Még május közepén, valamikor két felvételi és egy államvizsga között pályáztam a JCDecaux novellapályázatán. A férjem küldte el a linket, aki egy villamosmegállóban látta a felhívást, s valóban: a pályázat célja az volt, hogy budapesti megállók citylight felületein legyenek majd olvashatók. A zsűri elnöke Grecsó Krisztián volt, akibe virtuálisan és halálosan bele vagyok zúgva aki a kedvenc kortárs íróim egyike. Ez még inkább inspirált. Aztán - ahogy az lenni szokott egy-egy munkámnál - előtte sokat vekengtem. #Ánemmegyeznekem, #inkábbhagyjukafenébe. Ezért sem számolok sosem órabérben, amikor valakinek írok. Miért is fizetné ki a több órányi/napnyi vekengést?

Itt egészen pontosan másfél hétig nyavalyogtam. Többnyire magamnak, kicsit a férjemnek, kicsit a munkatársaimnak, meg az anyukámnak is, azt hiszem. Hogy a rövid írás nem az én műfajom. (3600-4000 leütés volt megszabva.) Meg hogy én nem tudok csattanós, figyelemfelkeltő történetet összehozni, csak lassan hömpölygő, hangulatokat megragadó leírásokat. Aztán egy szép keddi napon nekiültem és legépeltem. Gyorsan el is küldtem, mielőtt megijedtem volna a saját bátorságomtól. Mivel több munkával is lehetett nevezni, egy régi írásomat is leporoltam, de sejtettem, hogyha bármi is lesz köztünk Grecsóval pályázatügyileg, akkor ez a frissen született Körúti hajnal miatt lesz. 

Június 15-én volt az eredményhirdetés. Fél szemmel lestem az e-maileket, közben úgy tettem, mint aki nem lesi, és este 10-kor csalódottan konstatáltam, hogy nem jött semmi. Ágihanna bloggerbarátnőm biztatott, de én már ástam el magam, mert hát #hogyisgondolhattamhogyén. Másnap délután érkezett az e-mail az örömhírrel, hogy beválogattak a legjobb 20-ba. Mint kiderült, körülbelül 2500 pályázat közül. Hogy akkor mit éreztem, azt nem biztos, hogy szavakba tudom önteni. Dagadt a keblem a büszkeségtől, s legszívesebben mindenkinek elmeséltem volna. El is meséltem. 

A díjátadó pedig kedden volt. Izgatottan érkeztem, szorongva is az idegen helyzet, a rengeteg inger miatt. Drukkoltam, hogy ne öntsem magamra a kávémat lányos zavaromban, és ne botoljak el, amikor kimegyek átvenni az emlékbiszbaszt, majd kezet fogok a szervezőkkel, és Grecsó Krisztiánnal személyesen. Sikerült. Nem botlottam meg, nem vihogtam és nem remegett a kezem. Mosolyogtam teli szájjal Grecsóra,  Lányos zavaromban csak azt nem jegyeztem meg, melyik megállókban olvasható az én írásom. Később azt is megküldték e-mailben. Aznap este ki is utaztunk Újpest-Központba, megnézni, hogy fest élőben a Körúti hajnal. Jól. Egészen különleges érzés. Kicsit olyan, mintha "odaföntről" is igent mondtak volna arra, hogy írjak csak.

Poeltenberg Ernő honvéd vezérőrnagy, 1849. október 6-án Aradon vértanúhalált halt, azóta mennybéli lakos a szokásos reggeli kávéját kortyolta éppen kedvenc kávéházában. Hetyke bajszát pödörgette, s míg druszáját, Kiss Ernőt várta, hogy folytassák a tegnap félbehagyott sakkpartit, vetett egy pillantást a Földre, különösképp a róla elnevezett utcákra. Kedvelt szórakozása volt ez: széjjelnézni odalent, figyelemmel kísérni a földi élet apró-cseprő, s nagyobb eseményeit. A rákospalotai utcákat különösen kedvelte, ahol kedves bajtársairól, Aulich Lajosról és Damjanich Jánosról elnevezett közterek társaságában szemlélte a kerület életét.  A több mint másfél évszázad alatt lassan hozzászokott, hogy ö-vel látja kiírva a nevét. Végtére is, mi lenne a történelemmel, ha ilyen apróságokon fennakadnánk.

De nem csak ezért kedvelte a rákospalotai utcáját. Ez volt az a környék, ahol rengeteg macska kószált, és Poeltenberg vezérőrnagy szívesen elnézegette az úton keresztbe-kasul szaladgáló, a kertkapuk alatt átbújó, vagy az udvarokon lustán napfürdőző cicákat. Békés környék volt ez, s az autópályától sötétzöld-sárga zajvédő fal védte a lakókat. A macskák nem is merészkedtek az út közelébe - éppen elég volt nekik a széles utca, a szabad átjárás a kertek alatt, és a néhány ugatós, ám békés természetű kutya társasága. A vezérőrnagy  - bár fokozott érdeklődést mutatott a politika iránt - amikor elfáradt a nagy és komoly témákban, vagy egyenesen el is unta őket, szívesen fordította figyelmét a rákospalotai macskák életére, különös tekintettel az ő utcájában élőkre.

Az utcában legtöbb macskának volt gazdája. Volt köztük néhány kóbor is, de azoknak is jutott egy-egy finom falat a házak előtt kirakott tálkákban, vagy a kutyák maradékából. Poeltenberg vezérőrnagy számon tartotta mindahányat: a fehér cicát fekete farokkal, és egy kistestű feketét, aki félénksége okán ritkán lakott jól. Leginkább csak akkor jutott betevő falathoz, amikor a a barátja, egy nagyobb testű fekete cica félretett neki a 143-as szám alatt bőségesen osztogatott vacsorájából.

Ezt a fekete cicát régóta figyelemmel kísérte Poeltenberg vezérőrnagy. Ő nem volt ugyanis születésétől fogva kóbor macska: egy szomorú, szeles napon került ki az utcára, amikor a gazdái elváltak ágytól és asztaltól, a férj pedig hátrahagyta a cicát, mert a zsebkendőnyi albérletébe nem vihetett magával állatot. A volt feleség pedig - talán, mert túlságosan a fájdalmas búcsúra emlékeztette őt - kitette a házból a cica szűrét. Így lett a fekete cica egyik napról a másikra utcamacska, s került gazdátlan státuszba a Pöltenberg utcai macskák között. 

Poeltenberg vezérőrnagy a homlokát ráncolta odafent, s bár sokat próbált honvéd volt, mégis elfacsarodott egy kicsit a szíve arra a gondolatra, vajon mit érezhetett a cica, amikor először csapódott be az orra előtt az ajtó. El is vesztett sorozatban három mennyei sakkpartit Kiss Ernővel szemben, mert egyre csak az utcájában lakó fekete cicára gondolt. Látta, hogy bántódása nem esik, s enni is adnak neki a jószívű lakók, de nem volt nyugodt. Odafentről, ahonnan a szívek legtitkosabb gondolatai is látszanak időnként, észrevette, hogy bár a macska kedves és barátságos volt minden járókelővel, és örömmel fogadott minden falatot és minden simogatást, titokban újra családban szeretett volna élni, egy jó meleg házban lakni, egy kanapén dorombolni.

