Nyuszinak volt egy elfekvőben lévő meghívója, így két és fél év után (mióta hallottam az iwiwről) beadtam a derekamat és regisztráltam. Máris van egy ismerősőm, a Nyuszi, aki a meghívót küldte:) Kicsit agresszív kismalac-fles, kuss, nem ismerek senkit:) El is kezdtem vadul keresgélni, meg jelölgetni, aztán meguntam, majd legközelebb folytatom. Egyelőre csak Nyuszi ismerősei közt kattintgattam, meg néhány vkit, aki eszembe jutott, de mihelyt kijelentkeztem az oldalról, rögtön bevillant, ki mindenkit jelölhettem volna még meg, ha aktuálisan eszembe jut. Gondolom, nem szoktak megsértődni az emberek, ha nincsenek azonnal bejelölve. És gondolom, voltpasikat sem jelölgetünk, vagy mégis?
Nyilván presztízskérdés, kinek hány ismerőse van, az a menő (szexi?), akinek a legtöbb. Akinek meg kevés, az a szociometrikus háló szélén álló, halálra ítélt lúzer, biztos narancsbőre is van, dögöljön meg. Bár nem vágom, minek jelöljek meg olyanokat, akiket csak 1-2-szer láttam életemben, semmi közöm hozzá. Más persze, ha nézegetem a képeket, mert vicces megnézegetni, kiből mi lett, de spanolni azért nem kell. Meg hát, van kínos ismeretség is, ú.m. voltférj és baráti társasága, akik csak ne jelölgessenek, zsenánt lenne, mondhatni. Igazán kár, h így alakult egyébként.
Ez iwiwes pályafutásom első napja, juj, de izgi, rendhagyó módon egy nap kétszer is posztoltam miatta:)
Este Purple:)
K.

Szomorúan konstatáltam, h a hosszúhétvégén megcsappant a blog olvasottsága. Remélem, csak azért, mert mindenki olyan helyen pihent, ahol nem volt net.
Úton Prágába Attila húga vett egy Cosmót, és is beleolvastam, hosszú volt az út. Azontúl, h miután becsuktam az újságot, azonnnal fogyókúráznom kellett, megtudtam egy s más érdekességet arról, mi a ciki és mi a menő manapság. (Az újság a szexi szót használta, de sztem a kontextusba jobban illik a menő.) Szexi például kitálalni a randikat a blogon, ellenben ciki, ha vki az emésztését részletezi. No, még szerencse, h erről idejében értesültem. Még véletlenül arról találtam volna posztot írni, mit vacsoráztam tegnap, és annak milyen egyenes következményét láttam viszont reggel (vagy épp nem, ha jön össze).
Szóval, bár a közvetlen veszély elhárult, h ciki legyen a blog, igazán szexi/menő mégsem lesz, mert ugye, randijaim nincsenek. (Ez nálam viszonylag ritka, ha együtt élek vkivel.) Így legfeljebb a párkapcsolatom szennyesét teregethetném ki, de az egyrészről ízléstelen, másrészről Attila még mindig társszerzőként van jelen (bár kb 2 hete posztolt utoljára), így ezen a fórumon mégsem lenne helyénvaló. Hát, marad a blog olyannak, amilyen most, én így is nagyon szeretem, akinek meg nem tetszik, annak ajánlom figyelmébe az AltF4 billentyűkombinációt.
Egyébként itthon vagyok betegszabin, a jól hangzó "virus infectiosa" nevű betegéséggel - legalábbis a doktor bácsi így diagnosztizálta, szerintem csak szimpla megfázás némi lázzal, ellenszere a rumostea, sok alvás, és sok szex. Utálok itthon lenni, egyedül főleg, betegen meg különösen, mert még csak arra sem tudom használni az időt, h ügyintézzek, egyszerűen szarul érzem magam hozzá. Így csak heverészek naphosszat, mint a sünjeim, pillogok ki a pokróc alól, és várom,h jobban legyek végre. Ma estére mindenképp össze kell kapjam magam, mert Deep Purple koncert lesz, amit egyrészt meg sem tartanak nélkülem, másrészt meg ki van fizetve a jegy, és nem volt olcsó. Ez lesz a negyedik alkalom, h Deep Purple koncertre megyek, az utolsó tavaly februárban volt, és félelmetesen jó, a billentyűs játszott egy kis Brahms Magyar táncokat, meg Lisztet, aztán egyszer csak a Black night lesz belőle. Vagy nem is, a Black night azzal kezdődött, h a gitáros és a basszgitáros egymással felelgetett, abból lett aztán mindenféle variáció után Black night.
Holnapra meg végképp meg kell gyógyulnom, mert megyünk du. inni a kolléganőkkel a kedvenc helyünkre, valahogy vissza kéne fogni magam, h ne igyak többet 1 vödör strawberry daiquirinál, nem tenne jót a torkomnak:) Bár B. már múlt héten beharangozta, h most hármat fog inni, ami igen szép teljesítmény lenne, én már kettőtől egyszerre leszek szép, okos és bátor. (Bár, én nem bírom jól az alkoholt, mindig is könnyű eset voltam, olcsó leitatni)
Nyuszival már melegítünk, épp egy '85-ös Purple koncertet hallgatunk, a Highway star az Örömódával kezdődik.

(Ennél fantáziadúsabb cím nem jutott eszembe. No sebaj, fő, h itt ülök újra a blog előtt. Hiányzott.)
Szóval, Prága. Jó volt, nyilván, sőt, egészen nagyon gyönyörű, ennél szebb várost még életemben nem láttam. Még Budapestnél is szebb, pedig az se csúnya. És persze az a durván két nap igen nagyon kevés volt arra, h túl sokat lássunk belőle, inkább csak annyit, h igen, ide vissza kell jönni. Az első nap délután, miután megérkeztünk, főleg söröztünk, meg ittunk nyolcszemélyes sex on the beach-et, no nem mint tradicionális cseh italt, hanem mint ritka mókaságot, koktél family size-változatban, igen vicces körülülni, és egyszerre nyolcan szürcsölni extra hosszú szívószállal. Meg láttuk a kivilágított Vencel teret, gyönyörű.
Másnap reggel 9-re már a közeli Velkopopovickyben voltunk (igen, a Kozel sörgyárban), ahol megmutatták, h készül e cseh remek, no meg kaptunk kóstolót is, jó vót, nem is kicsit. A sörgyár udvarában nagyon autentikusan egy bakkecskét is tartanak.


Kozeli kép a Kozel-kecskéről:)


11-től meg Prágában városnéztünk, este fél 6-ig, megnéztünk mindent, de csak kívülről, bemenni nem volt idő, fél 6-tól meg 1 órát hajókáztunk a Moldván, a kivilágított Prága maga a csoda. Jól meg is fáztam, de csak Algopyrin volt nálam, no meg B-vitamin kúrát tartottam, jó alaposat:) Egészen kellemes dolog kétóránként meginni egy sört, a reggel fél 11 először kissé korainak tűnt, az első korsó lökdösött is fenemód, de megszokható:) Most hiányzik is, h megigyak egy jó hideg sört, egyébként hoztunk haza kereskedelmi mennyiséget, még jó, h vámunió van:) Ettünk klasszikus cseh kaját, ú.m. sült sertéshúst knédlivel és párolt káposztával, igen jó, bár nehéz étek, jól csusszan utána a sör, több is, gond nélkül.
Vasárnap reggel meg kicsaptak minket a Vencel téren, h fakultatíve jöhessünk-mehessünk kedvünkre. Az útitársak sorra járták a szuvenírboltokat, mi csak 2 bögrét vettünk Checz me out felirattal, szerintem mókás, egyébként meg hülyét kapok a klasszikus hamutartó-dísztányér-pólótól, inkább a sörszuvenír, az jó:) Aztán beültük a búcsúsörökre, 2-kor meg indult hazafelé a busz.
Több képet nem rakok fel az útról, így aki nem volt még Prágában, az kénytelen bemondásra elhinni, h gyönyörű, egyébként meg oda kell menni, és meg kell nézni:) Én már most vágyom vissza. Nagyon.
K.

Megjött tegnap a fizu, még jó, különben mehettem volna Dubaiba kurválkodni, mint ahogy mostanában jó pár női magazinban olvastam:) Gyorsan vettem is Vichy arckrémet, majd konstatáltam, h bizony a fogyasztói társadalom tökéletes tagja vagyok, kapjam be. Van Vichy arckrémem, meg popsifeszesítő kencém, amit minden reggel, fürdés után belemasszírozok a "problémás területekbe", meg golyós kencém, amit szem alá kenni, ha fáradt vagy duzzadt. S mindezt miért? Mert láttam sok Vichy-reklámot, és benyeltem, h az nekem jó lesz, ha használom, mert a Vichy biztos fasza termékeket gyárt, ha már olyan drága. Meg hogy megérdemlem a "kényeztetést". És a legjobb, baszki, hogy tényleg érzem, h használ, mármint, nem látványra lesz szebb a bőröm, hanem érzem, miközben kenem, h ez jó. Á. barinő is hasonló élményekről számolt be, mikor felkente magára élete első Vichy-krémjét, nevetve mondta, bizony ő is érzi, hogy ez használ:) Nesze neked, reklámok.
Aztán végiglapozok néhány női magazint, és azonnal fogyókúráznom kell, úgy látszik, a társadalom fogyasztó is, mert presszionál, hogy fogyjak le, még jobban. Ha 55 kiló felett vagy, és narancsbőröd van, dögölj meg. Ha az öltözéked nem elég trendi, akkor szintén dögölj meg. Ha nem tudod egy hónapon keresztül minden este más pasival fizettetni a vacsorádat, akkor is dögölj meg. Ha nem vagy 30 évesen karriered csúcsán, kisportoltan, napbarnítottan, és ha ekkorra még mindig kevesebb faszt fogtál, mint kilincset, akkor egy lúzer vagy, kivet magából a társadalom, nem kellesz senkinek, nem érsz semmit, így aztán végképp dögölj meg. Értelmiségi körökben mindez tetéződik azzal, h kell néhány diploma (ha gumiiskolában szerzett, akkor is), nyelvvizsgák, és néhány jól csengő nevű melóhely a hátad mögött, 35 évesen minimum középvezetőnek kell lenni, gyerekekkel persze, és olyan nőnek, akinek "sikerült összeegyeztetnie az anyaságot a karrierrel".
Egyáltalán, mi a halál ferde faszáért köll annyi diplomás, Dunát lehetne és kellene rekeszteni velük, gumiiskolában szerzett gumidiplomások, akik köszönőviszonyban sincsenek a valódi, szociológiai értelemben vett értelmiséggel. Hogy a saját házam táján kezdjem a söprögetést, mi a fenének képeznek ki évente 250-300 magyar szakost, akik közül kevesen mennek tanárnak, mert nem épp presztízsszakma, a legtöbbjük a Burger Kingben végzi, hamburgersütőként vagy alapanyagként. Nekem marha nagy mázlim volt az álláskereséssel, fasza kis melót találtam, de komolyan nézegettem én is a kis cégek titkárnői álláshirdetéseit, nem sokon múlt, hogy nem kávét főzök egy irodában, ahol egyetlen előrelépési lehetőség, ha a fönci szeretőjévé avanzsálok. És azzal a lendülettel szüntetném meg az összes E betűvel kezdődő szakot a bölcsészkaron, mert bár érdekes, de hulla fölösleges, én sem végeztem el például az általános és alkalmazot nyelvészet szakot, pedig nagyon érdekelt volna, de hát, az ilyesmit hobbinak hívják. Jogász, közgazdász, "kommunikációs szakember" is sok van, és közhely, hogy fasza szakmunkást meg nem lehet találni. Voltférj voltfőnöke panaszkodott arról, hogy kőművest, burkolót keresnének, meg technikust az irodába, diplomások jelentkeznek sorra, a szakmelóhoz meg nem ért senki. Ha vki mégis szaki lesz, és jól végzi dolgát, gennyesre keresheti magát, nem úgy, mint diplomásmunkanélküli kortársai. Persze, tanuljon mindenki, aki szeretne, miért is ne, de diploma nélkül is van élet.
Kissé elkanyarodtam a kiindulástól, no sebaj. Vettem télre még 2 pár csizmát, 1 télikabátot, 2 nadrágot, 2 pulóvert, sapkát, kesztyűt, sálat, és kevésnek érzem, folyton vásárolnom kell. Mi a fenéért van nekem szükségem a hatodik nadrágra, a negyedik pár cipőre,a nyolcadik pulóverre,a tizenhatodik fülbevalóra és köldökpiercingre s minderre úgy, hogy folyamatosan azt érzem, nincs egy rongyom sem. Pedig nem is vagyok az a klasszikus divatmajom. Mi ez, függőség, vagy reklámok-magazinok sugallta életérzés átvétele? Persze, már Dorian Gray is olyan olyan korban élt, mikor az embereknek csak felesleges dolgokra volt szüksége, ez a kor meg még olyanabb.
Ifjabb koromban, mikor nem volt önálló jövedelmem, irigykedve lestem azokat a nőket, akiknek jó cuccaik vannak, most veszettül pótolom a hiányt, és kurva jó azt a visszajelzést kapni, h most már én is azok közé a nők közé tartozom, akiknek jó cuccaik vannak:) Jut eszembe, mondtam már, h kéne egy jó kis táska télre, melóba?:)
K.

