesmivel szembesülök. Oké, dolgom van ezzel, küzdök is hetek óta, hogy ilyenkor ne a leforrázott kisgyerekből reagáljak, de akkor sem állom meg, hogy ne írjak erről. Talán nem vagyok ezzel egyedül.

Szóval van nekünk ez az építő kritikának nevezett találmányunk, amikor szeretetnek álcázva seggbe rúgjuk a másikat. És milyen fontosnak érezzük közben magunkat, nemde? Csak úgy buzog bennünk olyankor a lelkesedés, az építő jellegű tettvágy, most most aztán csupa jóindulatból lenyomjuk a másikat a sárga földbe, aztán kegyelemdöfést adunk neki azzal, hogy de egyébként persze az összes többi dolgod tök jó. Majd még egy kis homokot kaparunk az áldozatra: hiszen mi csak jót akartunk. Ezzel fel is vagyunk mentve minden felelősség alól, a jó szándék mindenre mentség. Jó szándékból forgatunk kést a másikban, adunk tanácsokat, hívjuk fel a figyelmet hibákra, és mutatunk rá gyengeségekre. Éljen a jó szándékú kritika és tanácsadás! Segítsünk szerencsétlen embertársainkon, akik önmaguktól nem tudják, mi a jó, helyes, és megfelelő, de mi, lánglelkű aranyszívűek, vigyük el a fényt sötét éjszakájukba!

Mi a baj az építő kritikával? Az, hogy kritika, és az, hogy egyáltalán nem építő. Más semmi. Hol gyökerezik ez? Meglátásom szerint ez a hibára fókuszáltság valahogy kisgyermekkorban elkezdődik. Rajzol a kisded valamit. Irka-firka az egész, talán kivehető valami rajta, hm, ez itt tényleg anya lenne, ez meg apa, ez meg a kisöcsi? Aha! Megdicsérjük, nagyon jó lesz ez, Pistike, DE tudod, kicsikém, anya nem így néz ki. Apa sem, kisöcsi sem, és a Dinó kutya sem. De nem baj, majd legközelebb. Mindezt egy négy-öt éves, rajzolni épphogy tudó gyermeknek. Néha a dicséret a DE előtt el is marad. Szerintem szükségtelen építő jellegű megjegyzésekkel ellátni a kisgyermekek alkotását. Hiszen, ahogy fejlődik, magától is jobbat rajzol, épít, fest majd. Bíznunk kell annyira a gyermekünkben, hogy nem lesz visszamaradott felnőtt, ha nem javítgatjuk, terelgetjük állandóan. Ha ezt tesszük, kezdjünk el már most gyűjteni a számára, hogy leendő örökségéből majd ne lakást vegyen, hanem elmehessen terápiába, feldolgozni, mondjuk a szorongását, a kishitűségét.
Felnőttként pedig.legtöbben pontosan érezzük, hol-mikor-miben hibáztunk. A lelkünk mélyén pontosan érezzük, hol vannak a gyengeségeink (hacsak nem küzdünk nárcisztikus személyiségzavarral, bár ezzel a problémával nem az érintettek, hanem a környezetük szokott küzdeni). Teljesen felesleges, hogy beleverjék az orrunkat. Érdemes szerintem, amikor egymást véleményezzük, a pozitívumokat, nekünk tetsző dolgokat kiemelni - a többiről meg hallgatni. Ez nem hazugság. Nem mondjuk azt, hogy jó, ami nem tetszik.

Mi a baj a jótanácsokkal? Legtöbbször az, hogy kéretlenek. Sose adjunk kéretlenül tanácsot senkinek! (Akkor is csak óvatosan, ha kéri.) A tanács, amit adunk, mindig rólunk szól, akik adjuk, és nem arról, akinek adjuk. A legártalmasabbak az olyan segítő szándékú intelmek, mint: Bízz magadban! Higgy magadban! Engedd el a problémát! Ne félj! Ne gondolj rá!
Ha valakinek tanácsot adunk, akkor valójában magunk alá pozicionáljuk őt, magunkat meg fölébe. Észre sem vesszük, de ettől esik igazán jól tanácsadás: köze nincs ahhoz, akinek adtuk, hanem a magunk megerősítéséhez. Mennyire jók vagyunk már, okosak, hasznosak, építők? Mert az a szerencsétlen magától nem tudja, hogy jobb lenne nem félnie, jobban tenné, ha hinne magában, és eddig csakis azért nem volt önbizalma, mert mi nem figyelmeztettük rá, na de majd most...!
És mi van, ha direkt felkérnek minket, hogy adjunk tanácsot? Ezt kezeljük megtiszteltetésnek. A tanácskérő kiszolgáltatott és sebezhető. Vigyázzunk rá! Gondoljuk meg kétszer is, mit mondunk neki! Valóban segítünk-e azzal? Fontoljuk meg, a tanácskérő nem azért működik úgy, ahogy, mert egyelőre ennél jobb nem elérhető számára. No, nem kognitíve - legtöbbször mindenki tudja, mit kellene tennie - hanem valami más miatt. Ha tehetjük, tanácsadás helyett inkább empatizáljunk.

Én nem akarok olyan világban élni, ahol az építő kritika rendben lévőnek számít, és jó szándékú emberek jótanácsokkal látnak el! Empátia, szeretet, elfogadás! Embertársainkban és a gyermekeinkben való bizalom! Ja, és persze világbéke.