A 143 alatt lakók, akik nemrégiben költöztek a vezérőrnagy utcájába, ősszel figyeltek fel a barátságos fekete cicára. Etetni kezdték, s takarókat tettek ki neki a lábtörlőre, hogy a mostanában szokatlan mínuszokban legyen hol melegednie. Fontolgatták, hogy beengedjék a házba is, de az ott lakó macska, a cifra, nagy bundájú Cikkcakk miatt mindig elnapolták ennek az eldöntését. De január közepén, mikor már hetek óta tartott a kemény fagy, nem bírták tovább. Kinyitották az ajtót a fekete cica előtt. A cica, mint akit puskából lőttek ki, szaladt be a házba, leült a kanapéra, s dorombolásba fogott. Később megette a Cikkcakk macska maradékát, és elaludt az ablakpárkányon, a radiátor fölött. 

Poeltenberg vezérőrnagy a bajsza alatt elmosolyodott. Gazdára talált újból a fekete cica. Még azt is elnézte, hogy új gazdái egyszerűen Pölticicának szólították a macskát, amikor még csak kosztolni járt hozzájuk, s ez a név rajtamaradt akkor is, mikor befogadták. Pöltikének becézték, és a szigorú vezérőrnagy számot vetett azzal, hogy nevét egy kóbor fekete macska is megkapta, kicsinyítő képzővel ellátva. Az ö-betű után ez már igazán semmiség. És sorozatban megnyert három partit Kiss Ernővel szemben a következő napokban, pedig ő volt a fekete bábukkal.

Bár a tél végi ünnepek közeledtével én leginkább túlélő-üzemódba kapcsolok (s nem csak a szakdolgozatleadással súlyosbított vizsgaidőszak miatt), azért évről évre szerét ejtem, hogy tartsak némi évértékelést, mérlegvonást, sőt még kártyát is szoktam vetni. Azért igazán fontos nekem a számvetés, mert a fene nagy előre koncentrálásban, a néha erőltetett hegymenetben, néha a répa után kullogásban (lásd az egyszeri szamár esetét) hajlamos vagyok elfelejteni, mennyire nagy út áll már mögöttem. Elfelejtek büszkének lenni magamra, értékelni azt, amit az életembe beletettem, így az évértékelésnek különleges emlékeztető funkciója lesz: helló, a hegymenetben vedd azt is észre, milyen messze van már az alaptábor. Főleg akkor hasznos ez, ha fogyni kezd a levegő, s nehézzé válik a lábam alatt az út.

Először is, a legnagyobb változást az hozta, hogy beköltöztünk nyáron az új házunkba. No hát, ilyen érzés, amikor egy álom megvalósul... a dosszié nem egy filterekkel feljavított, photoshoppolt álomvilág, így el kell mondanom, hogy ez egyáltalán nem volt könnyű. Az első néhány hónap rémálom volt inkább, pedig minden szép volt, kék a fürdőszoba és virágos a kert. Én meg csak járkáltam egyedül a szobákban, a kibontásra váró papírdobozok között, és napokig ki se mentem a kertbe, mert nyomasztott a gyom és a tennivaló. Az évek óta várt, szép új házban egyre csak gyötört, hogy nem ezt kellene éreznem, s még csak mesélni se mertem róla senkinek hónapokon át. Milyen az új ház? - kérdezgették sokan, néhányan udvariasan, néhányan tényleg érdeklődve, s én mosolyogva feleltem, hogy csodálatos, de még meg kell szokni. Persze csak a számat húztam mosolyra, a szemem sarkát nem, s nem mertem elmondani, hogy legbelül azt érzem: rohadtul nem tudok mit kezdeni vele. Hogy nem is olyan könnyű boldognak lenni, elérni a kitűzött célt, mert rámszakad egy üresség, hogy akkor most mi van, mi lesz, és hogy az új háztól még a lelkemet rágó valami legbelül nem fog udvariasan odébbállni a kék fürdőszoba láttán.

 Még majdnem fél évet kellett várnom, amíg végre találkozhattam ezzel az érzéssel, ezzel a legbelső magánnyal, ürességgel és félelemmel, és sok-sok Játék kellett hozzá az ősz folyamán, hogy végre találkozzak a lelkem legmélyén megbúvó, rémült és fájó maggal. Erről szólt az ősz, jártam megint önismeretbe szorgalmasan, kerestem a kapcsolatot azokkal az érzéseimmel, amelyekkel eddig nem mertem találkozni, s novemberre érkeztem meg oda, hogy történt valami áttörés. Mély zokogás volt csak, kontrollálatlan, velőt rázó, de akkor valami végre áthullámzott rajtam akadály nélkül, s utána, ahogy leülepedett, más lett a világ. Megtaláltam azt, amit annyi de annyi éven át kerestem, terápiákban és szerelmekben, azt a legbelső, zsigeri érzést, hogy az élet az valami jó, s én tudok otthon lenni benne. Ettől most is meg tudok hatódni, ettől a végre megtalált otthonosságtól, hogy belül, valami zsigeri módon érzem végre. Azt hiszem, ettől volt igazán fájó a költözés, hogy kívül megtaláltam az otthonom, de belül éppúgy nem éreztem otthonosan magam a világban, mint annakelőtte, s rá kellett ébrednem, hogy az otthon nem kívül van, hanem odabent, s ha nincs, akkor érzelmi hajléktalan vagyok a kék fürdőszobás, kertvárosi házikóban.

 Aztán adott az óév sok mást is még. Adott egy cicát, egy bájos, puha bundás, doromboló kis lényt, egy diagnózist, amely az orvostudomány paradigmája értelmében örökre elzár attól, hogy természetes úton gyermekem szülessen. Erről se írtam még, nem tudtam, pedig nehéz volt, s még most is az. Akkor is, ha az én világképemben nem csak az orvosi paradigma létezik, s megvan a tapasztalatom, hogy az elmúlt években mindenféle (nőgyógyászati és egyéb) az önismeret (nevezzük így, de mondhatunk felőlem akár terápiát is) segítségével gyógyítottam ki magam. Jó is most újra elolvasni ezt a posztot, amikor elbizonytalanodom abban, van-e út a lombikprogramon túl, vagyis inkább mellette, nyílik-e egy másik elágazás, zsákutca-e, ha nem a kiépített országúton járok.

Aztán hozta azt, hogy Játékvezetővé váltam, gyakorlott, ma már szupervíziókat tartó és vizsgáztató Szomatodráma Játékvezetővé, sok száz óra levezetett Játékkal a hátam mögött, tengernyi tapasztalattal, mély folyamatokkal. És hozott egy testvér, aki persze nem most született, de a köztünk lévő mély szeretet idén (vagyis tavaly) született meg, a közel háromnegyed év együttlakás hatására. És találtam végre egy sportot, amit igazán szenvedéllyel tudok művelni (igen, ez a súlyzós edzés, sokat írtam róla), eddig sose látott izmokat, erőt és külalakot, de leginkább erőt, nem testit csupán, hanem valami más, mentális fókuszt is az életembe. 

És nem csak újdonságokat hozott. Megtartotta azt, amim eddig is volt: a szeretteimet, a barátaimat. S kívánom, hogy őket tartsa is meg áldásban, bőségben, szeretetben. Ámen.

Ahogy egyre több esettel találkozom, egyre inkább úgy tűnik nekem, hogy mintha legtöbbünknek lenne egy (esetleg kettő, de akkor nagy valószínűséggel összefüggő) alapelakadása, valami "őstrauma”, ősélmény, általában egészen korai életszakaszban. Az ezt követő történések (kamaszkorban, párválasztáskor, gyermeknevelésnél, akár a betegségek „kiválasztásánál”) mintha ennek a mintának a variációi lennének, egy-egy nyaklánca felfűzhető gyöngysorként. Mint egy szimfóniában: több tétel, de visszatérő motívumok, variációk egy témára.