Hurrá, tegnap új függőséget sikerült regisztrálnom. Lehalt a blog.hu szerver picit, nekem meg épp nagyon írhatnékom volt, és kiakadtam, hogy most nem lehet. De kell!
Kicsit Coelho-függő is lettem (a leírtakat fenntartom vele kapcsolatban), ma új könyvet kezdtem, nem Coelhót, hiányzott is kicsit. Jó az A feltétel nélküli kapituláció múzeuma, kicsit tartottam tőle, lehet-e ilyen jó címhez jó szöveget írni, de úgy tűnik, lehet. A legjobban a fényképekkel kapcsolatos gondolatok tetszenek, meg az egészet átlengő kelet-európai miliő, aminek mibenlétét még mindig nem tudtam megfogalmazni, de attól még számomra létező jelenség.
No de nem írok mindig csak könyvekről, mert még mindenkit elriasztok. Pedig  neki kéne esni a csehszlovák útikönyvnek, tudjam már, hogy mit látok majd Prágában. Kevés lesz ez a 2 nap nagyon, főleg, h sztem városnézni kétféleképpen kell. Az egyik, h megnézzük a turistáknak szánt mustsee-ket, a nevezetességeket. Ha ez megvan, akkor meg csak létezni kell az adott helyen, h beszívjuk a miliőjét, átvegyük a hangulatát. Ehhez elég csak lenni, sétálgatni kifejezetten nem turisták által látogatott részeken, meg beülni kávézókba, és ha az ember elég fogékony, előbb-utóbb ráérez az adott hely fílingjére. Várnában és Neszebárban ez egy nap alatt sikerült. Várnának sajátos, tényleg az a bizonyos közép-kelet-európai fílingje van, amit a Lajtától nyugatra nem érez az ember, Neszebárban meg folyton azt éreztem, hogy középkori kikötőváros, aztán valamelyik utcasarkon mindjárt feltűnik Edmond Dantes (nem találom a francia ékezetet), és lejátszódnak a Monte Christóból ismert kikötős-kalózos jelenetek. Vajon milyen szubjektív benyomásom lesz Prágáról. Igyekszem kisöpörni a fejemből minden prekoncepciót. Jó lenne minden mást is. Kezdek bedepressziózni, vagy miafasz? Ez már a téli depresszió, ami eltart áprilisig, vagy csak a szokásos kedvenc problémáim egyikén rágódom, amitől fixen megzuhanok? Kéne csinálni valamit, nagyon. Vagy kezdeni valamit. Általában onnan tudom, h vmi nincs rendben, h rendetlenség van otthon. Semmi nincs rendben. Most velem van a baj, v vmi mással? Honnan fogom én ezt tudni?
Prága. Megmarad nekünk?
A jövevényt Vilmosnak neveztük. Én a Jóskát preferáltam, de A-nak nem tetszett, így a Henrik, Mátyás, Tivadar, Vilmos nevek maradtak bent. Kezdi aktivizálni magát (a Vilmos).
Meggyütt Gy., vele csevegés. Csörgette Boldizsárnak a kulcscsomóját, attól rángatózni kezd, annyira utálja. Viszont ma kívülről hajtotta a mókuskerekét (mármint Boldizsár), ami elég érdekes elképzelés, aztán ráunt, h nem tudott felmászni a tetejére, és bevonult a házába. Vilmos eszik, hangosabban csámcsog, mint a Boldi, pedig ő sem kispályás, mikor kapnak vacsorát, sztereóban hallom a két szobából a csámcsogást:) Cukik, és folyton róluk beszélek. Ilyen lesz, ha gyerekem lesz? Pont ma mondtam Á. kolléganőnek, ha lesz gyerekem, én is azt fogom hinni, h ő a legszebb, legokosabb, legaranyosabb, legfullszuperextrább gyerek, akit valaha is hátán hordott a Föld? Ha igen, állítsatok le. Amúgy meg Rebibaba kell, de azonnal.
K.

Most, hogy pár hét alatt jó néhány Coelho-szöveget lenyomtam a torkomon, nem bírom, ki hogy ne írjak róla. Idegesít, h ennyire a hatása alá kerültem, pedig igazából annyira nem is jó. Iszonyatosan jól indul, aztán a közepe felé leül, és néha feláll még, mintha elindulna egy irányba, de a végén hatalmas nagyot puffan. Giccses lesz, akár a Piedra. A Casablancát pedig igazán ütósen Woody Allennek sikerült parafrazálni (vö. Játszd újra, Sam!).
A regényről Istvánffy András írt figyelemre méltó kritikát (beszelo.c3.hu/04/0708/15istvanffy.htm), szívemből szólt, ehhez én túl sokat nem tudok hozzátenni (a fenébe, leírta vki előttem, amit én szerettem volna), max. néhány apró észrevételt.
Szóval, az a baj ezzel a könyvvel, és általában a Coelho-szövegekkel, hogy az olvasó túlságosan a hatása alá kerül, pedig nem is annyira jó szövegek. Megpiszkálnak az emberben valamit, de kicsit lufi a dolog, jó nagy, látványos, de csak fel lett fújva, belül semmi. És a posztmodern gesztusok itt valóban rontanak a szövegen, míg a Veronikában jók (már, ha jól emlékszem, és nem az Ötödik hegyben).
Oké, beszéljünk a szexről (én már azt is szeretem, ha hallok/olvasok róla, hihi). Mindezt egy kurva szemszögéből - hm, érdekes elgondolás, hajrá. Jaj, de hagyjuk má' ezt az agyonspiritualizált szerelmet, mert felfordul a gyomrom! A szerelem kurvára nem váltja meg az embert a saját poklából (elsőre úgy tűnhet, de nem). És igen, Paulókám, minden szerelemnek az a vége, hogy ellaposodik, megunják, és mindez ott kezdődik, ahol a film végén megjelenik a The end felirat - mit gondolsz, miért halt meg Rómeó és Júlia?! (Mármint, dramaturgiailag.) És lehet ellene harcolni, például úgy, h megpróbálunk elegánsan kivonulni belőle jó előre, de attól csak még nagyobb szopás, bár el lehet játszani, hogy közben mennyire nagyon szabadok vagyunk. De épp Coelho mondja a szöveg elején (amikor még jó), hogy "A szerelem inkább kötődik a másik hiányához, mint az együttléthez." Üt ez a mondat, nem?
Nem, a szerelem csak az első pillanatban misztikus (és akkor sem mindig), és utána már nem az. Nagyon nem. És ekkor jöhetnek a női magazinok praktikái, hogy hogyan szítsuk fel a lángot, erről is írhatna regényt Coelho (csak semmi spiritualitás!). Erről a misztikus szerelemkezdetről nagy szerelmem, Kundera jut eszembe, amit a Tréfában mondott:
"A szerelem hajlamos legendát teremteni önmagáról, és utólag mitizálni a kezdeteit." Hm. Bár valóban működik ez az utólagos mítoszteremtő gesztus, azért az ember életében legtöbbször van olyan szerelem, ami úgy kezdődik, hogy. És az szép. És persze baromi fájdalmas, mert elmúlik, igen. Az a nagy cucc, lángolás, vagy mifaszom, nem éljük transzban tőle az egész hátralévő életünket. Szép lassan belekopik a hétköznapokba, oszt ennyi. Az emléke meg fájhat egész életünkben - még akkor is, ha ugyanazzal a valakivel éljük is le.
A "szent szex"-től meg lábrázást kapok, persze, h megesik időnként, h az ember átél vmi hasonlót (mikor önmagán túlmutató, vmi hatalmas lelki élmény is lesz a szex), de ez inkább eksztatikus, önkívületi-önfeledt állapot, persze, nevezhetjük éppen szentnek is, csak hülyén hangzik, meg köze sincs a valláshoz. A belső ragyogás meg, persze, olyat én is szeretnék, meg fessenek is meg, de muszáj kurvának állnom miatta? És még jobban szeretnék elélvezni akkor, mikor zöldre vált a jelzőlámpa (sic!), lehetőleg minden egyes alkalommal, és egyáltalán nem fájna, hogy a környezetem nem veszi észre, mert annyira kurvára elfoglaltak:) A visszakapott szüzesség, úgy tűnik, visszatérő motívum lesz Coelho szövegeiben, hurrá, harcoljunk a békéért, basszunk a szüzességért, ahogy azt a vicces mondás is tartja. Én. pl. sose szeretém visszakapni a szüzességemet, mert az első, az mégsem olyan fasza, mint az összes többi utána:)
És Coelho kissé degradálja a szex fontosságát, hogy nem is arról szól az élet, és csak társadalmi stb. elvárás, h mindig azt kell csinálni, meg gondolni rá, pedig az emberek (férfiak) nem is annyira szívesen...nos, a szex nekem sem annyira, fontos, tudok mással is foglalkozni - ha ki vagyok elégítve, akkor 2 napig is biztosan:) A szex igenis fontos  - tizenegy prcet mindenkinek, legalább kétnaponta! A könyvben a csikló-G-pont fontosságáról tett észrevételek meg nevetségesnek tűnnek, amolyan "ezt ma már mindenki tudja", aki meg nem, az jaj, de nagyon szegény, mint a könyvtáros néni, akit (nem lehet nem lehet nem észrevenni), maga az író szabadított fel, hő, de jó is lehetett neki.
Van azért finom kis intertextualitás, bevillan Az alkimista, kétszer is, ami az egész szöveg érdekes ellenpontja, sőt, megkockáztatnám, paródiája is, ha kinéznék ekkora cinizmust Coelhoból. Egy ponton még felvillan a vércinizmus: mikor Maria elindul Svájcba, már mindenki (értsd: az olvasók) tudja, hogy ott majd kurva lesz, csak ő maga nem, és elmegy a templomba hálát adni Szűz Máriának élete nagy lehetőségért, bruhaha. Csak ott motoszkál bennem, hogy nem is biztos, hogy ez a Paulo cinikus, ha meg mégis, akkor meg olvasók milliót vezeti meg, és ő a világ legüberfaszább csávója:)
Basszus, én a könyvről akartam írni, nem a szerelemről-szexről a véleményemet, de hát, ez sikeredett. Ha vkit a szövegrecepció érdekel, akkor Istvánffy. Ha nem írta volna már meg, akkor itt most vmi ilyesmit olvashattatok volna személyes nyígás helyett:)
K.

