Na, ma aztán jóllakott a démonom, tobzódott, tocsoghatott mindenben, amit ő szeret. De hát, neki is meg kell adni, ami neki jár. Ha nem, hát elveszi magától.
Nem, nem lettem sátánista, és nem is szállt meg semmi sem, csupán amikor családállítás-tanfolyamon a belső team-állítást tanultam, számba vettem én a belső teamtagjaimat. Szépen, egyesével, nevet adva nekik.
Röviden, a belső team-állítás (az én egyik nagy kedvencem) azt jelenti, hogy a lelkünkben lejátszódó folyamatokat úgy tekintjük, hogy ezek a "belső hangjaink" összjátéka, együttműködése alakítja ki a választ, amit a külvilágból érkező ingerekre adunk. Ezek azok a minőségek, amelyek mindenki lelkében ott vannak, optimális esetben egymást kiegészítve, támogatva működnek, nem szabotálják sem egymást, sem az ént. Egy bizonyos határig mindenkinél azonosak, nőknél jellemző az anya, a lány, a szerető, az üzletasszony, stb. stb, kinek mi. Értelemszerűen, a munkahelyen mondjuk a dolgozó nő teamtag irányít, ő reagál a külvilágra, amikor este vacsorát főzünk a családnak, akkor a gondoskodó nő (anya), amikor a párunkkal a hálószobában vagyunk, akkor a csábító nő (diszharmonikus működés esetén mondjuk itt is az anya, még rosszabb esetben a kiképzőtiszt).
Ezeknek a minőségeknek, énrészeknek egy belső team-állításnál jellemzően nevet adunk (legtöbbször maga a kliens ad nekik nevet, fontos, hogy az ő terminológiáját használjuk, ha van neki), megfogalmazzuk a legfőbb üzenetüket, és ha esetleg az állítás során látszik, hogy gátló tényezőként működnek, akkor belső erőforrássá transzformáljuk, hogy ént szolgálóak legyenek. Izgalmas állítási forma, tulajdonképpen az én integrációjára szolgál, nagyon sok témában jól használható, és nem árt a makrorendszer mellett a mikrorendszerben is rendet tenni. Azért pedig különösen tetszik, mert egyáltalán nem az egyes énrészek elfojtását célozza, épp ellenkezőleg; mindegyik énrész létezését elismeri, és segít, hogy az énbe integráljuk őket.
No hát, ennyi magyarázat után, én is számba vettem a belső teamtagokat, legalábbis, amiket eddig ismerek, pl. a csábító nő, a kislány, a gondoskodó nő, a walkűr (így azt a személyiségrészt hívom, aki bátor, kiáll magáért, ő jár el Krav Magázni, és edzőterembe, és az ő ereje néz szembe a kihívásokkal az életem sok-sok területén), satöbbi, satöbbi, na és ez a bizonyos, amit démonnak neveztem el.
Van a lelkemnek egy darabja, amelyik szeret szenvedni. Az az öt százaléka a személyiségemnek – ezt hívom démonnak – amelyiknek nem tetszik a napfényes élet, mert szerinte unalmas és gejl, s csavar rajta egyet. Ha hagyom. Úgy néz ki, mint Alice Cooper, csak sokkal jobb nő, kedvenc zenéje a Poison, és természetesen ő az, aki vonaglik is rá, vagy más férfiakkal csókolózik, míg a hivatalos a másik szobában tartózkodik a házibulin. Ő az, akinek esze ágában sincs hűségesnek lenni, és élvezi, amikor egy jobban sikerült buliban öt-hat férfival is táncol egyszerre, és gondolatban nem csak táncol, ő az, aki levegőt is alig kap a gyönyörtől, ha csábíthat, és érzi, hogy célba ér. Ő az, aki szerint az élet lényege a minden pillanatban megélt Érosz.
Erős hajlama van a pusztításra, (és az önpusztításra), fütyül az egészséges életmódra, ő eszi meg (élvezettel) az egész heti diéta után este tízkor a pizzát (hogy felszívja a vörösbort), ő gyújt rá a cigarettára, ő rendeli a harmadik kör Unicumot, és ő az, aki vércinikus ebben a minden-a-szeretetről-szól univerzumban.
De nem, ő nem a csábító nő (bár jó kapcsolatot ápol vele), ő az, aki szeret szenvedni is, aki nehezen titkolhatóan élvezi, amikor valami fáj, amikor ömlik a könnyem, de még jobb, ha fuldoklom a sírástól, sőt, ha összegörnyedek, annyira fáj, gyomorból-hasból-mellkasból, amikor annyira fáj, hogy már szinte jó. Szinte elemészti magát, vágyja a katarzist, a megtisztító fájdalmat, az átszenvedést, mert tudja, hogy annak a vége a jóleső, könnyű, fehér üresség. Ő tudja, hogy az örömhöz a fájdalmon keresztül vezet az út. Aztán jöhetnek a napfényes percek-napok, de ezekhez neki nincs köze, ő olyankor hátrahúzódik, teret enged ennek, de van, hat, és egy szemvillanással is jelzi a jelenlétét. Aki azt dúdolja, mit dúdolja, üvölti az Offspringgel, hogy „the more you suffer/the more it shows you really can”, és jellemző ez a félrehallás, mert az eredetiben az van, hogy „… you really care”. A walkűr erejére és bátorságára időnként szüksége van; magában inkább csak vakmerő.
És igen, persze, természetesen pórázon van. De van.