Elkezdtem nagyon figyelni erre, élesíteni az érzékenységemet, hogy egy-egy beszélgetésből kihalljam a fő témát, a szimfónia alapdallamát,amely aztán variálódik az életben. Úgy tűnik, mintha egészen korán rátanulnánk egy-egy mintára, kapcsolódási módra a világhoz, és utána azt variálgatnánk – hacsak nem jön valami katartikus erejű felismerés, trauma, terápia, amely áthangolna minket. Általában persze nem jön, legalábbis, magától ritkán. Úgyhogy marad az ősminta ismételgetése, az ott megtanultak "következetes alkalmazása". Persze, mindennek nem vagyunk tudatában. Sokszor annak sem, miért reagálunk éppen úgy, ahogy, és annak sem, hogy most éppen az alapmintákat ismételjük újból és újból. Igazán kitüntetett pillanat, amikor rá tudunk látni erre. Hát még, ha hozzálátunk, hogy áthangoljuk ezt a mintát! Akár több évtizednyi olyan működésmódot, amely már a személyiségünk részévé vált. 

Sok mindenről szólhat ez az alapminta, amely aztán kihat az egész életünkre. Van, akinek az az alapélménye, hogy nem kell (például, mert a szülei lemondtak róla) - aztán ezt a témát variálgatja az életében. Ezt úgy kell érteni, hogy bármibe is kezdjen, bármit is érjen el - tudattalanul - vagy akár nem is feltétlenül tudattalanul - ott húzódik az alaptapasztalás, hogy "én nem kellek". Ez számtalan önszabotázs forrása lehet, hiszen ilyenkor egyszerre próbálunk megszabadulni ettől az örökségtől, és egyszerre találkozunk újra és újra ezzel a legkülönfélébb élethelyzetekben. Ha ezen a szemüvegen keresztül nézzük a világot - mert ez került ránk az életünk során - úgy ezt fogjuk látni, megtapasztalni az élet különféle területein, hiszen mindent ennek a szemüvegén keresztül nézünk.  

Én is ismételgetek egy mintát. Úgy alakult, hogy az én alapélményem az lett: nem vagyok elég érdekes, nem vagyok elég ahhoz, hogy felhívjam, fenntartsam az emberek figyelmét, kevés vagyok, nem vagyok elég értékes. Ezt az alapmintát ismételgetem aztán újra és újra az életem különféle területein: a munkahelyválasztásnál, a párkapcsolatokban, abban, ahogy a férfiakhoz általában viszonyulok, és abban, ahogy menedzselni tudom önmagam. Ez a program hol tudatosan, hol nem tudatosan, de búvópatakként köszön vissza az életemben, és felismerem, hogy ez határozza meg, hogyan kapcsolódom másokhoz, a világhoz, hogyan definiálom önmagam és hova pozicionálom. 

Kevésnek lenni, mint vasmacskában a miákolás... Én azt tanultam meg, hogy ezeket az alapvető, és hosszú éveken-évtizedeken át megerősített mintákat nem lehet nyom nélkül eltüntetni, főleg nem egy pillanat alatt. Az alapreakcióm - bármikor bármire - mindig is ez lesz. De meg lehet tanulni egy új mintát, egy új modellt - érzelmileg és mentálisan egyaránt. És ahogy tanulom az új mintát, ahogy erősödik meg bennem, időben egyre közelebb tud hozzá kerülni ez az újfajta reakciómód. Először csak egy hónappal a helyzet után esik le a tantusz. Aztán egy héttel. Aztán öt perccel utána. Aztán rögtön a helyzetben felismerem. Megjelenik az első reakció - az alapsérülésből adódó - és rögtön utána követi az új, tanult, az adaptívabb. És van, hogy kimondásra már csak az kerül. A kifelé mutatott reakció már csak az adaptív lesz. Közben tudom és felismerem, hogy egy-egy helyzetben az érzés, hogy kevés vagyok, csupán egy érzés, amire rátanultam, amit működtetek évtizedek óta, de nem a valóság. 

Tudom, hogy nem vagyok kevés. Néha persze máshogy érzem. És tudom közben szeretni azt, aki tudja, hogy nem kevés, és azt is, aki máshogy érzi.

Lassan egy éve lesz már, hogy komolyan csinálom a súlyzós edzéseket. Annyira komolyan, hogy nem is nagyon mosolygok közben. Tényleg nem. 

Kezdetben volt az őrült lelkesedés. Heti 3 edzés - osztott edzésterv, mert tavaly ősszel már haladónak számítottam. Egy izomcsoport hetente egyszer - kivéve a lábnál, mert a combhajlító és a combfeszítő között vannak átfedések. Legalább heti két kardió. Őrült fejlődés is társult hozzá.

Emlékszem, valamikor december környékén kezdtem el guggolni, ekkor még 25-30 kilóval, alig bírva el a rudat két csoffadt tárcsával, s a négyszer tizenkettőt alig győzve. Aztán - körülbelül fél év elteltével - már feltornáztam a súlyt 60 kilóra. Ez azért határpont, mert ennyi a saját testsúlyom is. Fél év alatt 30 kiló - ez őrületes. Mint ahogy a testem is őrületes tempóban reagált. Olvadt le róla a zsír, s bukkantak elő alóla a feszes, edzett izmok. A fenekem kerekedett, a combom csodás formát öltött, A derekam előbukkant - alkatilag nem vékony, nem darázsderék, de derék. A hasam laposodott, és nem kellett behúzni, amikor oldalt álltam a tükörben. No és a vállam... Világéletemben formás, kerek vállakra vágytam. Meglett. Az újra felfedezett húsevés is megtette a magáért. Épült befele a protein, mint az álom. Gyűrtem be a csirkemellet salátával, a proteinport, a diétás sütiket. Imádtam. Azt hittem, hogy nem lesz megállás.

Aztán egyszer csak elkezdtem megérezni a határokat. Hogy az őrületes, exponenciális fejlődés nem lesz örökké tartó. Szépen lineárisra csökkent. Aztán meg stagnálni kezdett. És voltak rosszabb napok, amikor éppen, hogy bírtam. Megéreztem, hogy a guggolásban, 60 kiló után egy jó darabig nincs tovább. Nem bírja a derekam. Az erőnlétem is véges. Nyilvánvaló lett, hogy nem fogok újabb fél év múlva 120 kilóval szériázni. 100-zal se nagyon. 

De akkorra már sokkal nehezebb volt átállni fejben. Hogy nem lesz itt mindig őrületes ütemű fejlődés, erősödés, fogyás és formálódás. És nem is esett jól mindig hajnali 5 órakor kelni. El-elsunnyogtam egy-egy kardiót. Ímmel-ámmal mentem a heti 3 edzésnapra. Nem voltam motivált. Apróbb sérüléseket is begyűjtöttem. És nem ízlett annyira a proteinpor se. Bejött az ősz, és a pokolba kívántam a nyers salátákat hideg öntettel. Babot, sárgaborsót, lencsét kívántam - ez pedig szénhidrát, még ha lassan felszívódó, hiperegészséges is.

