Mostan kertek alatti sétákról álmodom...

Sóvárogva az irodában. De jó volna most elindulni, itt a Rózsadomb tetején, sétálni a napfényben, kertekbe belesni, lógó nyelvű kutyákra ráköszönni, aztán megpihenni egy kávézóban, kávét és reggelit rendelni, nézelődni, csak úgy lenni. Szomszéd asztalnál rúzsozott néni szintén kávét rendelne, elegánsan csippentené szájához a csészét, rúzsfolt maradna a szélén. Megérkezne a barátnője, könnyed csókkal üdvözölnék egymást, arcukat össze nem érintve, jobbról-balról levegőbe cuppantva. Én fizetnék, aztán magamban mosolyogva továbbsétálnék, kávéalátét-szalvétákra írnám az életet. Lehet, hogy ez az élet, apró képek sorozata, itt egy rúzsfolt, ott egy kiflivég, a levegő még üde, de délben megáll, megfülleszti a szókat a hőség. Ez itt a Rózsadomb, kérem, én ide dolgozni járok, lébecolásért nem fizetnek, abból nem lesz tandíj, se lapos talpú fehér papucs nyárra.
Abban vagyok most, hogy összegyűjtöm a családi történeteket, mindenkiről, aki valaha ide tartozott, legalább egy sztorit, vagy egy mondatot, egy jellemző szófordulatot. Hogy megmaradjon valahogy, mi az az átmeneti kabátos kenyér, kicsoda Bimbi, nagymamám segédápolónő-társa a háborúban. Rendhagyó családfa, megtöltve élettel, hogy ezek az emberek nem csak szültek és haltak, de paprikás krumplit főztek, költözködtek és meséltek. Történetmesélős család a mienk, legalábbis az apai ág; az anyai inkább ritkán szóló, tömör mondatok mögött hallgató. Nem szeretném, ha majd velem halna ez a kincs, valahogy attól válok részévé az életnek, hogy tudom, mi az az átmeneti kabátos kenyér, és kicsoda Bimbi, nagymamám segédápolónő-társa a háborúban. Úgy hiszem néha, ha leírnám a történeteket, akkor a regény valahogy elkezdené megírni önmagát, valahogy tudnám majd, hogyan folytassam, csak belelkezdeni képtelenül nehéz. Aztán adja Isten, hogy ez jó könyv legyen, mert én nem akarok az asztalfióknak írni, kéziratos írónak megmaradni, de hogy hogyan lesznek a kéziratos írókból regényíró írók, nem tudom. Azazhogy tudom, de mégsem tudom.
Grecsó Krisztián is megmondta egy író-olvasó találkozón, hogy mesélni kell a családi történeteket, neki pedig elhiszem, akkor is elhinném, ha nem ezt tanulnám immár évek óta. Az gyökereknek fontosságárul - szólhatna a családállítók kézikönyvének alcíme. Érdekes egyébként, amikor elolvastam Grecsó előző könyvét, a Mellettem elférszt, azonfelül, hogy imádtam, az volt az első benyomásom, hogy ez családállítós könyv. Aztán ma olvasom, hogy meséli, többen mondták ezt neki, ezért el is ment egy családállításra, megtudni, mi az. Most meg írt még egy könyvet, a kisebbik húgom olvassa éppen, siethetne vele, alig várom, hogy én olvashassam végre Darut és a szerelmeit, és titokban drukkoljak, nehogy Grecsó egyszer hozzám találjon állításra jönni, mert lefordulnék a székről.
Ezt most írom le itt először, hogy a fiatalabb húgom, merthogy nekem kettő van, de beszélni csak egyről van szokásban. Megírni is meg kéne ezt, hogy hogyan van ez, hogyan lehet, pedig itt nincs valódi elhallgatás, úgy beszélünk róla, hogy mégiscsak hallgatunk. Családregényt lenne jó írni, álnéven, persze, meg nem bántani senkinek az érzéseit. Családregényben érzéseket nem megbántani nem is lehet, álnéven írva sem, és akkor sem, ha Józsiból Pisti lesz, mert vannak dolgok, amiket nem lehet elmondani, mégis el kell mondani, nem is másnak, magunknak.
De ez itt a Rózsadomb, kérem, itt csak rúzsos nénik ücsörögnek kávézókban délelőttönként, én nem ezért járok ide. Azért titokban azt kívánom, Isten adjon nekem erőt, tehetséget és bátorságot családregényt írni. Főleg a tehetség volna jó, a többivel én magam is elboldogulok.