 

2015\03\11

Nicknév kerestetik

Egy ideje elhanyagoltam a dosszié írását, Bernyablogot írtam, meg újabb meséket. Lassan elkezdtem beleáramlani Bernya, a kenguru kalandjai folytatásába: az újabb mesék kezdtek összeállni egy egésszé. Lesz Bernya 2! És újabb és újabb tervek születnek bennem, felnőtteknek szóló könyvekre, cikkekre (no, nem mintha a Bernya nem szólna felnőtteknek!), alkotok, áramlok, flow-ban vagyok, megélem azt, amit Wilfried Nelles az ötös tudatszintnek nevez, aztán jön a mélyrepülés. Belezuhanok valami mély, szavakkal elmondhatatlan szorongásba, olyan gondolatokkal, hogy a kutyát nem fogják érdekelni az írásaim. Közben meg érzem, hogy jó, amit írok, Bernya egyszerűen fantasztikus, imádni való, még akkor is, ha ebből kivonjuk az elfogultságomat. Megyek is vasárnap családállításra ezzel. Hogy tudom, hogy tehetséges vagyok, csak épp nem hiszem. Persze, fejben ezerszer állítottam már, értem a családi dinamikákat, értem azt is, hogy anno másfél évesen érdemes lett volna tőbb és más figyelmet kapni, de hát nem tudom megműteni magam, ez még dr. House-nak sem sikerült. Úgyhogy vasárnap lélekszerviz, előtte szombaton nagy borozás-beszélgetés a férjem legjobb barátjával, akit én is imádok. Yeee.

Ezenkívül észre kellett vennem magamon, hogy meguntam a dossziét. Leginkább a sablonját, a halálosan unalmas, jelentéktelen dizájnját. Oké, valójában magamat unom, azt, hogy itt csak nyavalygok, ide öntöm azokat a nehézségeket, amelyektől tényleg jó volna szabadulni már. Élvezni akarom egyszerűen az életet. Örülni a tavasznak, a tehetségemnek, a lehetőségeimnek, az életemnek. Pokolba a nyígással! Francba a szorongással! Picsába a kishitűséggel! Bárcsak ledobhatnám, mint a tizedikről a szemetet! Elég volt, ki akarok törni. Éjszakánként néha nem alszom emiatt. Dühösen forgolódom, ötleteim támadnak, reggel meg felébredek, és újraépül bennem a kishitűség. Basszameg. Nem akarok többé bocsánatot kérni azért, hogy élek, azért, amit csinálok, és azért, ami én vagyok.

Úgyhogy elsőként választok egy új sablont a dossziénak. Szeretett blog-gyermekem idestova hét és fél éves (te jó ég!), és még ugyanabban a ruhában járatom. Őszintén szólva, a nicknevemet is kinőttem már. A sünibabát még a kettővel ezelőtti társam adta, ő hívott így. Sokáig megmaradt, de évek óta csak hagyományőrzésből tartottam meg. Második projektként új nicknevet keresek, ami jobban én vagyok. A pszichomacska sajnos már foglalt, azon a nicknéven nemrégiben önismereti-tematikus blogot indítottam, aztán a kishitűségem bekebelezte.

Szóval, keresek egy nicknevet, aki jobban én vagyok.
Tényleg, ki vagyok én?

 

2015\02\24

Magic happens!

Azt hiszem, vannak csodák. Ma reggel egy világra rácsodálkozó kisgyermek vagyok, aki ámul és bámul, milyen szép és sokszínű az élet! Ami az elmúlt hetekben történt, az maga a csoda! És mennyien vannak körülöttem, inspiráló, kreatív emberek, akik mind alkotnak, teremtenek, és én örülök, hogy ismerhetem őket!

Az én csodám most az, hogy megegyeztünk a grafikussal, aki egy istenadta tehetség, és azóta folyamatosan rajzol. Csodákat. Általában késő este küldi át az elkészült képeket, én reggel erre ébredek, és mintha beleébrednék egy álomba, lenyűgöz, amit alkot. Így néz ki Bernya:

fb_copy.jpg

És én sem tétlenkedem. Az online vállalkozásom alapjait ásom. Ez azt jelenti, hogy még semmi nem látszik, de már jó mélyen vagyok. Komolyra fordítva: készítettem Bernyának egy blogot és egy Facebook-oldalt. Azt tervezem, 3-4 hónap múlva megjelenés, addig pedig a blogon és a Facebookon népszerűsítem Bernyát. Rengeteg mesét írok, csakis a Bernyablogra, mintegy ráhangolóként a könyvre. És bízom benne, és reménykedem, hogy mások is annyira szeretni fogják Bernyát és barátait, mint amennyi szeretettel én írom. Amikor írom a meséket, valami egészen módosult tudatállapotba kerülök, kreatív flow-ba, azt átélni önmagában maga a csoda. Olyan belső kreatív forrásra bukkantam magamban, aminek a létezéséről még csak nem is tudtam.

Persze, nem én lennék a sünibaba, ha nem kapna el menet közben a szorongás: vajon meddig tart ez a kreativitás? Ugye, valódi olajmező ez, bőségesen termő, nem pedig egy csak egy kis olajfeltörés, látványos, de vékonyka réteg?
Ugye érdemes fúrótornyot építenem?Amikor nem írok, akkor ezzel dolgozom. Persze, nem én lennék a sünibaba, ha nem csinálnék ebből is önismereti kérdést.
Egyébként főzök, rendet tartok, barátokkal találkozom, vacsorával várom a férjemet, este 10-kor lefekszem és egyetemre járok, meg szupervízióba. Néha csoportot is tartok. Azt kezdem tapasztalni, hogy mennyivel kevesebb pénzből is ki lehet jönni, mint amit gondoltam! Most összébb húztuk a nadrágszíjat, hiszen csak egy kereső van a családban, és a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyi mindent megvettem korábban, amire valójában nem volt szükségem. Tudom, hogy pénz nélkül élni - sajnos - nem lehet. De felesleges költekezés nélkül igen - mert így látom igazán, mennyi érték van az életemben. Nem győzök hálás lenni érte.