A mérce viszont magasra került. Már nem volt elég egy kicsit karcsúbb, egy kicsit feszesebb lenni. Még kerekebb feneket, még laposabb hasat, még látványosabb combfeszítőt akartam. Meg is szoktam az új testem látványát a tükörben. A környezetem is megszokta - már kevesebb bókot kaptam. Rutinná vált az újdonság, hétköznappá az élmény. Elérkezett a vízválasztó: beleszürkülök és feladom, vagy életmóddá teszem, és többé már nem csak a fenekem lesz a fontos, hanem az identitás. Hogy sportoló vagyok-e, vagy csak hobbigyúrós, a "jaj, csak ne hízzak"-fajtából. Életmód lesz-e az edzés akkor is, amikor a munkás, kitartó, szürke hétköznapok jönnek. 

Ez utóbbi mellettem döntöttem. De azért nem vagyok szigorú magamhoz. Lecsúszhat a sárgaborsó, néha még a vaníliás karika is. Eddig se azért ettem, mert nem finom, hanem mert nem egészséges. De nem baj, ha nem leszek végül Michelle Lewin. Megalkottam magamnak az "eléggé kerek fenék" definícióját. Olyan, mint Bettelheim "elég jó szülő"-je. Nem tökéletes, nem hibátlan, nem makulátlan. De jó. Elég jó. Elég lesz, ha önmagam lehető legjobb verziója leszek. Szupernő - a magam mércéje szerint. A fehér bőrű, szeplős vállú, szemüveges, vörösesbarna hajú, elég kerek fenekű szupernő. 

De azért a fenekem is fontos egyébként. Egy nőnek sose lenne szabad lemondani erről... 

Úgy tűnik nekem, mintha az élet igazán fontos kérdései egy függöny mögött lennének elrejtve. Nem is igazán elrejtve, hisz bármikor mögé lehet nézni, félre lehet húzni, s bármennyi időt eltölteni azzal, ami mögötte van. De mintha a hétköznapi életünkben gyakran feledkeznénk meg erről, hogy van egy vékony függöny, s mögötte van valami, valami esszenciálisan fontos és lényeges. Sokkal inkább foglalnak le minket a hétköznapi kérdések, hogy elénk tolakodtak a sorban, drágább lett a tej, lecseszett a főnök, felszedtünk három kilót. S nem gondolunk közben arra, mi az a néhány dolog, ami igazán számít az életben.

Az én esetemben egyenesen mintha nem is átlátszó, hanem súlyos, vastag brokátfüggöny takarná az élet lényegi kérdéseit. Annyit pörgök, olyan sok időt töltök feleslegesen olyan kérdésekkel, amelyek valójában nem fontosak. Zörgök a saját mókuskerekemben, bosszankodom, hogy elment előttem a busz, beszabályozták a kutatási lehetőségeket az egyetemen, nem elég szálkás a combfeszítőm. Sokszor hónapokig eszembe sem jut, hogy a függöny mögé lépjek, s eltöltsek egy kis időt azzal, hogy mi is igazán lényegi a számomra. 

Néhány nappal ezelőtt nagyon korán keltem. Olyan kávéfőzőnk volt akkor, amit úgy tudtam használni, hogy egy 300 wattos villanyplatnira teszem fel, s legalább negyed óráig türelmesen várok, amíg lefő. Azután a platnit ki kell húzni a konnektorból, mert magától nem kapcsol le, nincs rajta ilyen kapcsoló. Ameddig nem húzom ki, tovább melegszik.

Szóval, öt óra öt perckor ébredtem aznap. Siettem a buszhoz, nehogy lekéssem, mert 20 perc múlva jön csak a következő. Össze kellett még pakolni az edzőcuccomat is, a lehető leggondosabban, nehogy kimaradjon a nadrág vagy a cipő. Aztán rohanni a buszhoz, félkómásan, azt sem tudva, hol vagyok, hogy hívnak. Sötét is volt még, hideg is már, s kicsit talán sajnáltam is magam, mert bár saját elhatározásból keltem korán a hajnali edzéshez, de zord, álmos hajnalokon én nagyon tudom sajnálni magam.

Leedzettem,elmúlt az álmosságom s vele a rossz hangulat. Már a futópadon kardióztam vagy harminc perce, amikor villámcsapásként vágott belém, hogy Úristen, a platni! Vajon kihúztam-e? Bárhogy is erőlködtem, nem tudtam visszaemlékezni. Arra sem, hogy főztem-e egyáltalán aznap hajnalban kávét? Ha igen, ittam-e? S a lényeg: kihúztam-e a konnektorból a csatlakozót, vagy a platni azóta is ott melegszik a konyhapult szélén, lassan 3 órája immár.

Mint az őrült, nyomtam le a stop gombot a padon, rohantam öltözni azon csatakosan és félig az edzőruhámban még, aztán a villamoshoz, hogy mihamarabb hazaérjek. Nem tudtam megállítani a fejemben forgó katasztrófafilmet: túlmelegedett az elektromos hálózat, kigyulladt a ház, s még a Cikkcakk is megégett benn, vagy megfulladt a füstben. Próbáltam erőltetni az agyam, hogy visszaemlékezzek a reggelemre, de nem tudtam, és a gondolatok helyét átvette a pánik. Csak ezt ne! Ha felgyújtottam a kis házunkat, és megöltem a cicánkat, azt nem bírnám elviselni! És sosem tudnám megbocsátani magamnak, és nem tudnék tovább így élni. Csak ezt ne! 

A lehetséges háztűz fényében minden más hirtelen olyan aprónak és lényegtelennek tűnt.Mit számít bármi egyéb? Csak a házikónk ne égjen le, és a Cikkcakknak ne legyen semmi baja! Kérlek, Istenem! A világ leghosszabb negyed óráját utaztam a villamosan, és lélekszakadva rohantam végig azt a három utcát, ami a megállótól hazáig vezet. Közben szaglásztam, érzek-e füstszagot, füleltem, hallok-e tűzoltó szirénát.

A sarkon befordulva láttam, nem állnak piros, villogó autók a kapunk előtt. Minden békés volt. A szomszéd talán rám is köszönt, talán vissza is köszöntem, nem tudom már. Berontottam a kapun, aztán be a házba. Cikkcakk álmosan elém jött, tízórait kért. A konyhában a reggeli készülődés nyomai. A kávéfőző platni kihúzva. A kávéscsésze a mosogatóban. Tehát főztem és ittam is kávét, a dugót pedig kihúztam. Rutinszerűen, mint minden hajnalban.

Leültem a kertbe, és sokáig néztem a házat. Megértettem, hogy ez van a függöny mögött. Ezek az igazán fontos kérdések. Csak ez számít. Van néhány dolog a függöny mögött, ami lényeges. Az összes többi - színjáték csupán. Szeretnék úgy élni, azóta, hogy egy picit félre van húzva ez a függöny. Hogy ne felejtsem, a mókuskerekemben zörögve, a csípős, hideg hajnali önsajnálatban, hogy mi számít igazán.

Amióta egy macskával élek - lassan három hónapja már - nem is értem, miért éltem eddig macska nélkül, és egyáltalán: miért él bárki is macska nélkül? Egy macska annyi de annyi örömöt ad! És szép, és bájos, és puha és meleg - egy bundányi öröm, báj és kedvesség reggel, mikor felkelek, délután, mikor hazaérek, este, amikor lefekszem, és hétvégén, mikor egész nap vele vagyok.

