... de azé mégis egy kicsit.

Rákaptam a futásra. Mint egy hosszú lejáratú drogfüggés, kelek kétnaponta, húzom a futócipőmet, míg számban a fogkefe, s nem is azért megyek mindig, mert vágyom rá, hanem mert nem tudnék meglenni nélküle. Mit adott nekem a futás? Jó kis endogén ópiátokat, izmosodó combot, javuló agyvérellátást, és hogy a vizsgaidőszak közeledtével ne hatalmasodjanak el rajtam a maladaptív stressz-megküzdési kísérletek (úgy mint alkoholfogyasztás, csipszevés, nem folytatom, hátha valamelyik rokonom is olvassa). Meg egy olyan tapasztalást, amit most mindennél többre értékelek. Azt az érzést adja, hogy meg tudom csinálni. Hogy sokkal többre vagyok képes, mint amiről feltételezem, hogy képes vagyok: egyszerűen csak tovább kell csinálni az után a pont után is, amikor azt gondolom, hogy csak ennyit bírok. Persze, tudtam én ezt eddig is. De egészen más a testérzetek szintjén megtapasztalni. Rögtön véremmé is válik, ha úgy tetszik. Annak idején a Krav Magát is bodyworknek fogtam fel, s most a futással sincs ez máshogy. Arról szól, hogy van, hogy nehéz, de azzal együtt lehet tovább csinálni. Az első kétszáz méteren elkezd fájni a lábam, érzem, hogy merevek a combizmaim, a vádlim ég, nehezen veszem a levegőt, s biztos vagyok benne, hogy nem fogom bírni. Az első kilométer után úgy érzem, feszül a hólyagom, s azonnal haza kell mennem. Másfél kilométer után megfájdul a hasam. (A lábam közben már rendben van, a hólyagfeszülés is elmúlt, de ezt csak utólag veszem észre.) A harmadik kilométernél marni kezdi az arcom az izzadság, A negyedik kilométer után kisimul az út. Egyenletesen veszem a levegőt, az izmaim olajozottan mozdulnak, a hasfájás elmúlt, s egészen az autópályáig elfutok, mint Bernya szokott, Aztán megfordulok, és jövök vissza. Ezek a folyamatok mindig ugyanúgy zajlanak. Amikor először észleltem, megijedtem, hogy nem fogom tudni lefutni a távot. Aztán szép lassan megtapasztaltam, hogy le tudom. A nehézségeken túljutok, nem kell semmi mást tennem, mint velük együtt futni tovább. Menet közben elmúlnak, és csak a futás marad. A legyőzött táv, a teljesített terv. Az endorfinfröccs az ereimben. Érdekes tapasztalást tettem az elme működéséről is. Mindig ugyanazon az úton futok. Akár négy, akár öt, akár nyolc kilométert, mindig akkor leszek fáradt, amikor a visszafordulás után egy bizonyos pontig elérek. Teljesen mindegy, mennyi megtett távon vagyok túl akkor. Van, hogy a végére nagyon elfáradok. Azt gondolom, az utolsó másfél kilométert már nem fogom bírni. Azt gondolom, meg kell állnom, különben végem. Ilyenkor szoktam gyengéden tovább pusholni magam. Mert már tudom, hogy nem így van. Hogy le tudom futni, egészen a végéig. És néha megpróbálom egy kicsit gyorsabban is. Ha elfáradok, visszalassulok kocogásba. Feszegetem a határaimat. Utána két napig remekül vagyok. Pezseg bennem az élet.

És néha, amikor igazán jó napom van, tényleg beüt a futás. Ilyenkor végigfut a gerincemen a bizsergés, libabőrös leszek, hangosabbra állítom a zenét, s úgy érzem, az élet csodálatos, s én Manu Chaóval éneklem magamban, hogy I'm the king of Bongo Bong.