könyv egó spiritualitás

2015\02\03

Keresem a hangom

Alig bírok magammal, olyan izgatott vagyok. Ma este találkozom a grafikussal, aki rajzolt már néhány vázlatot Bernyáról, és nagyon tetszik a munkája. Ha meg tudunk egyezni, és elvállalja a könyv illusztrálását, akkor ez egy újabb hatalmas lépés lesz az irányba, hogy a könyvem valóban megjelenhessen. A következő nagy téma pedig az értékesítés lesz. Nagyon úgy áll a dolog, hogy ez az én feladatom lesz. El is kezdtem beleásni magam az (online) marketingbe, tudván, hogy ez egy szakma, amit én megtanulni nyilván nem fogok, de elleshetek belőle jó néhány megoldást. Nincsenek millióim arra, hogy a mesekönyvemet reklámozzam, de nem is várok arra, hogy majd valaki felfedez, fantáziát lát bennem és tolni kezdi a szekeremet. Elkezdem én, egyelőre kicsiben, apró lépésenként. Mivel a médiában nincs kapcsolatom, arra jutottam, csinálok médiafelületet Bernyának én magam. Méghozzá egy blogot, itt a blog.hu-n. Ehhez nem kell más, csak idő, egy laptop és írni tudás - ilyenem van. Pénz meg nem kell hozzá - az meg amúgy sem vet most fel. És merészebb álmaimban látom magam előtt, amint Bernya egy garázsblogból szépen lassan kinövi magát, egyre ismertebb lesz, s végül meglátom az első embert a buszon, aki nem rokonom/barátom és Bernyát olvas...
A mesterfogásokon túl mást is meg kell tanulnom a marketinghez. Azt, hogy nem lehet úgy reklámozni, hogy "ööö, izé, tessék, itt van a könyvem, szerintem egész jó, ha gondolod, vedd meg, én örülnék neki és szerintem te sem jársz vele rosszul". Oda valami más kell. Nyomni, tolni, hájpolni, egekig magasztalni. És ez nekem idegen, Furcsa. Magamról írni ilyesmit. Illetve nem is magamról, a termékemről, de attól még furcsa. Van ezen a téren fejlődnivalóm bőven. Hogyan marketingeljek úgy, hogy észrevehető, figyelemfelkeltő legyek, hogy el tudjam adni a termékemet, de hiteles maradjak és ne érezzem rosszul magam attól, hogy egy felfújt lufi lettem? Hogyan csinálják ezt mások? 
Ugyanez a kérdés merül fel bennem, amikor a csoportjaimat hirdetem. Ha nem hirdetek, nem fog jönni hozzám senki, hiszen nem fognak tudni rólam. Rengeteg önismereti csoport hirdetését elolvastam. Én nem akarom úgy hirdetni sem a családállítást, sem a SzomatoDrámát, sem pedig később a pszichológus praxisomat, hogy azonnali, átütő, döntő változást ígérek, egy csodás új élet kezdetét, hangzatos szöveggel, látványos képpel körítve. Mert ez egyszerűen nem igaz. Egyetlen módszer és egyetlen segítő sem tud ilyet. Viszont a szerény, tényeken alapuló hirdetésemet egyszerűen továbbgörgetik, hisz az egyre erősebb ingerekre kihegyezett világban meg sem ragadja az emberek figyelmét.
A másik tervem pedig, hogy régóta dédelgetek egy tematikus, önismerettel és pszichológiával foglalkozó blogot. Ahol bemutatom az általam ismert és próbált módszereket, technikákat, cikkeket és könyveket ajánlok, azzal a nyílt szándékkal, hogy az önismeretet népszerűsítsem, hogy minél több emberhez el tudjon jutni. Ezt már el is kezdtem. Az első néhány poszt után ugyanúgy szembekerültem az iménti kérdéssel: milyen hangot üssek meg? Még véletlenül sem szeretnék az észosztó guru szerepében tündökölni, aki megmondja a tutit mindenkinek - de úgy sem szeretnék írni, hogy minden állításomért bocsánatot kérek.
Persze, annak idején a dossziét sem úgy írtam, mint manapság. (Hű, de mennyire nem!) Akkor is idő kellett és tapasztalat, hogy megtaláljam a saját hangom, kiforrjon a stílusom. A tematikus blog egy másik műfaj, abba is bele kell tanulni. Főleg egy olyan témakörben, mint az önismeret, hiszen valójában mindenki naiv pszichológus. 
Úgy vagyok ebben, mint a kiscica, aki először lép fűre. Óvatosan lépegetek, megszeppenve teszem le minden egyes lépésnél a mancsomat. Remélem, egyszer majd peckesen fogok sétálni a parkban.
 