Lehet vele tanulni:

Beszélgetni: 

Fürdeni:

Mogyoróvajat kanalazni a Facebook előtt:

Fára mászni (bár ezt inkább egyedül csinálja):

Valószínűleg a legtöbb nő életében vannak napok, amikor csúnyának és kövérnek érzi magát. Akkor is, ha egyébként fitness modell, vagy fehérnemű modell, vagy csak egy hétköznapi nő, aki a többi napon jóban van magával. De mintha közös női tapasztalásunk lenne, hogy vannak napok, amikor is - bármi van - egész egyszerűen csúnyának és kövérnek érezzük magunkat. Olyan, mintha a bad hair day jelentését szó szerint vennénk. Aztán másnapra elmúlik. Vagy harmadnapra. Vagy legalább az ovulációra. Talán, mert valamennyire mindannyiunkat bántottak a nőiségünkben? Vagy egyszerűen csak így alakult?

Nem emlékszem, hogy nekem mikor kezdődött. Az óvodában még nem tudtam, hogy csúnya vagyok. Volt szemüvegem, időnként leragasztva az egyik üveg, és dagi is voltam akkorra már. A 4 éves kori fényképeimen már egyértelműen nem cuki husi kislány vagyok, hanem kövér. De akkor talán még nem csúfoltak. Vagy nem emlékszem. Vagy elfojtottam. Azt, hogy kövér vagyok, talán általános iskolában mondták először. Dagadék. Digi-dagi-daganat. Kergeti a halakat. De a halak ügyesek. Digi-dagi elesett. 

És úgy is maradt. 

Ez kedves csúfolás volt ahhoz képest, ami felsőben következett. Ott már a dagadék mellé felzárkózott a gusztustalan, a hájpacni, és a személyre szabott bántások. Szünetben, az udvaron, tornaórán és hazafelé az utcán. Amikor direkt dobtak meg kislabdahajításkor úgy, hogy fájjon. És mikor elvétettem a partizán játékban a dobást, akkor kezedbe adom a csöcsödet, te béna dagadék szavakkal illettek. Igen, a tornatanár hagyta. Még mosolygott is rajta. Mert hiszen vicces volt az osztály legmenőbb fiújának szájából, hogy bántja a dagadt, szemüveges lányt. Aki úgyse mer szólni. Később egész egyszerűen csak undorító féregnek neveztek, és ekkorra ezt már majdhogynem természetesnek vettem. 

Még mindig tudok szégyent érezni ezek miatt. És értem, miért lehet az, hogy ma már egy szép és csinos nő testében él a csúnya lány. Hogy miért van az, amikor egy férfi rám néz, akkor először azt gondolom, hogy valami baj van velem. Nyilván azt nézi, hogy csúnya vagyok. És gusztustalan. Dagadék. Ja, és undorító féreg.

Aztán váltani kell fejben. Ja, hogy már nem. Ja, hogy már jó nő vagyok. Csinos testben, átlagos arccal. Akkor lehet, hogy azért nézett rám egy pillanatnál tovább, mert vonzónak tart. Lehet. De a testem automatán apróbbra húzza magát, és kerüli a szemkontaktust. Mintha el lehetne bújni a bántások elől. Pláne a múltbéliektől.

És így éldegélünk kettecskén a testemben. A csúnya és kövér lány, meg a csinos és szép felnőtt. Egyszerre rándulnak össze egy vizsla tekintetre, egy nevetésre a buszon a hátuk mögött, egy rossz mondatra az utcán,amely nem is nekik lett címezve.

Hogy hogy lehet ebből kigyógyulni? Sehogy. Sajnos, illúzió, hogy meg tudjuk gyógyítani egy korábban sérült énrészünket. Mert a bántás mélyre ment, mélyen gyökerezik. Beleégett a sejtjeinkbe, az elménkbe, a személyiségünk részévé vált. Nem lehet egy csapásra levetkőzni, mint egy megunt bundát, mert én mától csíkosat szeretnék a foltos helyett.

De lehet vele találkozni. Meg lehet engedni, hogy legyen. És abban a pillanatban, hogy átengedjük a fájdalmát, a haragját, a szégyenét mostani önmagunkon, ki lehet pottyanni egy egészen új minőségben belőle. Ha belemegyek, ha átadom magam a fájdalomnak, ha nem akarom megoldani, ez az önátadás a lehető legmeglepőbb változást tudja megérlelni. A csúnya lány az ötödik béből találkozik a felnőtt, gyúrós, szép arcú nővel. És nem csak a felnőttől tud tanulni a kicsi. Kettejükből együtt valami esszenciális lehet. Valami új minőség. 

Kerek popsit, természetesen. Mert ne tévedjünk, aki gyúrni jár, az elsősorban azért jár, mert izmokat szeretne, jobb formát szeretne. És nem azért, mert élvezi a hajnalban kelést, az edzőterem jellegzetes szagát, vagy hogy várni kell a guggolóállványra, ha másnak is eszébe jut, hogy guggolni kéne (szerencsére ritkán jut).

De a feszes popsin, a formás vállon és az impozáns combfeszítőn kívül mást is adott nekem a súlyzós edzés, amire eredetileg nem is számítottam. Elsősorban kitartást. Türelmet. Fegyelmet. És ebből a fogalmi körből néhány dolgot. Hogy az eredmények nem jönnek azonnal. Hogy nincs olyan, hogy lemegyek edzeni, aztán máris kész az izmos, karcsú alak, akkor se, ha egy hétig lejárok háromszor, és akkor se, ha egy hónapig. Itt hosszú hetek telnek el, amíg látszik az eredmény, és akkor is csak egy kicsi. Először. Aztán hetek múlva megint. És közben is menni kell, csinálni, nem sírni, csinálni, nem sírni.

Rendszert is vitt az életembe. Három edzést igyekszem belepréselni a hetembe, általában hajnalban, munka előtt, vagy hétvégén, reggel. Átgondolom a hetemet, mikor mi a dolgom, mikor fér bele, és hogy osszam el két lábnapot, hogy lehetőleg még járni is tudjak a hét második felében, és a számhoz emelni a kávéspoharat, ha mondjuk mell-váll nap volt hajnalban. Erre nagy szükségem volt. A rutinra, az állandóság biztonságára, mert hajlamos vagyok szétcsúszni, ha túlságosan strukturálatlan az időm. A fegyelemről és a kitartásról is volt mit tanulnom. Én, aki mindig mindent azonnal akarok, és befeszülök, ha nincs rögtön valami, amit elterveztem, lecsitultam a hónapok alatt. Edzhetek addig, amíg másnap nem tudok járni, akkor sem lesz azonnal eredmény. Idő, kitartás, fegyelmezettség. Őrületes szükségem volt erre.

A dopamint is az edzésnek köszönhetem. Az istenkirály, kevés dologhoz fogható dopaminfröccsöt az edzés után, és egy idő után azt is, hogy valahogy megemelkedett a gyárilag (genetikailag) alacsony dopaminszintem. Kiegyensúlyozottabb lettem, és a mélypontjaim ritkábbak, kevésbé mélyebbek lettek. Ezt pár hete vettem csak észre, és miután volt szerencsém a félév során elmerülni a Cloninger-féle biopszichológiai modellben, értem is, hogy mi zajlik az agyamban ilyenkor, legalábbis a neurotranszmittereket illetően.

