Majdnem úgy kezdtem, hogy nem volt könnyű ez az év. Aztán belegondoltam, és az jutott eszembe, hogy nagyon-nagyon szép volt. És egyébként könnyebb is, mint például a tavalyi, bár nem jó ezt méricskélni szerintem. 2012 bőkezűen osztogatta a szép pillanatokat. És ezek mellett igazából nincs jelentősége annak, hogy voltak nehézségek. Vannak. De ha áldásról van szó, a Jóisten mostanában valahogy bőkezűbben mér.
Hálás vagyok, és a szürkületbe lassan bekúszik egy csendes, halk boldogságfonat. Nem tölti be érezhetően a teret, de mégis, mindenhol ott van, folt a falon, minta a szőnyegen, csillámlás a csillár fémjén, halk morajlás a hűtő irányából. Minden komor kissé, ahogy bevonja a délutáni szürkület, de otthonos, és egészen lágy, simogató is, ismerős és otthonos, lopódzó és csendes. Szeretem.
Úgy ültem neki, leírom, mit hozott 2012, de nem tudok betelni ezzel a jó érzéssel. Mit számít minden, ha ez a pillanat most ilyen jó. Annyira, hogy jelentőségét veszti minden más, tervezett elszámolás, év végi egyenleg, számvetés, számbavevés. Ha egy szürke téli délután egyedül itthon ilyen csendesen boldog tudok lenni, akkor, azt hiszem, alapvetően csodálatos az életem.