pszicho egó

2015\01\28

Párhuzamos univerzum

Tulajdonképp Eperke posztja ihletett (mint már oly sokszor).
Ma új hullámban támadt a betegség, reggelre belázasodtam, tegnap talán túl virgonc voltam, korai volt még. Tanultam belőle, ma ki sem dugtam az orrom az ágyból. Azaz, ki sem dugtam volna, ha nekem is lenne egy legjobb barátom, mint Bernyakengunak Robi, a béka, aki húslevest főz és lázcsillapítót hoz dögrovás idején. A férjem is beteg, én pedig elhatároztam, hogy húslevest fogok főzni, sőt, vegetáriánus létemre, enni is (a húst azért diszkréten félretolom). Jól bezöldségelem, az ízeket úgysem érzem, és a nagymamám mindig azt mondta, betegeknek húsleves kell. Úgyhogy először is leóvakodtam a zöldségeshez meg húsért, útba ejtettem a patikát, aztán nekiláttam. Ha már felpörögtem a répapucolástól, készítettem házilag májgombócot is, a maradék répából és fonnyadt almából pedig fűszeres zabkekszet (kidobni mégiscsak kár, ezt is mondta mindig a nagymamám). És igaz, hogy kutyául éreztem magam, és vedeltem közben a gyömbéres hársteát, mégis elmondhatatlanul élveztem a főzést. Azért elmondom. Nem alkottam gasztronómiai csodát (a májgombócokat mintha külön-külön seggbe rúgták volna, a kekszek is keszekuszák), de nagyon jó volt azt érezni, hogy ráérek erre. Ráérek a gombóccal pepecselni, a süteményt egyenletesre formázni. Végre nem kapkodok, csak úgy gyorsan bevágom a tepsibe osztjóvanaz, mosom is el a tálat, közben lejárt a mosás, egyet keverek, megyek teregetni, aztán jöhet közben rendrakás, gyorsan-gyorsan, mert csak egy napom van mindenre. Jó volt saját kezűleg alkotni valamit. (Rajzolni, szabni-varrni úgy sem tudok.) Jó volt ráérni. Egészen más minőség így főzni.
És ahogy csendesen tettem-vettem a konyhában, arra gondoltam, milyen jó lenne, ha valahogy mindig ráérnék erre. Ősszel befőzni, nem csak kapkodva, munka után 3-4 üveg baracklekvárt, vagy külön erre a napra kivenni szabadságot, mint tavalyelőtt, amikor eperlekvárt főztem. Hanem lekvárt, befőttet, lecsót, paradicsomot befőzni, savanyúságot, rumos meggyet eltenni, gyümölcsöt aszalni. Minden tiszteletem azoké az asszonyoké, akiknek napi 8 óra munka, gyermeknevelés, háztartás mellett erre is jut energiájuk. Nekem valahogy sose jutott. Örökké csak kapkodtam, félszívvel voltam jelen a háztartásban. 
Ha léteznek párhuzamos univerzumok, az egyikben én, a panelben felcseperedett nő, kertes házban élek valahol falun, kapálom a konyhakertemet, saját kezűleg szedett szilvát aszalok a verandán (vagy tudomisén, hol szokták), és főzök a többiből igazi sűrű, cukormentes szilvalekvárt, fél napig rotyogtatva a nyári konyhában. Magam sütöm a kenyeret (évek alatt csak belejönnék!), napszagú, friss, konyhakerti paradicsommal eszem és megköszönöm a tyúkoknak, amikor tojnak tojást. 
Tudom, tudom, lázas vagyok. És azt is, hogy gazdálkodni sem fenékig tejfel. Talán csak innen, a tizedik emeletről tűnik olyan fenemód romantikusnak. Megvan a maga nehézsége. De akkor is. Egy párhuzamos univerzumban kapálok a konyhakertben és késő nyártól ősz végéig befőzök és szüretelek. Van ebben valami spirituális.

kertik6.jpg

(A kép forrása: http://enterior.blogspot.hu/2013/05/nyari-konyha-kertben.html)

locsifecsi egó

2015\01\26

Nagytakarítás

Másfél hét vekengés, nyüffögés és tanácstalankodás után végre megértettem valamit abból, mi most a legpraktikusabb számomra. 
Évek óta vágyom arra, hogy pár hétig lazíthassak. Ne kelljen semmit sem csinálnom - és itt a hangsúly a kell-en van. Hogy végre úgy tehessek és azt, amihez kedvem van. Ha akarok, olvasgathassak a kanapén egészen sötétedésig. Vagy süthessek kenyeret, teasüteményt, és minden nap friss vacsorát készíthessek. Vagy egy tejeskávé mellett délig írhassak Bernyát a laptopomon az ágyban. Legyen végre időm.
Most lett.
Az első két hétben nem tudtam vele mit kezdeni. Rohangáltam, programokat szerveztem, ide-oda kapkodtam. Hasznosnak kellett éreznem magam. Önigazolást, hogy oké, hogy én most csak itthon vagyok, de azért mennyi mindent csinálok, lám, lám. Szerveztem gyorsan két csoportot (az egyiket meg is tartottam). Minden nap találkoztam valakivel. Aztán ágynak estem egy jó kis torokgyulladással, két napig mozdulni sem tudtam. Volt időm elmélkedni, miközben néztem a plafont s a férjemnek teáért nyöszörögtem. Átgondoltam, hogy íme, végre megadatott, amire évek óta vágyom, s most elszabotálom az egészet. És hirtelen megértettem, hogy épp itt az ideje, hogy kezdjek valamit az élet adta lehetőséggel. Mikor már fel tudtam ülni, gasztroblogokat olvasgattam, meg háztartási tippeket, és körvonalazódott bennem, hogy szeretnék egy nagy, egyetemes, világméretű nagytakarítást és szelektálást a lakásban. Először a konyhában - átvizsgálom az összes konyhai eszközt és kialakítok egy praktikus rendet. Amit nem használok, mehet a gardrób mélyére. Aztán jöhetnek a szekrény tetején porosodó lekvárok, és ti, polcok sötét mélyén bujkáló ellenforradalmár konzervek, reszkessetek! Tisztára mosom a hűtőt, átválogatom a fagyasztós rekeszt, és tornasorba állítom a lisztes zacskókat. Számba veszem a müzliket, magokat, évek óta hontalanul hányódó fűszereket. Nagy tál friss citromot akarok a konyhapultra! Aztán jöhet a fürdő. Sminkek, arckrémek, szépészeti szerek alapos és kimerítő szelektálása. Jaj a két éve nem használt, beszáradt szempillaspirálnak, tubus alján megbújó maradék kencének! S ha ez megvan - jöhet a ruhásszekrény! Göncök, hacukák, rongyok - mind megmérettetnek. Azzal nem értek egyet, hogyha valamit két évig nem veszek fel, akkor azt hajítsam ki (hordtam már 5 évvel ezelőtti farmert és remek volt), de az elnyűtt, kibolyhosodott, foltos daraboknak menniük kell. Az éppen nem aktuálisak pedig a szekrény sötét mélyében fogják várni, hogy hízzak vagy fogyjak 2-3 kilót. (Természetesen fogyás van betervezve, na de ember tervez, étvágy végez.) De jó lesz! Holnap kezdem (ha fel tudok reggel kelni). És úgy hiszem, ez a lelkemnek is igen jót fog tenni.
Aztán elkezdtem tornázni (a vizsgaidőszak véghezvitte a maga pusztítását, brr, ne is beszéljünk róla), heti háromszor, reggeli előtt (mert akkor esik a legjobban) remek Rubint Réka programra. Igaz, a hangot legszívesebben levenném, viszont az edzés kőkemény, már a harmadik után éreztem a változást. (Edzőterembe most nem járok, hogy arra se költsek, futáshoz meg nem vagyok elég elszánt - kifog rajtam az eső.) Kétnaponta lesétálok a zöldségeshez, mindig csak annyit veszek, amit éppen megeszünk (hogy semmit se kelljen kidobni) és alig várom, hogy beülhessek a könyvtárba mesekönyveket olvasgatni. Esténként viháncolva fogadom a férjemet, mert jó napom volt, és amikor fáradtan lerogy a kanapéra, elé teszem a vacsorát és dorombolok neki.
Hát ilyen ez most. Maga a Paradicsom. Igazi kegyelmi állapot. Végtelenül hálás vagyok érte.
Közben meg készítgetem elő életem első könyvkiadását - de ezt majd nemsokára, ha sikerül megegyeznem a grafikussal.