Aztán az étkezések rendszerességét, és hogy végre nekiálltam komolyan venni a diétát. Fehérliszt és cukor kuka - amikor csak tehetem, nem eszem ilyesmit, és ha van rá lehetőségem, akkor három óránkénti, rendszeres étkezés, tápláló ételeket eszem. Eleinte azért, mert nem akartam elrontani a kajával azt, amiért a teremben annyit dolgoztam. Aztán meg már azért, meg rákaptam az egészséges ételekre, szignifikánsan csökkent a cukorfüggőségem, és elkezdtem kívánni a tápláló, magas rost- és fehérjetartalmú ételeket. Másfél hónapja a vega karrierem is véget ért - a testem ugyanis húst kíván. Fehérjét, amit egyszerűen nem tudok tojásból, túróból, cottage cheese-ből fedezni (arcpirítóan kevés fehérje van pl. a natúr joghurtban!). Márpedig a fejlődéshez - úgy vettem észre - fehérje kell, így 3 év után beleharaptam az első csirkemellbe. Nem volt finom. De aztán megszoktam. Egy nő annyi mindent hajlandó megtenni a fenekéért! És láss csodát, az inzulinrezisztenciámnak is búcsút inthettem tavasszal.

 A testem szeretetét. Persze, nem ezzel kezdtem. Eleinte volt bennem egyfajta, ellenségességig menő indulat a vele szemben. Ezzel az attitűddel jártam edzeni. Valami olyasmi zajlott bennem, hogy "nesze neked, hájacska, most aztán jól ledolgozlak". Némi önmagamtól való elidegenedés, testtel szembeni averzió. Aztán ez átalakult a hónapok alatt. Elkezdtem megkedvelni a testemet. Volt egy-két apró sérülésem. Eleinte dühös voltam miattuk, aztán megtanítottak, hogy jobb, ha vigyázok magamra. Szeretettel edzek, szeretettel dolgoztatom meg a testem, figyelve a határaimra, és óvatosan feszegetni őket. Menet közben elkezdtem hálát érezni a testem iránt. Aki jön velem edzeni, dolgozik velem, hajlandó ezekre az erőfeszítésekre, és meghálálja a törődés minden formáját. A hónapok alatt máshogy kezdtem figyelni rá. Nem csak arra, hogy szép-e, Hanem érzékenyebb lettem a rezdüléseire, az állapotaira, és elkezdtem szeretni benne lenni. 

Azt az élményt, hogy nem vagyok gyenge nő. Ezt először a pszichobokszon éreztem meg, szó szerint a testemben és a zsigereimben. Aztán, ahogy elkezdtem fejlődni és megéreztem az erőmet, ez egyre inkább visszahatott az önbizalmamra is. No, nem menőzöm (életemben nem posztoltam edzős szelfit - igaz, másmilyet sem) és nem dicsekszem úton-útfélen, de aki 50 kilóval guggol és 30-cal húz fel, az nem gyenge nő. De nőietlen nő sem. Nekem teljesen megfér a nőiességgel mindaz, amit a teremben csinálok. Valahogy így:

És végül, de nem utolsósorban, egy igazi, szívbéli, imádnivaló edzőtársam. Aki a húgom. És akivel a legjobb edzeni - akkor is, ha épp nem ugyanazt csináljuk. Mert ő az, aki mindig eljön edzeni, és éppúgy imádja, mint én. Aki érti és érzi, hogy mennyire jó egy brutális lábedzés, amikor kicsit tudok emelni a súlyon, vagy amikor az izomláz eddig nem ismert fokozatait nyögöm. Ő az, aki soha nem mondja le az edzést, mert menstruál/másnapos/vizsgázik. És aki ugyanezt érzi, amit én. GymSisters. Az edzések extra ajándéka.

Pénteken beköltöztünk az új házikóba. Ez egy csoda. Maga a földre szállt mennyország, a Paradicsom, és az összes tuti hely, amit a különféle vallások halálunk utánra belengetnek. Van kert. Igaz, nyakig ér a gaz, mert másfél éve nem nyúl hozzá senki, de hétfő reggel az ablakon kinézve a szomszédot látom, amint locsol, és a kertvárosi készülődést, ahogy lassan elindul munkába az utca. Én is. Az első út a villamosig (jaj, ne felejtsem el a kertkaput is külön bezárni), vajon hány perccel hosszabb így az út az Alapítványig (huszonöttel), és behoztam-e a kertből a száradó ruhát, mert mára esőt mondanak. 

A falak frissen festettek, ragyog a járólap a kék falú fürdőszobában, és bár konyhabútor még nincs, mégis gyönyörködöm az újdonságban, a szépségben. És közben arra gondolok, ezt is meg fogom szokni majd. A szemem hozzászokik, az idegrendszerem is szép lassan, és már nem fog örömet okozni, már nem fog az újdonság varázsával elbűvölni a szép kis ház. Az, amiről álmodozom, amióta az eszemet tudom. És arra gondolok, ezt nem szabad hagyni. Nem szabad ezt néhány hét természetesnek, adottnak venni, és valahogy jó lenne fenntartani az örömöt, a hálát, a kiemelt pillanat érzését. 

Szendi Gábor jut eszembe, amíg a reggeli kávét kortyolgatom, és Miau bácsit (a szomszédot) nézem locsolás közben. Valamelyik könyvében írta, hogy mikor húsz év után végre kertes házba költöztek, és határtalan örömöt érzett, felismerte, hogy ez nem fog sokáig tartani. Meg fogja szokni, adaptálódni fog az örömhöz, és elmúlik annak a jó érzése, hogy most elért valamit, amit évtizedek óta nagyon szeretett volna. Így azt találták ki a feleségével, hogy minden reggel megkérdezik egymástól: örülsz a szép új házunknak? És így megy ez immáron tíz éve. Így tartják fenn annak az örömét, hogy elértek valamit, amire fél életükben vágytak. 

S Kosztolányi jut most eszembe:

"Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek"

S most rajtam a sor. Szépen lassan beérnek azok a gyümölcsök, amelynek magjait évekkel ezelőtt ültettem, és azóta dédelgetem. Belekóstolok. Nagyon édes. Csak nehogy megszokjam, csak nehogy egy szép napon eleve adottnak vegyem. Hadd maradjon meg a hála, az öröm, az édes elvarázsoltság, az örülés képessége annak, ami van. 

S maradjak otthon az égben. 

Sajnos úgy vettem észre, van egy külön iparág, aki az apró és nagyobb problémával küzdő nők problémáiból élnek. Nem, most nem a lélektrénerekre, szellemsebész-agysebészekre és boldogságcoachokra gondolok, bár ők is megérnének egy misét, hanem a nőgyógyászokra. És nem, nem fogom visszafogni magam, és - tőlem nem megszokott módon - nem leszek empatikus, megértő, a "végül is,ha onnan nézem, akkor tudom érteni"-álláspont képviselője. Kurva dühös vagyok.

Az van, hogy a legtöbb nő - már, aki megengedheti magának, de úgy vettem észre, erre sokan kiszorítják a pénzt, akkor is, ha másról kell érte cserébe lemondani - magánrendelésre jár, ha nőgyógyászról van szó. Mert ott lehet, mondom, csak lehet, hogy megvan az az élménye, hogy emberszámba veszik, 5 percnél többet szánnak rá, és az asszisztens a keresztnevén szólítja, amikor mosolyogva átveszi tőle a vizsgálat díjának tizen-huszonezer forintos összegét. Nem is ezzel van a baj. Az orvos nyilván bérli a rendelőt, a műszerek, fertőtlenítő szerek és egyéb eszközök is valószínűleg őrületesen drágák - ha használja őket a vizsgálat során, akkor azt valakinek meg kell fizetni, és ezt a páciens fogja. Ez idáig teljesen rendben van. Évente egyszer elmegy az ember, kiperkálja tizen-huszonezer forintot, megkapja a negatív leletét, oszt jónapot. Van egy év, amíg oda se kell gondolni a lejárt női magazinokkal borított dohányzóasztalra, a süppedős, mégis kényelmetlen székekre, és a neonfénnyel megvilágított váróra. És egy évig lehet erőt gyűjteni, no meg spórolni a következő vizsgálatra. 