" Lesz öröm: alunni se tudnak az éjjel;
Kinálják erősen káposzta-levéllel."

Netenböngészés közben láttam egy eladó hosszúfülű sünpárt. El is kezdtem rágni Attila fülét, hogy vegyük meg őket, mert 3 sün, az 3x annyi élmény, és hátha a Boldizsárnak is jót tenne a társaság. Attila azonban nagyon nem akarta, csupán abba egyezett bele, ha idén is találok segítségre szoruló sünit, befogadhatjuk. Erre én teljes harci dízsbe vágtam magam (értsd: felöltöztem jó melegen, magamhoz vettem egy zseblámpát, no meg egy pár munkavédelmi kesztyűt), és indulhat a sünvadászat! (Tavaly ősszel is többször indultam sünkeresni, de eredménytelenül.) Körülbelül 10 perc séta után (a környékünkön mindig látni nyáron süniket) Attila kiszúrt egy barna halmocskát, amire én azt hittem, földkupac, és simán továbbmentem volna, ám Attila ragaszkodott hozzá, hogy közelebbről is megnézzük, és lám, neki lett igaza, mikor odaértünk, a képen látható sünikét világította meg a zseblámpánk:) A fotón épp mérlegelést örökítettük meg.
Kissé már be volt lassulva (megkezdődött a hibernációs folyamat, melynek első jeleként a sün belassul, és szokatlanul enervált lesz), így békésen tűrte, hogy a kezembe vegyem. Tessék-lássék összegömbölyödött, tán csak azért, mert mégis milyen lenne összegömbölyödés nélkül tűrni, h megfogom, aztán inkább hasra feküdt a tenyeremben, és élvezte a kesztyű melegét. Egész hazaúton meg sem moccant. Otthon aztán mérlegre tettük, 40 deka, és innen kezdődött a dilemma. A szakirodalom szerint 60-70 deka az alsó határ, amely súly el kell érnie egy süninek ahhoz, hogy biztonságosan kitelelhessen. Két verzió merült fel. 1. Magunknál tartjuk 2-3 hétig, etetjük, és meglátjuk, mennyit tud ennyi idő alatt magára szedni. Ezzel azonban több gond is van. Ha fel is hízik, mondjuk, 60 dekásra (bár eleve kétlem, hogy képes lenne néhány nap alatt a testtömege 50 százalékát magára szedni), akkor is még csak alulról fogja nyaldosni a minimum kitelelési súlyt. És november közepén már igencsak necces elengedni, mikor odakint már igen-igen cudar idők járnak.
2. Télire befogadjuk, jól tartjuk, aztán áprilisban szabadon engedjük. Én - többszöri átgondolás után -  ezt a verziót támogatom. Rosszat nem teszünk neki, és ez a megoldás biztosabb. Nagyon nehéz döntést hozni, hogy a süninek a lehető legjobb legyen. Korábban az ilyen projektekben mindig voltférj volt a döntéshozó, most azonban én avanzsáltam döntéshozóvá, rajtam a felelősség. És korábban ő koordinálta a sün befogadása körüli teendőket, ez viszont most teljesen rám marad, Attila erkölcsileg és tettleg támogat, de a  teendők átgondolása az én projektem. Tanácsot szívesen fogadok - de ne olyat, h vigyük az állatkertbe, mert vittem én már állatkertbe sünit, és nem az elvárt módon bántak vele. TUDOM, hogy a sün védett állat, és épp az a célom, hogy megvédjem az éhenhalástól. Ha minden rendben lesz vele, tavasszal elengedjük.
A teendők pedig a következők. Egyelőre az erkélyen van, mert, minden vadon élő sün, tele van kullanccsal, bolhával, így holnap délelőtt bolhairtás, napközben kipotyognak belőle a látványságok, aztán este behozzuk a melegbe. Dobozt kell neki keríteni, meg helyet csinálni a lakásban, és 1 hónapig karanténban lesz, nem engedjük össze a Boldival, nehogy elkapjon tőle vmi betegséget. Aztán össze lehet őket ereszteni felügyelettel, hogy mit szólnak egymáshoz. Erre nagyon kíváncsi vagyok. Hátha összehaverkodnak. Szaporodni, gondolom, nem fognak, mert más fajták. Holnap bolhairtáskor megpróbáljuk megállapítani a nemét, aztán nevet adunk neki. Aztán lehet, h cikizni fogják egymást, a Boldi majd azt mondja, "jé, egy feka!", az európai meg azt, hogy "mekkora füled van már neked, vazze!".) Ha megnézitek a két képet, elég látványos a két sün füle közti különbség:)
K.

No hát, Attila újfent túlórázik, én meg itthon egyedül, nyavalygós poszt lesz megint.
Vettem körömlakkot, szép színtelen, enyhén csillámos, időről időre megpróbálkozom a körömlakkozással, olyan szép tud lenni a francia manikűr, de vhogy nem tudok rá vigyázni, lepattogzik, meg gondolom, a mosogatás sem tesz túl jót neki.
Voltam könyvtárban, és igaz, hogy éppen hogy, de nem büntettek meg:) Vettem ki egy útikönyvet Csehszlovákiáról, ennél up to date-ebb könyv nem volt. Sebaj, a lényeg ebben is benne van, látnivalók, történelem, majd az utolsó 40 évet figyelmen kívül hagyjuk, és nem koszorúzzuk meg a szovjet emlékműveket:) Meg vettem ki más könyveket is, pl. egy tanulmánykötetet a psoztmodernről, de asszem bele fog törni a szellemi bicskám. Csupa olyan könyvet vettem ki, aminek megtetszett a címe, v. ismert az írója, de a közvetlen környezetemben nem olvasta senki. Ilyenkor mindig kicsit attól tartok, mi lesz, ha nem lesz jó. Nem szeretek félbehagyni egy könyvet, viszont az időmet sem szeretem vesztegetni olyanra, ami nem tetszik. Úgy vagyok a könyvekkel, mint a nőgyógyásszal, jobb szeretem az olyat, amit ajánlanak, nem csak úgy random próbálkozni.
Asszem a Desmond Morrisszal fogom kezdeni, kissé talán kommersz pszichológiának tűnik, de úgy hallottam, a szerző igen nagy név a szakmában, biztos okosakat ír.
Vannak könyvek, amelyeket már a cím elolvastán sem vagyok hajlandó kézbevenni, mert előre sejthető, miről fognak szólni, és nagy valószínűséggel borzalmasak lesznek. Ilyen pl. a Cukornád és vér, no name szerzővel. Első blikkre a most igen divatos latin-amerikai "irányzat" újabb darabja, de rettentő kommersz címmel, hideg kiráz, biztos van benne szerelem, beteljesületlen, meg háború, és fogadjunk, hogy meghal a főhős. (Ha vki olvasta, és más véleményen van, szóljon. Amúgy meg mókás játék címek alapján megtippelni, miről szólhat a szöveg. Szeretem a címeket. Néha annyira jó címet tudnak adni egy könyvnek, h utána a szöveg már csalódás, szinte kár volt megírni.)
Ilyen alapon választottam egy horvát írótól A feltétel nélküli kapituláció múzeuma c. regényt, kíváncsi vagyok, milyen szöveget bírt írni a horvát néni a címhez. A verseket viszont nem szeretem, a bölcsészkar hatására újra és újra megpróbálkozom velük, de nem, nem jön be, csak az epika, s abból is a nagy. A versek szerintem arra valók, hogy idézzük, nem pedig, hogy olvassuk őket:P (Már látom a köveket felém repülni.:)
Metrón, meg női magazinokban lettem rá figyelmes, mintha nagy divatja lenne mostanság az olyan könyveknek, melyet közel-keleti, iszlám nők (nevében?) írnak, és nagyjából arról szólnak, hogy le kellene vetni a csadort, de hát nem lehet, de azért harcoljunk érte. Ilyen könyvet még nem olvastam, mert nem ajánlott senki, viszont ebben a témában csak egyet vagyok hajlandó elolvasni, az legalább legyen igényes. (Bestsellerek kíméljenek.) Lehet, h kultúrsznob vagyok, szánom-bánom-szégyellem, de csak szépirodalmat vagyok hajlandó olvasni. Meg társadalom-, és irodalomtudományi írásokat. Meg női magazinokat:) Az élet így is túl rövid, h minden könyvet elolvassak, ami érdekel (merthogy sokról nem is tudom, h érdekelne), és nem vagyok Chuck Norris, aki már végigolvasta a világirodalmat:) Néha azért teszek engedményt, de lábrázást kapok a a puha fedelű, színes borítós sikerkönyvektől.
Egyébként mondja meg már vki, honnan indult ez a Chuck Norris-őrület? Kb 2 éve tetézett, de mint egy városi legendához, újabb és újabb Chuck Norris-dumák születnek, múltkor a neten találtam vagy százat, a legjobb az volt, h Chuck Norris fejből tudja az internetet, meg hogy Chuck Norris tudja a pí utolsó számjegyét:)
K.

Nem tom, miafasz tört rá mostanság a BKV-ra, tán kell a pénz a karácsonyra, de minden metrómegállónál ellenőrök posztolnak, ki- és beszállásnál is kérik a bérletet, a Deákon meg nem lehet átjutni anélkül, h 3x ne kéne előkotornom a táskából a cuccomat. Mint a társadalom rendes és hasznos tagjának, természetesen van bérletem (az igazán bátrak máshol keresik az izgalmat, ugye), és nem is azzal van bajom, hogy ezt ellenőrzik. Hanem ahogy. Nem az a gond, h nem tudnak köszönni(sokan mások is vannak ezzel így), hanem hogy akkora bunkók, hogy arra jelzőm sincs, pedig nem szegény a szótáram. Illetve tévedtem, egyszer pár hónapig volt a földalattin egy ellenőr bácsi, aki egész normális volt, például tudta mondani, hogy jó reggelt kívánok, de őt, mint advanced játékost valószínűleg azóta átrakták főigazgatónak. Nem is értem, miért nem figyelnek ott a BKV-nál arra, hogy az alkalmazottaik a céget képviselik, ők a cég arcai, ezért magunkról állítanak ki szegénységi bizonyítványt, mikor retkes, koszos, megjelenésükben taszító embereket állítanak frontvonalba. (No persze, akik a Combinót légkondi nélkül megvették, azoktól mit is várhatunk.)
Szóval állnak az ellenőrök sorfalat bomberdzsekiben, bakancsban, koszos körmű kezükkel kapkodnak a bérletszelvény után (amihez nem lenne joguk hozzányúlni - mint ahogy hozzám sem), néha, ha már előre felvillantom (könnyítsük meg egymás dolgát, gondolom olyankor naivan), még egy pillantásra sem méltatják, de ha egyszer elmulasztom, csoda, hogy meg nem késelnek érte. És persze a magamfajtának szólnak csak oda, a védtelen, ártalmatlan fiatal ldiáknak látszó ánykáknak, meg a csendes középkorúaknak, Attilának már ritkábban, és kíváncsi vagyok, vajon Gyúrósköcsög Janinak szólt-e már valaki valaha is a jegyért, mikor véletlen Audi helyett villamossal talált utazni.
A legrosszabb, ha többen vannak, pofájuk mérete olyankor exponenciálisan nő, és elkezdik baromira komolyan venni, hogy ők itt most a kontroll élet és halál felett, és most aztán rendet tesznek a renitens utasok között.
És  sírnak, hogy nincs elég tekintélyük, és hatósági jogkört követelnek maguknak, baszki!! Azt, intézkedési jogkört, meg fegyvert is, mi, hogy azonnal statáriálisan kivégezzék a bliccelőt?!? (Annyira kiakadtam, hogy nemtom, ide milyen írásjel kell. Pedig nem most hallom először ezt a követelést.) Hatósági jogkört olyanoknak, akiknem nehogy érettségijük nincs, de még 2 összefüggő mondat kimondása is meghaladja a képességüket! Tudjátok, az a bűvös, ami úgy kezdődik, hogy jó napot kívánok, és a jegyek meg a bérletek elkérésével folytatódik.
Végezetül még megemlíteném Laár András idevágó négysoros szösszenetét, de nem idézem ide, mert akkora toposz, h biztosan mindenki ismeri.
Megjött Gy., befejezem a nyavalygást, és folytatom inkább neki:) Meg megiszunk egy sört is melléje:9
K.