egó

2015\01\14

Sorozathős

A szabadság első napja. Kicsit aggódom még, hogy vajon a tegnapi anatómia és élettan vizsgáim meglettek-e, de azért lássuk be, én vagyok az a stréber jótanuló hallgató, aki mindig szorong, rémképeket lát, aztán meg (legtöbbször) jól sikerül a vizsgája. Tudom, ez rém idegesítő, s vajmi kevés mentség, hogy én olyankor tényleg úgy élem meg, hogy mi van, ha nem sikerült...

Szabadság. Most úgy vagyok, mint egy kisgyerek, aki nem tudja, melyik ajándékot kezdje bontogatni. Az elmúlt két hétben csak ettem-aludtam-tanultam (esténként egy férjet etettem), nagyon hálás vagyok, hogy ezt megtehettem. Munka mellett pokoli nehéz lett volna felkészülni a vizsgáimra. Az elmúlt két hétben, amikor már úgy éreztem, kisül az agyam, arról ábrándoztam, mi mindent fogok csinálni majd, ha vége a vizsgáknak. Igaz, minden vizsgaidőszaknak ez volt anno a bája: bármi, szó szerint bármi izgalmasabbnak tűnt, mint ülni a jegyzetek felett... és minden vizsgaidőszaknak megvolt a maga sorozata, amit egyénként az életben meg nem néztem volna, de olyankor alig vártam, h kezdődjön. Érettségi környékén az Esmeraldán rágtam a körmöm, első évben a Paula és Paulinán, másodévben a Szereti bolondulásig epizódjain, harmadévben a Betty, a csúnya a lányon, s egyszer volt egy sorozat, amiben egy nagymellű nő színésznő akart lenni, szerelmes volt egy rendezőbe, de annak az apja volt a gonosz, aki kényszerítette, hogy hozzámenjen feleségül (a végét nem árulom el, nehogy spoilerezzek... nincs szmájli a blogban). És a nő mellét mindig közelről mutatta a kamera, miközben kicsit feljebb szenvedő arcot vágott, mert állítólag ezt a szappanoperát úgy tervezték, hogy férfiakat is érdekelje. Mindegy, néztem.
Az idei befutó a Született feleségek lett, immáron a 4. évadot gyűröm (esténként ennek jutalomértéke volt számomra, atyaég!). Arra jutottam egyébként, én szívesen lennék a Lila akác köz pszichológusa, lenne ott munkám bőven (vagy közös erővel elásnának valamelyik barátnő kertjében a második session után). Apropó, a Terápiát is meg akarom nézni már.

De persze nem arról szól ez a bejegyzés, milyen sorozatokkal tompítom az agyműködésem napi 7-8 óra tanulás után. Hanem arról, hogy mi lesz most, 2015-ben, amikor is szabadúszó lettem. (Ez mennyivel jobban hangzik, mint a munkanélküli. Máris sikerült átkeretezni a problémát!) És kerülgetem egy ideje, de nem lennék hiteles, ha nem írnám le: a fene se érti, hogy miért, de valamiért szégyellem ezt. Mihasznának, dologtalannak érzem magam. Hogy bezzeg én most megtehetem, hogy itt önmegvalósítok, míg mások a piramis alsóbb szintjein napi 8-10-12 órát robotolnak egy lélekölő munkahelyen, önhibájukon kívül. Szégyellem, hogy nekem most jó. Jah, könnyű neked - keverem le saját magam sokszor, egy hosszabban tartó belső párbeszéd után. Olyan vagyok, mint egy sorozathősnő, akinek semmi dolga, csak sóvárog valami (valaki) után, ahelyett, elmenne "lapátolni meg kubikulni".
Jelentkeztem is játékra ezzel drámán, de más kapott fókuszt. Sebaj. Legalább kimondtam. Most figyelgetem, honnan jön ez az érzés, ki szól bennem valójában így. Másfelől viszont nem szeretném, ha e körül a kérdés körül pörögnék, mint macska a farka körül, mert ennél termékenyebb álmaim vannak. Ez most egy nagyon áldott, kegyelmi állapot, egy olyan lehetőség az élettől, amit szeretnék jól használni. Szeretném belőle (s magamból is) kihozni a legtöbbet. Ez jól hangzik. Majdnem meg is nyugodtam ebben, de aztán bekúszott a kérdés: mit jelent az, hogy a legtöbbet?
Mi a legtöbb?