De nem így, ha bármilyen probléma adódik! Egy rossz lelet, egy elcsúszott hormonpanel, netán egy infertilitási malőr. No, akkor aztán elkezdődik a verkli. Vérvétel a ciklus meghatározott napjain. Lehet menni a kórházba is néha ingyen, ha van az orvosnak ott praxisa (általában van), de még jobb, ha rögtön a csilivili magánrendelés laborjába utalnak. Előző nap sms-ben emlékeztetnek a vizsgálat időpontjára, a vért vevő nővérke kedvesen csacsog, mikor beszúrja a tűt, és az asszisztens keresztnéven szólít, mikor átveszi a tizen-huszonezer forintot - egyetlen vérvételért. És általában több kell.

Aztán jöhet a többi vizsgálat. Ez az orvosi protokoll, ezt értem. Azt is, hogy sokba kerül. Spéci műszerek, a szaktudást is meg kell fizetni, és hogy keresztnéven szólít az asszisztens, mikor átveszi a horribilis összegeket a végén. Mert a spéci vizsgálatok valahol negyvenezer környékén kezdődnek, és határ a csillagos ég, de még az se biztos, mert minél nagyobb a baj, annál mélyebben kell a pénztárcába nyúlni. A váróban halk zene szól, a fájdalomcsillapító benne van az árban, és az orvos is keresztnéven szólít, amikor elvégzi a spéci, méregdrága vizsgálatot. Beszéd közben a vállamhoz is ér - ezt tanítják kommunikációs tréningeken - csak épp ott azt nem mondják el, hogy nem, nem igénylem a plusz érintést olyasvalakitől, akivel öt perccel azelőtt olyan intim viszonyom volt, hogy a puncimban turkált félalkarnyi mélyen, és közben a keresztnevemen szólított, és mindig megkérdezte, akarok-e kérdezni.

Csak úgy röpködnek a tizen-huszonezer, aztán hatvan-százezer forintok, ha egy nőnek nőgyógyászati problémája akad! Aztán a vizsgálatokat meg is kell konzultálni ám! A leletért persze nem kell befáradni, elküldik e-mailben, meg benne is van a saját rendszerükben. Bemegyek a konzultációra. Viszem azért a kinyomtatott leleteket - ha már konzultáció, legalább tudjam, miről konzultálunk - előtte a netről tájékozódtam, meg jól jön a két félév anatómia és élettan az egyetemről ilyenkor. Leülünk egymással szemben, s a megértő, kedves doktor úr ír egy beutalót egy állami kórházba. Kezembe nyom egy listát arról, milyen vizsgálatokat kell ott (újra!) elvégezni majd, ha ez megvan, akkor menjek vissza hozzá újabb konzultációra. Majd feláll. Azt hiszem, most következik a vizsgálat. Végül is most lát először, biztosan be szeretne kukkantani, mi újság. De tévedek. A felállás gesztusa azt jelzi, a konzultáció véget ért. A továbbiakat az asszisztenssel tudom megbeszélni, és nála tudok fizetni is. 

Az asszisztens a keresztnevemen szólít, mikor mosolyogva átveszi a tizennégyezer forintot, és mosolyogva kérdezi, akkor mikorra adhat időpontot a doktor úr által előírt vizsgálatokra. Mondom, hogy semmikor, soha többé. Ja, nem. Mert ezek kellenek. Hiszen nekem van problémám. Fizessek hát, azért az öt percért is, beutalóért is, a vizsgálati lapért is, tizennégyezer forintot. A többi tizen-huszon-százezreket pedig majd legközelebb, amikor már esetleg a bugyimat is lehúzhatom ekkora összegért.

"Látom! - kiáltja álmélkodva Boribon - Mégiscsak szép lett ez a mai nap!"

Hajnali 5 órakor indul a nap. Kávé, cicaetetés, félálomban ellenőrzöm, biztosan benne van-e az edzőcipőm a táskámban. Esőre áll, pedig lelkesen lakkoztam a körmömet és készítettem elő a nyári szandáljaimat tegnap este. Sebaj, a rózsaszín tornacipő is vagány. Remekül megy a rózsaszín esernyőhöz, amit a laptoptáskámba csúsztatok, a buszmegállóig nem is akarom kinyitni. 

Csak épphogy esik, amíg a megállóig érek. Aztán rákezd, amíg várjuk a buszt. Aztán fokozódik, Három megálló alatt valódi égszakadás lesz belőle. Amíg eljutunk a teremig, csuromvizes lesz a nadrágom, a gyönyörű rózsaszín tornacipőm, és a hajam. A rózsaszín ernyő alatt. Az edzőtáskám is beázott, a leggingsem is nedves. Lerángatom magamról a vizes farmert, a kézszárítón szárítgatom az edzőnadrágot. Alig vannak a teremben, hunyorgok a villanyfényben, míg a padhoz sétálok. Akkor legyen ma kemény nap - gondolom magamban - ha már eljöttem idáig. Mindenből egy kilóval nagyobb súlyt választok, és nekilátok a szetteknek. Közben lázasan kattog az agyam. A munkahelyen cipőlevevős, attól odabent megszabadulok. Nem ülhetek egész nap a vizes nadrágban, legfeljebb átveszem a másik leggingset. Úgyis kettő van nálam. Persze, nem a legjobb, de ma alig lesznek bent mások, és még mindig jobb, mint nedves nadrágban ülni egész nap. 

A hangulatomra azért rányomja a bélyegét. Olyan könnyű amúgy is borongósnak lenni. Nekem szinte mindig. Zivatar ide vagy oda. Legfeljebb ront a helyzeten. Tíz perc múlva halkul az eső, húsz perc múlva feloszlik a felhő. Nyoma sincs semminek már. Csak a vizes nadrágom lóg az öltözőszekrényre terítve. Borzasztó lesz belebújni és átbuszozni a városon, aztán este visszavenni nedvesen, ha még nem száradt ki. 

Aztán hirtelen eszembe jut valami. Megtehetem, hogy hazaugrom! A hasazást elcsalom, és majd otthon lezuhanyzom. 20 perc kiesés, ennyit késni fogok. De száraz ruhában, bokacsizmában, meleg pulóverben. Lenyomom az utolsó sorozatokat és iszkolok az öltözőbe. Felrángatom a vizes nadrágot - sebaj, 20 perc múlva megszabadulok tőle! A buszt is épp elérem, mert a dugó miatt késik. Otthon. Isten áldása a forró zuhany, a férjemet is otthon találom. Együtt indulunk munkába. Száraz, meleg ruhában, bokacsizmában. A Moszkva téren a Nap is kisüt.

Az újrakezdés működik. Lehet még szép ez a nap.

Nem tudom, meséltem-e már arról, mennyire félek edzőterembe járni. Arról, hogy mennyire imádom, már biztosan. A legjobb, leghatékonyabb sport, amit valaha is próbáltam, látványos eredményekkel, és azzal az érzéssel, hogy erős vagyok. (Krav Magán sosem éreztem ilyet.) Nagyon-nagyon szeretem. 