Update: Attila is bejelentette, a téma megihlette. A két poszt párhuzamosan íródott. Vannak benne átfedések:)

Mint ifjú gépjárműtulajdonos (november 1-én lesz fél éves a Micu), ám már egy évtizede rendszeresen volán mögött ücsörgő polgár, gyakran szembetalálkozok a városi közlekedés problémakörével. Ráadásul mostanában a dugódíj is népszerű sajtótéma. Kati városi közlekedési élményei is árnyalják a témáról bennem kialakult képet.
Városban alapvetően 4 közlekedési mód van. Gyalog, kerékpárral, egyedi, vagy közösségi járművel. A gyalogos és kerékpáros közlekedést én - habitusomnál fogva - kizárom, marad a BKV és a kocsi. Gyakran mondják, hogy sok az autó, át kéne ülni békávéra, meg ennek ösztönzésére bevezetik a dugódíjat is majd. Nos. Röviden mérlegeltem magamban a bkv és a gépjármű nyújtotta szolgáltatásokat, és az alábbira jutottam.
A gépjármű drága dolog. Viszont a BKV sem olcsó. Szerintem ha kizárólag bkv-jeggyel közlekednék (és nem a cég által fizetett éves bérlettel), az 250 ft-os jegyárral számítva, napi 2 utazásra (3 járművel) 1500 ft, havi 20 munkanapra 30.000 Ft. Ennél a kocsi se drágább, beleszámítva nem csak a benzint, hanem egynémely járulékos költséget is. Oké, az éves bérlet 70.000 Ft, és ez a leginkább rentábilis. Ámde. Vannak olyan emberek, akik egy hónapban nem kerenek ennyit. Azok miből utaznak? (Szerintem ez is jó ok a bliccelésre. A bkv jelenlegi jegystruktúrája irgalmatlan drága. Nyugatabbra sok helyen időre és nem járatra szól a jegy, pl. egy óráig szóló jeggyel a nevezett intervallumban tetszőleges számú járat igénybe vehető. Míg itt ha 3 busszal megyek 3-3 megállót, oda-vissza máris kijön a fenti 1500-as összeg. Amiből inkább egy nagyon jóízűt ebédelek valahol.
Komfort. Amióta megvan a kocsi, a munkábajáráshoz azt használom. Az egyik nyári napon kalandvágyból BKV-val mentem. Combino, 40 fok, levegőtlen, tömeg, zsúfoltság, büdös, az ellenőrök meg bunkók. Vissza is szálltam a kocsiba. Inkább húsz perccel tovább utazom, rádiót hallgatok, saját igényemnek megfelelő hőmérsékletben ülök, és legfeljebb magamat szagolom, vagy az ízlésemnek megfelelően kiválasztott illatosítót. Nem lépnek a lábamra, nem szólnak be, nem zsebelnek ki, és nem szól be a bunkó ellenőr. Ráadásul reggel 20 perc alatt bent vagyok melóban, BKV-val legalább 35-40 perc, hazafele nem ekkora a különbség, de még mindig a kocsi javára szól.
Üljünk át BKV-ra? Persze. Amint a BKV bármiféle alternatívát tud nyújtani. Vidéki ingázóknak P+R parkoló (amit én láttam, az kicsi, nonstop tele van, és nem őrzött: az ott hagyott kocsikért tuti csak este jön a tulajdonosa, addig kényelmesen fel lehet törni. A BKV-ra meg - a szükséges mennyiségen felül - majd akkor ülök, ha tisztább, kevésbé zsúfolt lesz, elviselhető klímával, a szabályzatban emlegetett büdös-koszos embereket valóban fel se engedik, és a személyzettől elvárható udvariasságot is képesek biztosítani.
A BKV-ellenőrök sem egy egyszerű történet. Annak idején még voltak az egyszerű ellenőrök. Általában alul-szituált emberek, enyhén hajléktalan kinézettel és esetenként szaggal. Kevesen lettek, kellett a bevétel, a biztonsági őrök is beszálltak. A mai ellenőr már bakancsot, bomberdzsekit hordanak, és agresszíven lépnek fel konfliktus esetén. És természetesen, mivel biztonsági őr, akár abbani minőségében kényszerítő eszközhöz is folyamodhat. Korábban a BKV már hatósági jogkört (ti. igazoltatási jogot) is szeretett volna kapni. Ez a mai ellenőr-struktúra számomra már inkább valami jól álcázott paramilitáris szervre emlékeztet. Legközelebb már szolgálati lőfegyver lesz? Meg statáriális kivégzés? Ne vicceljünk már. Autóban legalább ritkábban találkozom ilyen hatalmaskodó, őstuskó emberekkel. Rendőr meg nem igazoltatott már évek óta :)
Hát ezek miatt döntök én az autó mellett. Mert nincs alternatíva. A BKV nem alternatíva.

A.

Attila éjszakázik, rendszerösszeomlás van, avatkozni kell. Én meg itthon, egyedül. I.ke barinő elment, jót beszélgettünk, Boldizsár megetetve, kávé bekészítve, érdekes cikkek neten elolvasva (tévé nincs). Kéne menni aludni, mert holnap kelni kell korán, de nem megy. No mi az, Attila nélkül elaludni sem tudok?! Na ne már, megpróbálom juszt is, takaró a fejemre, számolom a sünöket (843-ig jutottam), de nem megy. Kicsit parázom is, egyedül mindig szoktam (leírnám, h épp a dimenziókaputól, amiről E. kolléganő haluzott nemrég, de ez ciki, ezért nem írom le), meg este nagyon magam alatt bírok lenni egyedül. Alapvetően rosszul viselem az egyedüllétet, utálom, gyűlölöm, mutassak nekem egy szinglit, aki TÉNYLEG jól elvan egyedül, nem csak megjátssza, felrúgom. Én nem hiszem, h egy nő valóban jól megvan egyedül (mármint tartósan - nekem ideig-óráig se megy), eszembe is jutott kamaszkori olvasmányélményem, az Eatwicki boszorkányok. Az egész csak a pasifogásról szólt, a többi csak körítés. Ha meg mégis van ilyen nő, akkor jó neki. Ezúton gratulálok.
Most nem értem, mit nyígok, kb 19 éves korom óta gyakorlatilag folyamatosan van pasim (néha több is a kelleténél), sosem voltam vérszingli, egy percig se, eh, hagyjuk, nem értek én ehhez, kevés vagyok, meg fáradt. Szabi kéne, kialvás, sok beszélgetés, sok szex, egy nagy táncolós buli, és tali barátokkal. Meg Attila, MÉG AKKOR IS, ha egész este csak a gép előtt ül, és kb. 10 mondatot váltunk egymással. (Ahogy megfigyeltem, másokkal se kommunikál mostanság. Hogy mér...?)
Amúgy én is a gép előtt ülök újabban, kezdem magamnak felfedezni a net kínálta gumivilágot.
Gy. telefonált, elemezte a párkapcsolati problémáját hosszan. Gy. az a fickó, akinek nem tudok okosat mondani párkapcsolati téren, pedig amúgy mindig mindent olyan jól látok, faszán meg tudom oldani mások életét, meg megmondani, "hommerre hámméter". (Csak ne kelljen megfgadni a saját tanácsaimat, mert akkor kilóg a lóláb, hogy használhatatlanok, mint a legtöbb tanács az életben.) De Gy. gondolatmenetéhez nem tok sokat hozzátenni, így meghallgatom, szeretek vele beszélgetni azért. Ő az a barát, aki (fiú létére) képes volt kétszer is felhívni azért, hogy nem tűnt el, meg nem épült le, csak épp az új kapcsolata köti le minden figyelmét, de nem felejtett el, talizunk majd, ha beáll az egyensúly. Tök jó, hogy nem jártunk. Kár elbaszni egy barátságot ilyesmivel.
I.ke barátnőmmel jólesett megbeszélni az élet naagy dolgait, és tök jó, h megint ilyen kedves lett, egy ideig komoly válságban éreztem a barátságunkat, és nem tudtam, hogy beszéljem ezt meg vele.
Amúgy ma hős voltam, mindjárt meg is koszorúzom magam. Azt hiszem, életemben először beszóltam egy vadidegennek. Atombunkó ellenőr néni (az a kapanyélkiesős fajta) utánunk szólt I.kével, hogy "hol van a bérlet, a hölgyek már elmúltak 65 évesek?", de mindezt döbbenetesen tahó stíilusban. (A metró vonalán hazafelé már 3x mutattam meg a bérletemet, a negyedik ellenőr mellett már elsétáltam.) Hős Kati erre visszafordult, hogy "természetesen megmutatom, főleg, ha ilyen udvariasan kérte", majd egy "parancsoljon" kíséretében fel is villantottam neki a bérletet. Ez nálam akkora teljesítmény (nem is értem, ki beszélt belőlem), hogy I.ke be is írta a telefonjába, hogy "Kati ma beszólt az ellenőrnek". Hűha. Nyúlságom mégsem teljesen reménytelen(?).
K.