Két hang viaskodik most bennem. Az első kitartóan mantrázza, hogy akkor tessék, használd ki jól, becsüld meg magad: írd meg és add ki a könyveidet, csinálj honlapot, építs családállítás klientúrát, és a lakás is ragyogjon ám! Gyerünk, gyerünk, eredményeket akarok!
A másik csendesebb, nem is szól sehogy, csak valahogy olyankor eltűnik belőlem az akarás, az, hogy csinálni kell a dolgokat. Olyankor nincs is más vágyam, csak úgy lenni, jelen lenni, rácsodálkozni a világra és arra csodára, hogy egyáltalán élek. És ez a hang azt is tudja, hogy ebben a tudatállapotban nem is kell akarni-csinálni semmit, valahogy úgy alakul, hogy végül minden meglesz.
Szerencsére legtöbbször a másodiké az utolsó szó.

egó

2015\01\05

Vizsgákról gondolkodni teliholdas éjszakán

... az álmoskönyv szerint is rosszat jelent. Nyugtalan forgolódást, magas arousalt és aggódó gondolatokat a holnapi vizsgát illetően. Pedig hülyére tanulom magam, túlzás nélkül.
Nem vagyok megszokva, ez is kétségtelen; én anno a bölcsészkaron ahhoz szoktam, hogy többnyire szóbeli vizsga van, amire én felkészülök, bemegyek, előadom magam, és kapok egy ötöst (vagy egy négyest). Egyrészt, mert felkészülök, másrészt, mert elronthatatlanul jókislány-fejem van (így harmincon túl is), plusz a szemüveg; az előítélet ilyenkor mindig működésbe lép, akárhogy is tagadjuk. No, és eléggé hadarok, ami legtöbbször azt a benyomást kelti, hogy a gondolataim jóval előbbre járnak - szóval sok vizsgát abszolváltam én így már.
De itt nem így van. Írásbeli tesztek vannak, igaz-hamis állítások, relációanalízis, definíciók - és egyszer csak kevésnek bizonyul, hogy én bizony hosszú percekig tudok szépen és összefüggően beszélni mondjuk a színlátásról. Itt az a lényeg, tudom-e, hogy a látható fény hullámhossza 400-700 nm, és hogy mi az a tetrakromát színlátás; ha igen, ha nem, senkit nem érdekel, hogy mi mindent tudok még. És túl az első zh-kon és vizsgákon (statisztika: négyes!), úgy tűnik nekem, ezen az egyetemen kevésbé arra kíváncsiak, mit tudok, hanem inkább arra, hogy mit nem. Statisztikából az első vizsgán kivágták a jelöltek háromnegyedét; az általános lélektan vizsga előtt az előadó közölte, az évfolyam 30-40%-a rendszerint meg szokott bukni (szerintem nem azért, mert az aktuális évfolyam 30-40%-a hülye/nem készül fel rendesen). 
Itt nem lesz elég az, hogy kidolgozom a tételt, párszor elolvasom, aztán kihúzom, és - hacsak nem kapok szívrohamot, mert éppen azt a tételt húztam, amit e legkevésbé tudok - pár mély levegő után elkezdem mondani. És csak mondom, mondom és mondom, aztán a tanár vagy leállít ötössel, vagy belekérdez még valamit, aztán elkéri az indexemet s viszontlátásra. 
No meg szorongok amiatt is, lássuk be, hogy nagyon-nagyon-nagyon szeretnék pszichológus lenni, ezért nagyon fontosak a sikeres vizsgák. Talán túlságosan rá is vagyok feszülve. Remélem, belejövök majd, mint kiscica a miákolásba, különben a stressz felőrli az idegeimet és az immunrendszeremet. A vizsga időpontjának közeledtével képes vagyok hosszú perceken át ismételgetni, hogy Istenem, kérlek, segíts, pedig ilyetén formában nem is hiszek a segítő Istenben.

imcsicica.jpg(A kép forrása: http://nemkutya.com/like/44679)

nyígás

2014\12\03

Az titulusoknak hasznosságárul

Eldöntöttem, ma akkor is blogolni fogok, ha a fene fenét eszik is, annyi mindent megosztanék, de olyan fáradt vagyok, és közben olyan de olyan nagyon unom már, hogy folyton fáradt vagyok. Úgyhogy most poszt lesz, legfeljebb szaloncukrot hideget vacsorázunk (ha egyáltalán), és az ált. lélektan is várhat a sorára, két hete tanulom, amúgy is 30-40 százalék a bukta évfolyamonként. Akkor meg nem mindegy? (Erről is van amúgy véleményem, de ezt majd máskor.)