A kezembe került Gy-nál Allen és Barbara Pease új csodakönyve, A testbeszéd enciklopédiája. Bár elhatároztam, hogy nem fogok mindent fikázni a blogon, ne tűnjek már olyan negatívnak, de mégiscsak fanyalogtam, mikor beleolvastam. Hurrá, sikerült újabb bőrt lehúzni a témáról. Nyilván, Pease nevével ma már szinte bármit el lehet adni, még akkor is, ha falra hányt borsó az egész (idióta szóvicc, bocs), és ha gyakorlatilag semmi újat nem mond a témáról, sőt, jóval el is marad a Pease-től megszokott színvonaltól. Kezdődött a klassszikus Testbeszéd-opusszal, ami jó volt, majd jöttek más könyvek, asszem vmi Szó-beszéd című is, egy nemtomhogyhívják társszerzővel, aztán meg a Miért hazudik a férfi, miért sír a nő (v. vmi ilyesmi című), ami alapmű, jó sok aha-élménnyel, meg majdnem katartikus felfedezéssel. (Azért csak majdnem, mert - mint már írtam - az ember szerintem nem fog megváltozni attól, hogy elolvas pár könyvet. Még ha odabasz az a könyv, akkor se.) Az említett könyvben sok okosság bírt leíródni, pl. a női zsörtölődésről (nem is tudok azóta már igazán jóízűen zsörtölődni, mert mindig eszembe jut, ez milyen helytelen, és lefutnak párhuzamosan a konstruktív megoldások - fenébe velük!), meg arról, mit csináljunk a pasival, ha konzekvensen, napokon át nem hajlandó kidobni a zokniját a szennyesbe, meg a joghurtospoharat a szemétbe. (Megjegyzem, e tekintetben nekem nem használt a Pease-módszer. Legeslegjobb Barinő most olvassa a könyvet - egyelőre a kezdeti lelkesedés fázisában van. Majd meglátjuk, mire jut.) Szóval, az eredeti Testbeszéd oké, meg ez a Miért sírós is, de azokhoz képest az új könyv nem mond semmi újat, csak még egyszer elmondja, amit már jó néhány könyvön keresztül fejtegetett. Nem is értem, mi szükség volt arra, hogy kiadják, azaz dehogyisnem, jó drágán el lehet adni jó sokat belőle, s mennyivel komolyabb cím, hogy A testbeszéd enciklopédiája, mintsem egy mezei Testbeszéd, nemde?
Zöldfülű 17 éves koromban (amikor rettenetesen szerettem volna bepasizni végre) akadt először dolgom a Testbeszéddel, jó sokat tanultam is belőle, pl. azt, hogy a pasi farka arra áll, amerre a lábfeje, tehát, ha többen beszélgetünk, az (a nő) érdekli a pasit, aki felé a lábfeje néz. (Ez nőknél is így van, persze, csak ott nem leng ki az iránytű.:) (Emlékszem, Attilával a megismerkedésünk környékén sokat beszélgettünk így körben, és eleinte bizony nem felém nézett a lába...) A könyvben leírtakat is leginkább csak passzív szemlélődésre tudom felhasználni, hiába olvastam oldalakat arról, hogyan vonjuk magunkra egy pasi figyelmét...ha egy társaságban mindenki engem néz, akkor biztos, h vmi oltári nagy hülyeséget mondtam, vagy tettem, esetleg magamra/vki másra öntöttem valamit, és a néhány pillanatig tartó bámulásnak röhögés lesz a vége, nem telefonszámelkérés. (A mai napig gőzöm sincs, mi fogta meg bennem azokat a pasikat, akikkel dolgom volt.) Szemezni is csak egyszer próbáltam, vki nézett a buszon, nagyon,  én meg megpróbáltam visszanézni rá, erre fülig pirultam, és nekimentem a kapaszkodónak.
Viszont meglepve olvastam, hogyha egy nő összefut egy pasival, a megszólalás előtt adni kell neki 1-2 másodpercet, h végigmérje a nőt (ezt akkor is megteszi, ha a nő nem tetszik neki), mert különben a beszélgetés során fogja ezt bepótolni, és, mint azt tudjuk, az egyszeri pasi nem képes kétfelé figyelni, kivéve, ha egyszerre kell tévézni, meg számítógépezni, meg a pár éves házasok már képesek szex közben követni a focimeccs/film eseményeit:). Egyébként ebben a megnézősdiben az volt a meglepő, h a pasik ezt akkor sem mulasztják el, ha a nő egyébként nem tetszik nekik. Akkor miért?
Egyvalami viszont nem fér a fejembe. Ha a keresztbe tett láb köztudomásúan védőgátképző-tartózkodó pozíció, miért tartják a férfiak ezt a legvonzóbb női ülésmódnak - még akkor is, ha a nőn nadrág van? Épp a védekezés miatt? Nem értek a pasikhoz.
És amikor a testbeszéd fogalma azt jelenti, hogy a pasi nem néz egész randi alatt a szemembe, és magvas mondandóját a cicimnek intézi? J. kolléganővel ez pont egy állásinterún esett meg: az interjúztató nyála a dekoltázsába csöpögött, el is képzeltem selymesen behízelgő hangját, amint J. mellére bámulva megkérdezi: és, hogy tervezik a jövőjüket nálunk a cégnél? Jóemlékű töritanárom (akinél mindig az felelt, aki aznap miniszoknyában volt) is képes volt egész felelet alatt a cickómat fixírozni - miközben lelkesen mondtam fel a dualizmust...
Egyébként ezzel szerintem nincs is különösebb gond (hacsak nem túlságosan feltűnő). Ez van, és kész. A cicibámulással legtöbbször annak szokott baja lenni, akin nincs mit bámulni...

Ha már úgyis a pszichológiát karcolgatom, elbüszkélkedem, h Attilát sikerült dominánsan flegmatikus személyiségként definiálnom - sztem kb áll rá, amit a flegmatikusokról írnak. Én annak idején csináltam egy nagyon profi tesztet (pszichológus adta), amiből kijött, h én meg szangvinikus-melankolikus keverék vagyok. (No igen, ez kevésbé jól hangzó, orvosi nevén a mániás depresszió...:) A neten is kerestünk tesztet a 4 személyiségtípusra, de nem találtunk igazán jót, mert az egyikben pl. mindig 4 tulajdonság közül kell kiválasztani azt, amit az ember leginkább magára jellemzőnek gondol, itt meg erősen bejátszik az, h az ember mit is szeretne gondolni magáról, és amúgy sem látja magát kellően objektíven. Olyasmi teszt kéne, mint amit én töltöttem ki régen, amiben arra kell válaszolni, mit tenne az ember bizonyos szituációkban. Ez jóval kézzelfoghatóbb. Vicces dolog ez a négyes felosztás, bár nyilván a konkrét tudományos alapja már megcáfolódott, mégsem véletlen, h ekkora toposz a pszichológiában. B. kolléganőm pl. ránézésre a prototipikus szangvinikus, oktatni lehetne vele ezt a típust. Magával ragadó jelenség.
K.

Update: Eszembe jutott, h mégiscsak tanultam újat abból a könyvből. Mégpedig azt, h az a mosolya, mikor az ember nem villantja ki a fogát, ált.ban nem őszinte. Ezt, ugye, főleg nők szokták alkalmazni, mikor vkit a hátuk közepére sem kívánnak, ám mégsem küldik el az illetőt a halál ferde faszára, hanem műmosolyognak. (Pasik jellemzően nem szoktak kényszermosolyogni.) Az őszinte mosolynál legtöbbször a fog is látszik. Szóval,  ha egy nő nem mutatja ki a foga fehérjét, az gyanús.

No, csakhogy vége ennek az elbaszott 6 napos hétnek. Azaz, dehogy van vége, holnap is dolgozom,igaz, csak kicsit, és nem is kell korán kelni. Viszont faszán keresztbe vágja a napomat, nem tudok itthon teljeskörűen működni, pedig takarítani akartam (dehogy akartam, kell), meg sütni kókuszos kockát, meg főzni finomat.
Gy. barátunk nagyon kapacitál, hogy fussunk össze a hétvégén, nagyon édes, annyira szeretne találkozni, hogy kijelentette, ha dolgozom is, akkor is üljünk össze dumálni, társasozni, főzőcskézni, nem is kell, hogy igyunk. (Ez nem rá vall.:) Át kell hozzá menni, ez tény, mert van egy újonnan szerzett hörcsöge, aki elmondása szerint nagyon szociális. (Át is viszem a Hosszúfülűt, vegyen róla példát.)
Most pedig hosszú sirámok fognak következni arról, mennyire elfáradtam a héten, és bassza meg, hogy holnap is melóznom kell. Igaz, 2 másik kolléganőnek 2 napot kell dolgoznia, ráadásul éjjel is, úgyhogy pofám lapos.
Viszont bejött a hideg, ami miatt szintén lehet nyavalyogni, Prágáig be kell szereznem pár meleg pulóvert, egy bodyt (tangás változatban igen ritkán kapható), meg sapkát, sálat, kesztyűt, mert ott még hidegebb lesz, és nehogy már azért ne tudjunk várost nézni, mert fázunk. És ki kellene találni vmi alternatívát a sör helyett, mert azt télen nem szeretek inni, a Becherovkát meg az íze miatt hanyagolom. Viszont Csehországban vétek nem inni sört, így komoly dilemma elé nézek.:) Megy egy útikönyvet is át kéne lapoznom, mit is érdemes megnézni 2 rövidke nap alatt.
Tegnap reggel óta egy sün van a torkomban, és nagyon szúr. Imádom a süniket, de nem a torkomban...! És hőemelkedésem is van:(
Vmikor múltkor nyavalyogtam, hogy egész héten nem találkoztam barátokkal, tegnap este aztán beindult az élet. Összefutottam Legeslegjobb Barinővel, meg a pasijával, meg Gy-vel, és jó volt, aztán fél 10 felé kezdtem bepunnyadni, ha meló után vagyok, akkor legkésőbb 10-kor mindig megborulok, aztán hisztis, nyűgös, és nyavalygós leszek, olyan, amilyen nem szeretek lenni, és akkor nincs mese, menni kell haza aludni. Tegnap is kialakult az ilyenkor szokásos vita: a fiúk még maradtak volna, mi pedig L-lel mentünk volna haza, ment a huzavona, ami aztán elrontja a hangulatot, és valamelyikünk a végére biztos összekap a párjával. A fiúk valahogy jobban bírják a melónap utáni éjszakázást, én meg egyre kevésbé, asszem, ez az öregedés egyik jele, még pár év, és otthonülő, beszűkült, tévénéző mammer leszek?? Jaj, ne!
Jövő hétre is szerveződnek a programok, persze szigorúan meló után, uzsonnaidőben, hogy 10-re már ágyban lehessek. Szörnyű. Pedig régen mit számított, ha egy-egy buliból hazaérve csak max. 2-3 órát aludtam, aztán azon másnaposan irány az egyetem! Akkor még fiatal voltam és bohó, és nagyon észnél kell lennem melóban, nem is engedhetném meg magamnak, hogy akár csak kialvatlan legyek.
No, elég a nyígásból.
K.

Mármint a musical. A napokban kezdtem dúdolni a Gimb-Gömb macskát, évek óta először csak úgy a semmiből jutott eszembe. Egészen átadtam magam a nosztalgiázásnak, már 3-4 évesen Macskákat hallgattam kazettáról, ma is kívülről nyávogok minden szöveget. Aztán Szegeden megnéztem a Szabadtéri Játékokon tán 12 évesen, meg azt hiszem, a Madáchban is láttam, de ebben nem vagyok biztos, lehet, hogy csak álmodtam (Tényleg! Akkoriban nagyon vágytam rá, hogy lássam, és elmosódott, hogy valóban láttam-e én azokat e jelmezes macskákat az első sor széktámláin ugrálni.) Most meg állok neki leszedni a netről, mert a régi kazi meg sincs már, meg magnóm sincs, no meg, ha meg is lenne, biztosan lyukasra van hallgatva már. Idén pont játszották Szegeden, mikor ott voltunk rokonlátogatni, el is sétáltunk a Dóm térre, belehallgattam, a szívem majd beleszakadt, hogy lemaradtam róla. Jó néhány dalt már letöltöttem, úgy emlékszem, már csak az Elvisz Trén hiányzik.Most hallgatom, és egészen hidegrázós érzés. Pici koromban nem értékeltem igazán, de most annál jobban bejön Romhányi magyarítása. Tündéri és zseniális, és annyira, de annyira jó, hogy ennyi évi után is kívülről fújom!
Apropó, Szeged. Hihetetlen, micsoda kulturális központ lett belőle, fesztiválok, előadások, és a Kárász utca is igen szépen fel lett újítva, meg az egész belváros, mediterrán,  hangulatos, barátságos. Fasza város lett Szeged. Egészen beleborzongtam, milyen jó volt ott nyáron.
Ma nagyon rendetlen voltam a melóhelyen. Alig dolgoztam, 3 kolléganővel rumliztunk a folyosón, a könnyeim potyogtak a nevetéstől. (Már többször kaptunk lebaszást folyosón való hepajozásért.) Aztán mindenki bevonult a kuckójába, hogy dolgozzunk már végre, mikor pár perc elteltével egyikük -a különösen jó humorú kollegina - rámnyitja az ajtót, hogy "Unom magam." Mire én: "Én is." Mire ő megkérdezi: "Te is engem?" Ekkor már igen pihentek voltunk.
Fenemód leamortizál ez a 6 napos munkahét. És nincs is értelmes programom a hétre, rég találkoztam a barátaimmal. Attila anyukájánál is rég voltunk, ő is hiányzik. Hogy kapcsolódjak is Attila posztjához, Attila anyukájával remekül lehet Catanozni, mindig játszunk 2-3 partit. Jó dolog ez a család, no meg a választott család, azaz a barátok, védőhálót képez képez az ember körül, nem fázik annyira a lelkünk. (Kapjam be, hogy csak ilyen közhelyekre futja. Bár attól még igaz, amit írtam.)
Nov. 2-án megyünk Prágába Attila  húgával, a  pasijával meg az ő haverjaikkal, busszal. Még sose voltam Prágában. Izgi lesz.
K.

A fene egye meg. Utálom az ügyintézést, a banki ügyintézést meg különösen. Ehhez képest tegnap meg ma a bankban basztam a rezet. Meló után rohanás, mert persze a bank csak 5-ig van nyitva, ekkora hülyeséget, a legtöbben nem is 4-kor végeznek, mint én, mikor intéznek akkor ügyet?
No a lényeg, h odaértünk, és nekiláttam előadni a bankosnak, mit is szeretnék. Lakáskasszát kötöttem, mert sztem az jó, elég kilátástalan a helyzetem valaha is saját lakásra, így legalább az illúzió megvan, hogy egyszer lesz belőle vmi. Vagy nem. A bankos néni meglehetősen fáradt volt, meg sem értette, mit akarok. (Ilyen volt már, mikor Attilával közös számlát nyitottunk, akkor is nekünk kellett elmagyarázni, mit szeretnénk, a végén már úgy voltam vele, adja ide az egeret, majd klikkelek én, az egyszerűbb.) A tegnapi bankos néni pedig amit lehet, elbaszott. Fogalma sem volt, mit jelent a kedvezményezett fogalma, közölte én nem lehetek kedvezményezett. Ezzen kissé meglepődtem, úgyhogy a néni felvilágosított, a kedvezményezett azt jelenti, hogy ki kapja a pénzt, ha én esetleg el találnék halálozni a 4 év alatt, amíg a lakáskasszám le nem jár. Ezt furcsálltam, nem is kicsit, mert a lakáskassza ugye nem életbiztosítás, de hát ő csak tudja, gondoltam, és megjelöltem kedvezményezettnek az anyukámat. Jesszusom, majdnem kötöttem egy lakáskasszát anyukám nevére, fizetném 4 évig a pénzt, amelyhez végül csak anya férne hozzá, és szerződéssel kellene igazolnia, hogy a pénzt lakáscélra fordította!! Még szerencse, hogy megjelent a bankos néni főnöke (lám, néha a föncinek is lehet vmi haszna - legalábbis ennél a cégnél), és csóválta a fejét, hogy ez bizony nem lesz jó. A néni aztán a befizetett összeget nem a saját, hanem az Attilával közös számláról vette le, mint ahogy a lakáskassza befizetését is a közös számlára terhelte - jóllehet kértem, hogy az én számlámról végezze a tranzakciókat. Ma pedig rám telefonált, hogy véletlenül a szerződés banki példányát adta oda nekem, lennék szíves visszamenni, hogy kicseréljük. Bassza meg. 2 napja bankba járok, és holnap meló után ismét mehetek. El sem tudok képzelni jobb délutáni programot. Meg a stressz, meg a rohanás, hogy odaérek-e 5-re, és egyáltalán, az orvoshoz menést meg az ügyintézést utálom.
Pedig nem véletlenül választottam az OTP-t. Drága bank ugyan, de a szolgáltatása színvonalas, megbízható, a térség legerősebben fejlődő bankja, és sokféle befektetési lehetőséget kínál. Nem ilyen kiszolgáláshoz vagyok hozzászokva, az OTP-től magasabb színvonalat várnék. Meg nem azért fizetek évente több ezer forintnyi ilyen-olyan tranzakciós díjat, hogy elbasszák a dolgaimat. Nna.
Boldizsár-gombolyag felébredt, és a tálja felé pillogat.
Azért történt ma jó is. Megvettem a Tizenegy percet!! Már olvasom, annyira jó, hogy az egyik számítógépes jelszavamat megváltoztattam coelho11-re:). Persze A portobelloi boszorkány iránt is így lelkesedtem, tényleg nagyon jól indult, tetszett az ilyenfajta szövegmegoldás, de aztán egy ponton mintha a szerző elfelejtette volna, mi ennek a fajta beszédmódnak a lényege (ti. némi fiktív objektivitás), és túlságosan előtérbe tolta a saját ezoterikus mondanivalóját, ami már megint egy kicsit idegesített. És a befejezés sem tetszett, sztem jobbat tett volna a szövegnek, ha az utolsó fejezet elmarad, és kicsit sok volt benne a didaktika, az eszmefuttatást a mosogatásról, meg a kinyilatkoztatást a diétáról pedig ironikus gesztusként értelmeztem, ellenkező esetben (ha komolyan gondolta), agyoncsapja az egész szöveget.
A Tizenegy percben vércinikus mondatok vannak (hacsak nem arról van szó, h én látok ott is cinizmust, ahol nincs is...bár most nem emlékszem, hogy Derrida vagy deMan szerint a szövegről nem eldönthető, hogy ironikus-e vagy sem). Bár én Petőfi A hóhér kötelét is paródiaként olvastam, úgy határozottan mókás, ha mégiscsak komolyan gondolta Sándorunk, akkor viszont borzasztó fércmű (nem véletlenül nem tesznek róla említést gimnáziumban). Pedig szerintem olvastatni kéne mint paródiát, például az a jelenet, mikor  a főhős nagy romantikus bánatában elhatározza, hogy a folyóba ugrik, majd a partjára érvén konstatálja, hogy az tél lévén be van fagyva, az már megközelíti a krúdys irónia magaslatait, sőt, egészen Woody Allenes. Apropó, Krúdy sem ám az a nagy boldog, békebeli, nosztalgiázó, múltidéző, romatikus író, ahogy egyes irodalmi diskurzusokban emlegetni szokás. Krúdy a magyar irodalom tán legcinikusabb írója, gyakorlatilag mindenen és mindenkin röhög, tessék olvasni a sorok között!
Nem álltam meg, hogy ebbe a posztba  ne csempésszek egy kis bölcsészesdiséget, no mindegy, ha már leírtam, itt marad.
Egyébként rájöttem valamire. Nekem rendhagyó módon az agyamban nagyon közel van egymáshoz az okosság-, a szex- és a beszélőközpontom, és az egyik működésekor az ingerület könnyen áttevődik egy másikra. Ezért van az, hogy sokat beszélek a szexről, és ezért érzem az érdekfeszítő szellemi tevékenységet hasonlatosnak egy jó keféléshez:)
K.

Szóval a céges hétvége. Szép balatoni falu, platánossal, parkokkal. Balatonra néző szoba (a Balaton gyönyörű volt, de hát, ez toposz), jacuzzi, szauna és infraszauna (nem vittünk fürdőruhát). Fincsi kaja, vidám társaság, amelyhez én csak mérsékelten csatlakoztam, valahogy nem oldódott a nyúlságom, sok önbizalomerősítőt meg nem akartam inni. Most biztos mindenki azt hiszi, hogy kuka vagyok, és sótlan. (Pedig nem is.) Vagy ami még rosszabb, az gondolhatják rólam, hogy buta vagyok. Én sosem gondolnám egy idegen társaságban hallgatag emberről - például magamról -, hogy buta lenne. Ám az egyik főnököm pár hónap ott-dolgozás után megjegyezte, kellemesen csalódott bennem, ugyanis a próbaidő alatt nagyon hallgatag voltam, alig szólaltam meg, így ő azt hitte rólam, hogy butuska vagyok, és azért nem beszélek, mert nincs mondanivalóm, aztán később, a munkámat látva revideálta ezt a nézetét. (Hát, ennek egyébként épp az ellenkezője igaz, néha akkor is beszélek, ha nincs mondanivalóm, de remélem, azért ez a blog nem ennek a terméke.) Szóval, a főnököm ilyen kijelentésének hallattán kissé bepánikoltam, és azóta azzal a rossz érzéssel megyek kevésbé ismerős társaságba, nehogy a hallgatagságom miatt butának gondoljanak. Így is épp eléggé bosszant a félénkségem, nem kell ezt még tetőzni más parákkal. Arra gondoltam, ha esetleg idegen helyre megyek, kiakasztok egy táblát a nyakamba, hogy "Félénk vagyok, nem buta", megelőzendő minden ellentétes feltételezést.
Érdekelne a ti véleményetek is a kérdésben. Nem írok ki újabb szavazást, de szívesen venném, ha írnátok arról, vajon butuskának tartjátok-e a társaságban hallgatag embert. És érdekelne minden ezzel kapcsolatos meglátásotok.
Visszatérve, azért biliárdoztunk sokat, és volt olyan, hogy beletaláltam a lyukba, juhéé:). Meg játszottunk Bang nevű kártyajátékot, ami igen-igen mókás, muszáj egyet beszerezni, baráti összejövetelek ideális kelléke a Catan meg a hold'em póker mellett. Nálunk ritkán beszerezhető, ha vki esetleg tudja, hol kapható, jelezze. (Apropó, Catan, megvettük a 2 játékos által játszható változatot, kíváncsi vagyok.)
Az időp szép volt, sütött a nap, ám kisebb(??) érzelmi viharfelhő is átvonult felettünk, tudtunkon kívül pletykát szolgáltatva az egész gyárnak (nem vettük észre, h ülnek alattunk a teraszon). No sebaj, ahogy a Nagyim szokta volt mondani, minden csoda 3 napig tart, elülnek hamar a visszhangok.
Hosszúfülű is jól bírta az éhezést, mert hogy éhezett, az biztos. Péntek reggel, indulás előtt hatalmas adag kaját kapott. Ugyan már elment aludni, de ezt látván elődöcögött, és nekiesett. Hiába mondtam neki, ha megeszi mind egyszerre, akkor sem lesz több vasárnap estig, de a hosszú füle botját sem mozgatta, csak tömte magát bőszen, mikor elmentünk, még javában evett. Meg lehet tippelni, mennyi maradt a kajából már péntek estére. Ezek a sünik nem tudnak beosztással élni:)
Boldizsárról sokat meséltünk az egyik kolléga tündéri édes, 3 éves kislányának, akiért egészen oda vagyok, hihetetlen bájos és édes, nekem is csináljon ilyet valaki. Meg is mondom Attilának, kérdezze meg a kollégát, hogyan csinálták a kislányt, hogy ilyen édes lett. Aztán a gyártási licenc birtokában neki is láthatnánk a sorozatgyártásnak...de ilyen cukik legyenek ám! Én ugyan úgy gondoltam, még jó pár évet várnék a szüléssel, de egy ilyen tündéri csöppség azonnal jöhet! És addig is, míg mindez megvalósul, gyakorlunk szorgosan, hogy addigra minden flottul menjen. Attila ma már nem ír posztot, az biztos;-)
K. (Félénk, nem buta.)