Egyre jobban vagyok ezzel, hogy januártól nem fogok dolgozni, legalábbis nem ott és nem úgy, ahol eddig. Figyelgetem, milyen érzéseket vált ki mindez belőlem; és nagyon érdekes megtapasztalásaim vannak. Bár valójában sosem határoztam meg a mentén az identitásomat, hogy én vagyok X. cég Y. beosztásában Z. munkát végző valaki; most, hogy közel kilenc év után a felmondási időmet töltöm, felszínre került bennem ennek a vesztesége. Hogy én többé nem X. cég Y. beosztásában a Z. munkát végző valaki leszek, fontos és fantasztikus munkakörben, hanem... Hanem? És itt bukkan fel egy izgalmas kérdés, amit eddig nem láttam (hiszen benne voltam): ki vagyok én, ha nincs munkám, beosztásom,  titulusom, címem, rangom és rendfokozatom? Hogy többé nem én vagyok, teszem azt, sünibaba, a tréner, sünibaba, az adminisztratív munkatárs, vagy sünibaba, a melegburkoló, hanem csak sünibaba és pont. (A férjemnek macska.) Mi van akkor, ha nincs munkám, és nincs meg az azzal járó identitásom? Mennyire bele tud ez épülni - észrevétlenül - a személyiségbe! Mennyi fontosságtudatot, hasznosságérzést, kompetenciaérzést, "valaki vagyok"-érzést tud ez nyújtani! És mi van akkor, ha ettől megfosztatom? Vagyok, persze, sünibaba, a családállító, vagy sünibaba, a szomatodramatista, ha nagyon akarom, és leszek majd sünibaba, a pszichológus (hacsak ki nem vágnak ált. lélektan vizsgáról, mint macskát a hóesésbe), de mi van akkor, ha megmaradok ebben a címkenélküliségben? Ki vagyok akkor én? Hű, de izgalmas!  Talán nincs is ennél izgalmasabb feladat! Rájönni, ki vagyok én, megtapasztalni magam minél többféle helyzetben, a kondicionáltságaim nélkül, a kialakult rutinom nélkül, önmagam adott valóságában.
Vagyok, aki vagyok. Leszek, aki leszek.
Mostantól csak a következő lépést látom. És egyszerre van ebben valami nagyon új és ijesztő, és valami végtelen, szabad áradás. Egyfajta tágasság-érzés. Több vagyok önmagamnál, de az a több már nem csak én vagyok. Az  Élet része vagyok. Szavakba önthetetlen.
Van, ami van. Lesz, ami lesz. És mindez rendben van így.

egó spiritualitás

2014\11\22

Amiért érdemes élni

A sok szorongás-kishitűség mellett van azért más is. Körülbelül két hónapja egyfajta beérkezettséget érzek, amit nehéz lefordítani szavakra: mintha megsejteném, miről szól az élet, mi fontos, miért érdemes élni. Egyre többször érzem, hogy a világ otthonos, az élet öröm (csak azért, mert élek és tapasztalok), és egyre többször vagyok abban a Berne által egészséges életérzésnek definiált érzésben, hogy "én oké vagyok, te oké vagy". Ezt kitágítanám arra, hogy én oké vagyok, és a világ is oké. Ez számomra azt jelenti, hogy tudom, szerethető vagyok (az sem baj, ha nem szeret mindenki!), és más emberekben is látom azt, amit tudok bennük szeretni. Tudok konstruktív, teremtő és kreatív lenni, képes vagyok a flow-ra, és mindeközben empátiával odafigyelni másokra.Ismerem az erősségeimet és a gyengéimet (amivel még dolgom van), és képes vagyok azokat, akik közel állnak hozzám, a gyengeségeikkel együtt is szeretni.
Úgy érzem most, valójában három dolog miatt érdemes élni. Ezek számítanak most igazán számomra.
1. Legyenek mély, őszinte kapcsolódásaim.
2. Legyek benne minél többször a jelenben, éljem meg a most varázsát, mert valójában ezen pillanatok összessége adja az életet.
3. Hozzá tudjak járulni valamivel (amihez tálentumot kaptam) a nagy egészhez, a fejlődéshez, a világ szebbé-jobbá tételéhez.

Ha valami még eszembe jut, leírom.

 