No, összepakoltam. Holnap megyünk Attila kollégáival céges hétvégére a Balatonra. Megnézem magamnak az infós fiúkat, vajon őket is úgy bekebelezte-e az internet (netán a Travian) mint az én Attilámat. És az asszonykákat, vajon hogy viselik az internetözvegységet. hátha ellesek néhány jó tippet, hogyan is lehet ezt kezelni. Feltéve persze, ha meg merek szólalni, idegen társaságban ugyanis legtöbbször úgy viselkedem, mint egy megszeppent húsvéti nyúl, és csak azért nem bújok a partnerem háta mögé, mert az aztán már végképp ciki lenne. No igen, csak közeli ismerősök között van olyan nagy szám, no meg, ha ketten vagyunk, igaz, kincsem?:)
Viszek egy csomó ruhát, csinosat meg meleget, de attól tartok, csak ez utóbbiakat fogom tudni felvenni, olyan hideg lesz. Az őszi Balaton biztos nagyon szép lesz (a Balaton mindig szép). Este meg tuti lesz közös hepaj, néhány pohár bor vagy rövid oldja majd a hangulatomat, no meg a nyelvemet is:) Jaj-jaj, csak nehogy valami túlságosan szexuálisat találjak mondani...de egyelőre úgy vagyok vele, mint a fogyókúrúzó az evéssel, másra sem tudok gondolni...
Majd mesélek.
K.

Az egyik kolléganőm pasija egyszerűen nem hiszi el, hogy létezik salsa-szósz. (Ez komoly!)
Szerintetek?
Szavazzatok!
Ez fontos!
Szavazzatok!

(Figyelmeztetés: hosszú lesz, bölcsészes, és nagyon szubjektív.)

Az egész azzal kezdődött, h egyre többen olvastak körülöttem Coelhót, ismerősök és ismeretlenek, szögletes szemüveges bölcsészek és békés átlagemberek. Addig-addig olvasták, mígnem kigondoltam, megnézem én magamnak ezt a Paulót, vajon tényleg tud-e valamit, vagy csak magasröptű beszélgetéseket diskurzusokat folytató kompániák aktuális beszédtémája. Ha más nem is, annyi hasznom bizton lesz belőle, hogy feljebb hordhatom az orromat, lám, én is Coelho-olvasó überbölcsész lettem, villoghatok majd a könyvvel a metrón.:)
A kaland Az alkimistával kezdődött, ami igen jól megírt szöveg, feszes, jólszerkesztett, nyelvezetében egyszerű és szép, csak hát, igen. Az a pici didaktika. Nagyon nem volt zavaró, sokkal inkább idegesítettek a nagy betűvel írt szavak. (Rettenetesen idegesítő, nem, ha a szerző úgy hangsúlyozza a mondanivalóját, h nagy betűvel írja. Mindenség, Világlélek, jaj. Kis betűvel ugyanazt jelenti, csak nincs meg benne az az idegesítő pátosz.) De akkor is, Az alkimista igen-igen jó szöveg, szeretnivaló, remek kedvcsináló a következő Coelhóhoz. Jött is gyors egymásutánban Az ördög és Prym kisasszony, meg a Veronika meg akar halni. No igen. Mindkettő kurva jó szöveg (így, egyszerűen), és akár az Alkimistában, az utolsó pár oldalon olyan csattanó van, amitől tátva marad az ember szája, és ami utólag újraértelmezi az egész szöveget. Ráadásul a védtelen olvasó teljesen a szöveg hatása alá kerül, olvasás közben sodorja magával, olvasás után meg még napokig motoszkál a fejében, szinte már-már eléri a Rilke által oly hőn áhított célt (vö. Archaikus Apolló-torzó). Aztán persze életmegváltoztatás helyett az ember nyúl a következőért, mert közben szép lassan függő lett (és az ember amúgy sem szokta megváltoztatni az életét). Van ebben valami végtelenül kényelmes, olvasunk egy fasza regényt, de sokszor nem kell túl nagy szellemi erőfeszítést tenni, mert az író nagyjából körvonalazza, mit is kell gondolnunk, a legfőbb feladatunk tehát, hogy azonosuljunk a leírtakkal. Ez néha nehéz, főleg, ha túlburjánzik benne az ezoterika, meg a vallás, viszont ennek köszönhetően a világ végtelenül egyszerű lesz, és szinte tálcán kínálja a folyamatos eksztázis állapotát.
Coelho azonban minden didaktikája ellenére szerethető, sőt, imádható, ezért is lépett e néhány könyv elolvasása utén kedvenc íróim sorába. (Mindenkit a kedvenc íróim közé sorolok, akinek a még olvasatlan könyve láttán elfog a remegés, és komoly gyötrődést okoz, ha a kiszemelt könyvhez nem jutok azonnal hozzá. Most például a Tizenegy percet akarom elolvasni, de nagyon, csak épp a könyvtárunkban hiánycikk, és a Libriben sem láttam mostanában, rövidesen meg fogok veszni, ha nem szerzem meg.)
Szépen fejlett függésemmel láttam neki Az ötödik hegynek, ami annyira azért nem volt über, viszont irodalomelméleti szempontból nagyon izgi elmélkedés volt benne az írásról, meg az írott szövegről (ezt a részt még egyszer el fogom olvasni). Aztán ráleltem a Piedra folyósra (erről pár napja már írtam), nagy hévvel rávetettem magam...és koppantam, nem is kicsit. Nem tetszett a szöveg, leginkább talán a szájbarágóssága miatt, vagy nem is tudom, vhogy a levegőben lógott az egész. Csattanó volt, de nem szólt nagyot, sőt, az olvasottak tükrében kevésnek éreztem az egészet. Húztam is a számat, na ne már, ez is Coelho?! Végső elkeseredésemben rákerestem a neten is, hátha találok egy jó kis elemzést, ami más megvilágításba helyezné a szöveget, de a könyváruházak reklámjain kívül csak csak néhány rajogó ill. fikázó kommentet, no meg, elemzés címén tartalomismertetést olvastam. Be is fordultam, mint Petőfi a konyhába(n), és ki is akadtam picinykét, miért írnak egyesek elemzés címén tartalomismertetést, ez szerintem már a 8 osztály elvégzése után ciki, ráadásul kösz, olvastam a szöveget, nem az érdekel, mi volt benne. Szóval, okosabb nem lettem. A kommentezők egy része mennybe menesztette, másik része szétfikázta Coelhót. No igen, divatjelenség Coelhót olvasni, és divatjelenség divatjelenségeket szétfikázni, mit is vártam volna?
A portobellói boszorkány olvasása közben viszont sikítok, annyira jó:) Hál'Istennek, még nem értem a végére,tán még 1 napig is kitart, ha képes leszek beosztani (úgy kell visszafogni magam, mert nagyon kíváncsi vagyok, mi sül ki belőle).
Olvasom közben a Kundera-könyvet is, az Elárult testamentumokat, ami gyakorlatilag egy regényesztétika, és nem rossz, meg érdekes, de azért én jobban örültem volna, ha inkább egy regényt ír helyette:)
No, most már aztán befejezem, mielőtt mindenkit elijesztek erről az oldalról:)
K.

Tegnap este -szombat lévén- kitaláltam, kéne valami közöset. A mozinál maradtunk, mert ott már rég voltunk, ráadásul azt szeretem, mert remekül lehet kikapcsolódni vele, betölti a teljes tudatot, nem úgy, mint egy dvd-nézés, ami közben simán kalandozhatnak a gondolataim másutt.
Választásom az új Menzel filmre esett, Attila meg beleegyezett, mert jó reklámot csináltam a filmnek, meg mert ő ilyesmire rávehető, főleg, ha valamit nagyon akarok:) De asszem ő sem bánta meg, h pár óra erejéig le kellett mondania kedvenc hobbijáról, hogy egy másik képernyőt bámuljon. A film igen-igen jó volt, mint ahogy az egy Menzel-filmtől elvárható, amelyhez Hrabal írta a forgatókönyvet. Ütős, groteszk, helyenként abszurd poénok, és mellette egy fájdalmas vonulat, ami emléket állít a holocaustnak, a 2. vh. áldozatainak stb, és teszi mindezt úgy, h nincs benne semmi didaktikus, semmi szájbarágós megmondás, hogy na, néző, látod, ő a jó, ők a rosszak, tessék a jónak szurkolni, de az ettől függetlenül is győzni fog. És az egészet belengi valami fájdalmas-otthonos közép-európai miliő. Ezt tegnap este sem tudtam jobban kifejteni a film után, pedig akkor egy korsó sör is a segítségemre volt, meg amúgy sem szeretem a "na, beszéljük meg, kinek milyen esztétikai élményt nyújtott a film, és próbáljunk közben minél okosabbakat mondani" című játékot, mert hótt hülye vagyok a filmesztétikához. Az előbb csak azt akartam mondani, hogy az, amiről a film beszél, és ahogyan beszél, az valahogy nagyon közép-európai, és ezalatt nem csak azt értem, h kellemesen hiányoznak belőle a szokásos hollywoodi klisék, hanem, hogy ismerősök a hősök, otthonos a tér, ütnek a dialógusok, akár egy Kundera-regényben.
A főhős mintha csak Svejk zubbonyának ujjából bújt volna elő (mint a legtöbb hrabali-menzeli-hős), de már sokkal kevesebb benne az önfeledt világra röhögés, és sokkal több benne a fájdalmas felszisszenés, hogy juj, ez is volt, meg az is volt, és bizony a második világháborút már nem lehet úgy végigmókázni, mint az elsőt Svejk. De azért sok imádnivalóan Svejkes vonása van a főszereplőnek, és persze, hogy neki szurkolunk (ki másnak?), bár nem egyértelműen szimpatikus figura. Menzel nagyon finoman érzékelteti a lelki rezdüléseit, ha úgy tetszik, fejlődését, semmi didaktika, csak finom utalásokkal, egy-egy képpel, gesztussal,  vedd észre, néző, ha van hozzá szemed. Konkrétumokat nem akarok írni, mert aki nem látta, az idáig érve már valószínűleg elaludt, aki meg igen, azt meg nem untatnám a filmesztétikai észrevételeimmel, nem lenne elég autentikus:) Egy szó, mint száz, szerintem igazi mustsee, hamarosan kijön dvd-n, ha vki látta, kommentezzen, kíváncsi vok, kinek h tetszett.
A kommenteket meg köszönöm, mikor az elsőt csütörtökön megláttam, vinnyogtam a gyönyörűségtől, azóta már még egy született, tessék bátran kommentezni, érdekel a véleményetek, amúgy meg mindenkinek köszönöm, aki be-benéz ide, és érdeklődik, Isten tartsa meg jó szokásotokat!:)
K.

Update: a film címe kimaradt. Őfelsége pincére voltam.

Ha már eljött az önkorbács ideje, én is előveszem eme szerszámot, és végigvágom a hátamom. A - meglátásom szerint - klasszikus férfibetegségek egyike okozza az egészet, súlyosbítva egy amúgyis zavaró tulajdonságomat. Ez utóbbi az, hogy kevésbé gondolom magam szociábilis lénynek, mint azt a környezetem elvárná. Kicsit magamnak való vagyok, és simán elvagyok magamban akár napokig is. Ezt súlyosbítja, ha olyan hobbit találok magamnak, amit jószerével magányosan kell űzni, és ez még le is köt engem (a klasszikus férfibetegség alatt a magányosan végzendő hobbit értem, melyet főleg a különösképpen nagy szociális igénnyel rendelkező hölgyek tudnak fájlalni). A másik oldalról nézve pedig úgy tűnik, hogy egységnyi idő alatt bizonyos mennyiségű szociális interakcióra van szükségem, és ha ezt megkapom, akkor nem töröm magam újabbakért. Ennek az a hátránya, hogy bizony időm egy nagyobb részét önmagamra, és csak kisebb részét fordítom másokra. A gond csak az, ha az ember környezete többet vár, mint amit az nyújtani tud. De amíg élünk, fejlődünk :-)

Kati bulvárról szóló beszámolója kapcsán kell megjegyeznem, hogy milyen jó az, hogy nincsen tévénk. Jó, igazából van - egy TV-kártya a gépemben -, de amióta idejöttem, még nem merült fel az igény a kábel bekötésére. Majd talán valamikor. Igaz, régen sem néztem sok tévét, volt néhány csatorna, amik elé le tudtam ülni anélkül, hogy befordulnék a műsoron. Ilyen volt leginkább a discovery meg a cartoon network. Bár ez utóbbit is jobb' szerettem addig, amig nem volt hozzá magyar szinkron.
Valahol olvastam, hogy a magyarok világszinten az élbolyhoz tartoznak, a tévé előtt elbaszott idő tekintetében, naponta úgy 4-5 órányi átlaggal. Jó, tegyük hozzá, én meg a számítógép előtt ülök, ami kívülálló szemével nem sokban különbözik a tévétől. Képernyőt bámulok órákig. Igaz, legalább nem az agyatlan bulvárt. Abból nekem havonta fél óra is elégséges - egy kellemes derültség előidézéséhez -, annál több viszont már egyenesen fájdalmas lenne. Pláne nem napi 5 óra. Jajjj.

A.

Le lettem tolva, többször is (figyelitek, nem azt írtam, hogy baszva!:). Például Attila, meg egy bő, és még az apukám is jelezte, hogy csúnyán beszélek, és ez mennyire rettenetes. Pláne nő, no meg magyartanár létemre, jujj! Pláne csúnyákat írni egy nyilvános oldalon, jujj! (Már, amennyire ez nyilvános oldal.)
(Egyszer egy pasim is közölte, hogy többek közt azért rúg ki, mert utálja a ronda beszédemet. Mondtam is neki, akkor lehet menni picsába:)
No de majd most. Meg fogok komolyodni, mert ez mégiscsak tarthatatlan. Nem mintha nem tudnék disztingválni, csak más kérdés, hogy nem akarok. Vagyis csak nem akartam, no de majd most!  (Hm, eszembe jutott az egyik kolléganőm, akinél az a mondás járja, disztingváljál már, vazze! Mókásak, nem?)
El is határoztam, hogy mielőbbi megjavulásom érdekében veszek egy korbácsot, és miközben meztelen hátamat ostorozom, fennhangon kántálom, hogy basszam meg, hogy csúnyán beszélek, kapjam be, hogy csúnyán beszélek! Ez tuti hatni fog.
És amiatt is önkritikát kéne gyakorolnom, mert szignifikánsan sokat beszélek a szexről. No, nem mintha nem tudnék másra gondolni (a kérdés megint, hogy akarok-e), de lehet, hogy mégiscsak gáz, hogy minden igazán jó dolgot a szexhez hasonlítok? Erre még nincs olyan tuti receptem, mint az előző problémára, de folyamatban van a kidolgozása. Ígérem meglesz, és legalább olyan ütős lesz, mint egy...eh, hagyjuk:)
No, de ha már az önkritikánál tartunk, gyakoroljanak például a 100 forint alatti női hetilapok is önkritikát, és soha többet ne jelenjenek meg. Múltkor is kezembe vettem egy ilyen borzalmat és mit olvasok már rögtön az első oldalon. A szerkesztői levél rovatban -  meglepő módon - a szerkesztő néni levelét. Szerkesztő néni arról elmélkedett, hogy a világ megjobbítását úgy kezdjük el, hogy adakozzunk a szegényeknek, mert milyen jó is adakozni a szegényeknek. Múltkor is láttam egy filmet (ti. a szerkesztő néni), ami arról szólt, hogy adakoztak a szegényeknek, és akkor a filmben is minden jó lett, mert annyira jó adakozni a szegényeknek. Én is adakoztam múltkor a szegényeknek, és akkor az nagyon jó volt, nekem is, meg a szegényeknek. És ha nem is tudnánk adakozni a szegényeknek, akkor is szenteljünk nekik egy kis figyelmet, mert rohanó világunkban nincs is nagyobb érték, mint ha szentelünk valakinek egy kis figyelmet, és akkor mi így adakozunk a szegényeknek. Mert ugye az a legszegényebb - így a szerkesztő néni - aki még egy kis figyelmet sem tud adakozni, és akkor aztán az a valaki tényleg nem tud adakozni a szegényeknek, és akkor neki nagyon rossz lesz. Ezért aztán adakozzunk, és ne is csak a szegényeknek, hanem mindenkinek, akinek csak tudunk mert elidegenett világunkban milyen jó is, ha egymásnak legalább egy mosolyt adakozunk.
Szóval, kb erről szólt a levél, de lehet, hogy túloztam, és nem is volt ennyi mélyenszántó gondolat benne. Viszont a közhelyek puffogtak, minden mondatban legalább egy, és ez az újság belső oldalain csak tovább fokozódott. Mikor a 10 tanács, hogy hogyan tartsuk meg a pasinkat gyorstalpalóhoz értem, már a frász kerülgetett (olyanok voltak benne, hogy legyünk egyszerre konyhatündérek, csábító vadmacskák, gondoskodó anyák, laza haverok, és akkor jaj de meg fogjuk tartani a pasinkat). Aztán asztrotanácsadás egy magát boszorkánynak kikiáltó, enyhén hiányos fogú középkorú nőtől, néhány sokkoló hír Britney-ről, végül divattippek, és néhány recept (ez utóbbiakkal nem is volt gond), majd ízelítő a jövő heti lapszámból.
Ja, Britney. Nem itt ugyan, de olvastam egy cikket olyan címmel, hogy Britney fingik és böfög a gyerekei előtt, a sokkból épphogy magához tért volt testőre nyilatkozik erről. Nahát, mik vannak! Tessék elképzelni, valaki az otthonában, a szűk családja körében fingik és böfög. Senki nem szólt a cikk szerzőjének, hogy az emberek az otthonukban úgy általában szoktak fingani és böfögni - hol máshol tennék, ha nem otthon? Szerintem a saját otthonában mindenki úgy finghat és böföghet, ahogy a csövön kifér - feltéve, ha a családtagjai tolerálják. Már várom, mikor járja be a világsajtót a megdöbbentő hír, hogy Britney sárgát pisil.
No, ennyi. Megyek, hozom az ostort.
K.

Hát, néha a cukiság blogon sem csak vicces dolgokat lehet látni. Van egy csomó tündéri édes sün (meg más állatok is, akik nem olyan tündéri édesek, mint a sün, de azért cukik), a legédesebb talán az a 4 süni volt, akik egy olyan kefét néznek az anyjuknak, amellyel korábban az erdőben található kerti bútorokat tisztították, így a kefe illata és tapintása a sünkölyköket az anyjukra emlékezteti:)
De van egy 4 perces videó egy Yozhik nevű süniről, pontosabban az emlékére készült, mert a sünike 2001-2006 között élt. (Miközben ezt írom, még mindig potyognak a könnyeim.)
Szegény kicsi sünike. És jaj, a Boldizsár ugye nem, ugye ő sosem...?
Nekem még sosem halt meg sünim. Egyet, a Háromlábú Bandit elengedtük 2 hét után. Úgy találtunk rá, hogy csak 3 lába volt, a Vác felé vezető út mellett sántikált éjszaka. Azt hittük, komoly baja van, de aztán láttuk, hogy a seb nyomtalanul, heg nélkül begyógyult már valszeg hónapokkal ezelőtt, és Bandi életvidám, makkegészséges süni, így 2 hét után elengedtük.
A másodikat, Őszi Bandit, ahogy a neve is mutatja, késő ősszel találtuk, kb 15 dekát nyomott, szóval nem ébredt volna fel a téli álmából, így télre befogadtuk, felneveltük, tavasszal meg elengedtük. Vicces lehetett, május elején engedtük el Fót mellett a pusztában, felhízlalva. A többi hím süni nemrég kelt fel, legatyásodva, soványan kajtattak élelem után, Bandikánk meg erőtől duzzadva megjelent közöttük, valszeg ő termékenyítette meg azon a tavaszon az összes környékbeli nőstényt:) (A 2A út melletti pusztát azóta is Bandilandnak hívjuk.)
Zsigmond egy évre rá, szintén ősszel került hozzánk, hasonló okokból. Ő volt a legszelídebb, ölbe lehetett venni, ellapította a tüskéjét, sőt, még a pocakját is engedte simogatni. Mindig Zsigmonddal az ölemben néztem a Rém rendes családot, bevackolta magát, aztán cirógattam, mint egy macskát. Zsigmondtól szomorú körülmények között vettem búcsút, de abban biztos voltam, továbbra is jó helyen lesz.
És mennyi, de mennyi elütött sünit láttam már az utak mentén. (Egy németországi adat szerint csak náluk kb 50.000(!!) sünit ütnek el egy évben, gyakorlatilag tizedeli a populációt, sokkal jobban, mint a sün bármelyik természetes ellensége.)
A legszörnyűbb az volt, mikor egy olyan sünit találtunk éjjel az út mellett, amelyikről nem tudtuk eldönteni, él-e még. Beraktuk a kocsiba, elvittük magunkkal (az úticél már nem volt messze), ott nézegettük, aztán úgy határoztunk, reggelig kitesszük a fáskamrába, hátha magához tér. Kapott vizet, almát (macskakaja épp nem volt a háznál), reggel pedig, nos, hát eltemettük. Pár hete reggel meg melóba menet láttam elütött sünit, aznap éjjel történhetett, látszott a külsérelmi nyomokból...és ez csak 2 kiragadott eset. Autósok, éjszaka tessék vigyázni a sünikre!
Nem beszélve azokról, akiket a hülye vadászkutyák ölnek meg, sokszor a gazdáik helyeslésével...
Szegény, szegény sünik...
Remélem, a meghalt sünik a mennyországba kerülnek, ahol aztán az örök vadászmezőkön  foghatnak jó kövér rovarokat, és néha azért kapnak egy kis Whiskast, meg gyümölcsöt is:)
(Ez némi teológiai képzavar, de szerintem ez a süniket nem zavarja.)
(Megj.: Ez egy befordulós poszt lett, úgy tűnik, de hát így sikeredett... Más levelem majd több lesz és vidám...)
K.