pszicho spiritualitás

2014\11\22

Nagyokat álmodom

Most, hogy már leülepedett bennem, hogy januártól game over - legalábbis, ami az eddigi munkahelyemet illeti - gőzerővel dolgozik bennem, mihez is szeretnék kezdeni jövőre. Leszögezem, nagyon hálás vagyok azért, amit most megélhetek; úgy érzem, helyzetbe hozott az élet: itt a lehetőség, hogy megvalósítsam azt, amiről 3 éve álmodom. Nincs sürgető kényszer, hogy munkát kell találnom, teljes mértékben arra koncentrálhatok, amivel szeretnék foglalkozni, ami érdekel, és amiről úgy érzem, ez a küldetésem, ezért vagyok itt a Földön. (Közben tudom, hogy sosincs meg a végső cél, ha már benne vagyok abban, ami a feladatom, akkor mindig megnyílik egy következő ajtó, ilyen szempontból nincs tökéletes beérkezettség, csak úton levés van.)
Nem tagadom el, szorongok is közben nagyokat. Felhangosodott bennem, a "nem vagyok-e kevés ehhez?!"-hang. Figyelem ezt a szorongást, és mindeközben tudom, hogy vele együtt kell lépni, megjelenni, tovább menni. Eközben ez a hang azt suttogja (mit suttogja, ordítja!) a fülembe, hogy "hogyan leszel hiteles, ha közben szorongsz?! He?!", és megcsavarja a gyomromat, összehúzza a homlokomat, elhomályosítja a szememet.
Úgy élem meg ezt a váltást, mint egy születésfolyamatot: annak idején kétszer is azért (többek között azért) mentem el születés-tréningre, mert tudtam, borzalmasan félek a változástól, hogy mi lesz "odaát", ha egyszer kilépek a burokból. Nagyon hálás vagyok, hogy újraélhettem a születésemet, felszínre kerülhettek ezek a nagyon nehéz érzések, majd megtapasztaltam, hogy érdemes megszületni, mert várnak, szeretnek, és élni nagyon-nagyon-nagyon jó. Most így élem meg: elindultam kifelé a langyos, kvázi-biztonságot adó burokból, és bár sejtem, hogy mi vár odakint: a szabadság, a fény és az életöröm, de van az útnak egy nagyon magányos az szakasza, amit egyedül kell megtennem, végigküzdve magam azon, ami ott rám vár. Vajúdásban vagyok, már elindultam kifelé, de még nem vagyok kint, és a bizalom mellett a kétely is kísér: mi van, ha nem sikerül? Burokba vissza többé nem akarok menni.
Hogy miért beszélek burokról és odakintről? Úgy élem meg, az elmúlt közel kilenc év a munkahelyemen volt a burok: eleinte kellemes, meleg, biztonságot adó, aztán később egyre szűkebb lett, vágytam rá, hogy szétfeszítsem a kereteit és valami mást csináljak, mert tudtam már, hogy máshova húz a szívem-lelkem-zsigereim. Menet közben ráébredtem arra, amit valójában szeretnék csinálni, s egyre kevésbé tudtam elviselni, hogy olyan cég szekerét tolom, aminek a céljaival nem tudok azonosulni, nem tudom már hitelesen képviselni. Ezért nem szívesen mennék el bármelyik másik multihoz sem: egyszerűen nem akarom már ahhoz adni magam, hogy egy olyan cég profitját növeljem, amivel nem tudok azonosulni, nem látom értelmét, vagy egyenesen fölöslegesnek tartom. Akkor már inkább mennék el utcát seperni: annak legalább több értelmét látom. Ezek nagy szavak, persze, pénzből élünk mi is. Jó ideje gondolkodom már, hogyan lehetne hivatásként integrálni az életembe azt, amiről most úgy tudom, ez a feladatom. Komolyan hiszek abban, hogy ez lehetséges. Az elhívás évek óta erős bennem, hogy segítővé szeretnék válni. Ezért tanulok évek óta, s ezért is dolgozom ennyit magamon, mert mélységesen hiszem, hogy csak az lehet jó segítő, aki folyamatosan munkálkodik magán, fejlődik, érlelődik a személyisége, ezáltal egyre elfogadóbbá és empatikusabbá válik, képes megtartani és kísérni a hozzá fordulókat. Azt szeretném, ha minél több emberhez eljutna az önismeret, azokhoz, akikben megvan a fejlődés iránti igény. Úgy hiszem, tudok utat mutatni. Nem is az a lényeg, hogy ki milyen módszert választ (mint ahogy az sem, hogy hozzám kell mindenképpen fordulni), hanem hogy minél többen rálépjenek erre az útra, vagy ezen utak valamelyikére. Saját magamon tapasztalom, mekkora transzformáló ereje van, micsoda minőségi változást lehet elérni, amikor elkezdünk elindulni befelé, az érzelmeink felé, a tudattalanunk felé; de elragadtattam magam, most nem arról akarok írni, mit jelent számomra az önismeret.
És most kaptam egy lehetőséget, hogy meglépjem ezt: ki a burokból, bele ebbe az álmomba. Emlékszem, 2012. január 12-én ücsörögtem az OTP-ben, valami számlát ügyintéztem, és nagyon élesen bevillant egy kép: én cikkeket szeretnék írni az önismeretről, honlapot szeretnék, meg csoportokat, egyéni klienseket, akiket kísérhetek az útjukon. S lám, alig 3 év múlva itt a lehetőség. Én nem mostanra terveztem. Picit kivártam volna még (szervusz, kishitűség!), de egyértelművé vált számomra, választanom kell: vagy most lépek ki a cégtől, vagy oda az álmom, nem tudom tovább folytatni a tanulást. Megrepedt a burok. Muszáj kijönni. Nincs visszaút. Már csak azért sem, mert, ahogy írtam, nem szeretnék más munkát, mint azt, amire valójában vágyom. Persze, ha arról lesz szó neadj'Isten, hogy nincs mit ennünk, akkor beáldozom az elveimet és keresek valami rendszeres megélhetést biztosító forrást. De ha megtehetem, akkor azt szeretném elkezdeni építeni, aminek a vízióját olyan régóta látom magam előtt. Honlapot szeretnék, cikkeket írni, az eddig megszerzett tudásom alapján emberekkel foglalkozni, közben folyamatosan tanulni, fejlődni, gyarapodni. És mellette a másik, az igazi szerelemgyerek, az írás. Bernya, a kenguru kalandjai gyakorlatilag elkészült, 60 oldal mese, össze kell fésülni, lektorálni és illusztráltatni kell, aztán mehet a nyomdába. Tervezem már a folytatását, a Cicavilágot (csak mostanság nem volt időm írni), sőt, más könyvötleteim is vannak, de az íráshoz idő kell, csend, odaszánás, mert csak akkor tud áradni a kreativitás.
Mostantól megmérettetem. Nincs többé menekülő útvonal. Ha valami nem megy, nem vetíthetem ki többé másra (a cégre, a főnökre, bárkire), hanem teljes mértékben felelősséget vállalok magamért, az életemért. Az én hitrendszeremben úgy van (és nem vagyok ezzel egyedül), hogyha egy vállalkozás (akár egy nagy cég is) nem megy jól, akkor annak vezetőjével van valami gond: vagy nem hisz magában, vagy a termékében/szolgáltatásában, vagy amit csinál, az metafizikai szempontból nem jó. Persze, nem minden vállalat/vállalkozás tesz ennek a hármasnak eleget, de ezzel én itt most nem foglalkozom. Magamra nézve ezt érzem irányadónak. Azt gondolom, nálam ott lehet gond, hogy talán még nem hiszek eléggé magamban. Igaz, akkorát léptem most, mint még sohasem. Bele is recsegnek a személyiségem eresztékei. Nem sok híja van, hogy belezuhanjak a saját szorongásomba. De bízom benne, hogy meg tudom lépni, meg tudok ezzel küzdeni és fel fogok jutni oda, ahova szeretnék. Adja Isten, hogy így legyen.

pszicho egó spiritualitás

süti beállítások módosítása