És közben egy állandó stresszor is. Milyen érdekes, valahányszor elmegyek egy terembe, mindig szorongok előtte. Akkor is, ha már ezerszer jártam előtte ott. Ugyanazt az érzést hozza elő belőlem, mint amikor kiskamasz és kamasz koromban csúfoltak. Mintha ugyanazok az emberek járnának oda. Pedig nem. És én sem vagyok már ugyanaz. Kívül. De a lelkem legmélyén ugyanaz a kicsi lány maradtam, akit csúfolnak, mert kövér, idegen kamasz fiúk szégyenítik meg a villamoson, és az osztálytársai rúgják seggbe, mikor lehajol a menza előtt a sorban.Akkor is, ha közben - kis túlzással, de mentségemre szolgál, hogy nem én mondtam - egy B52-es testében lakom. Vagy majdnem. 

Valahogy, mikor belépek a terembe, mindig elfog a szorongás. Hogy történhet valami, hogy beszólhatnak, hogy bánthatnak, hogy megszégyeníthetnek. Akkor is, ha ennek kevés a reális esélye. Mit érdekel egy sebzett lelkű kicsi lányt a realitás! Legbelül csak a borzalmas emlékek vannak, és a borzalmas érzések hozzá.

Sokáig jártam egy kizárólag női klubba, ahol a biztonságban éreztem magam. Háziasszonyok kis vagy jelentős túlsúllyal, csak női közeg, védettség. De kinőttem. A gépeket, a fél órás edzést. Elkezdtem normál terembe járni, de a női klubba is fenntartottam a tagságomat (ott olyan a rendszer), nem mertem elengedni, mint bizonytalan úszó a medence szélét a fordulóknál.

De arra nincs pénz, hogy tartósan kétfelé fizessek. Dönteni kellett. És elengedtem a biztosat. Mától csakis a nagyterem marad. És jön a szorongás, jaj, mi van, ha majd pont holnap szólnak be. De hát jöjjön. Nincs már visszamenekvés a biztos kicsibe. Mától a kiscica (akinek legbelül érzem magam) a nagymacskák klubjába jár. És vállal mindent, ami ezzel jár. Drukkoljatok.

"Beviszi az apa a fiát a kocsmába. Kér két felest, majd az egyiket a fia elé teszi.
- Igyál! - szól a fiához.
- Pfuj de rossz ez! Hogy lehet ezt meginni? - szól a gyerek.
Erre az apa:
- Na látod! Anyád meg azt hiszi, hogy szórakozni járok ide."

No, hát pont így vagyok én a húsevéssel. Nem öröm, nem boldogság (nem véletlenül hagytam fel vele 3 évvel ezelőtt). De. Az ember, főleg, ha nő, sok mindent hajlandó megtenni a fenekéért. Hajnalban kel, edzeni jár, diétázik, kitöréseket végez, alacsonyan tartja a szénhidrátot, súlyokkal a nyakában guggol, kardiózik... és ha kell, húst eszik. Mert egyszerűen képtelenség annyi fehérjét bevinni túróból, tojásból, joghurtból, mint amennyi kell ahhoz, hogy izmosodjak. Így két héttel ezelőtt hoztam egy döntést. Jöhet a csirkerizs. Vagyis, a csirkemell is jöhet a rizs mellé. 

Zöldségekből, tejtermékekből és tojásból ugyanis nem lehet napi körülbelül 120 gramm fehérjéhez jutni, amennyire aktuálisan szükségem lenne. S hogy milyen érzés? Nem egy népünnepély a húsevés, de meg lehet szokni. Az ember, főleg, ha nő, sok mindent hajlandó megtenni a fenekéért.

Házirend

1. Csoportos órák nincsenek.

2. Hangosan beszélgetni, s ezzel a többieket zavarni tilos.

3. Hangosan nevetni, és ezzel a többieket zavarni szintén tilos.

4. Másokat bámulni tilos. 

5. Ha elbambulsz, az rendben van. De akkor sem bámulhatsz közben másokat. Nem is tűnhet úgy.

6. Vannak külön futópadok a terem végében, szeparált, légkondicionált boxokban, mindenkinek háttal. Különösen introvertált napokon használhatod azokat.

7. Másokhoz túlságosan közel menni tilos. 

8. Ha véletlenül mégis szocializálni támad kedved, fenntartunk erre a célra egy kisebb termet a folyosó végén. De ne csodálkozz, ha legtöbbször üres lesz.

9. Ha nagyon nehéz napod van, köszönnöd sem kell. Persze illik, de olyankor elmaradhat.

10. Ha valakitől mindenképp meg kell valamit kérdezned - pl. hogy meddig használja még az eszközt, amelyet te is szeretnél - tedd a lehető legtapintatosabban és legdiszkrétebben. 

+1 Másokat kinevetni vagy kibeszélni a legszigorúbban tilos. Azonnali kitiltást von maga után, de előtte meg kell innod 10 deka kristálycukort egy pohár vízben feloldva.

Jó edzést és kellemes időtöltést kívánunk!

A Gym for introverts team

1. Hogy nem tudunk elég korán, vagy későn menni ahhoz, hogy egyszer, csak legalább egyetlenegyszer egyedül legyünk. Csak néhány percre legalább. Hogy miért? Leginkább a további pontok miatt.

2. Megvetően nézel. Nem tudjuk, miért.

3. Indokolatlanul közel jössz, pedig lenne még bőven hely.

4. Felteszel egy kérdést, amikor csak ketten vagyunk egy helyiségben. De nem nekünk címezve, hanem csak úgy általánosságban, és mégis tőlünk várod a választ.

5. Ha elfoglalsz egy gépet, két széria között nagyon hosszan dumálsz a haveroddal/csetelsz a telefonodon, és nekünk meg kell kérdezni tőled, hogy sokáig leszel-e még ott. Te pedig foghegyről válaszolsz.

6. (még rosszabb) Ha te az egyik padon/gépen hagyod a telefonod/törülköződ/mittudoménmidet, aztán eltűnsz, és nem látjuk, hogy kihez tartozik a cucc. Így még csak meg sem tudjuk kérdezni, kié, és hogy elvinné-e a fészkes fenébe onnét meddig lesz még éppen ott.

7. Odajössz, és lekezelően osztod az észt arról, hogyan is kellene szerinted szabályosan végrehajtani a gyakorlatot. Pedig nem kérdeztük a véleményed.

8. (még rosszabb) Ugyanezt úgy csinálod, hogy közben kijelented, hogy ahogy most edzünk, annak az égvilágon semmi értelme nincsen.

9. Hangosan beszélgetsz a haverjaiddal, és közben röhögtök úgy, hogy vagyunk a teremben még jó páran, akiket a legkevésbé sem érdekel a topik.

10.Bunkó megjegyzéseket teszel másokra. (Szerintem ezt az extravertáltak is utálják.)

Pénteken futottam először szabad levegőn. Régóta terveztem már, de visszatartott, hogy most máshol lakom, máshonnan indulok, és kicsit szorongással töltött el a változás. Aznap reggel sütött a nap, a futáshoz vett kabátom meleg volt már, és egy pillanatra úgy éreztem magam, ahogy átkocogtam az úttesten, mintha Párizsban lennék, és futás után leülnék egy kávéra az Orsay mellé, a Szajna-partra. Kikocogtam a Rákospatak partjára a házak között, és az autópályánál indultam el. Épp a másik irányba, mint amikor még a Füredi utcából futottam. Az autópályáig csak akkor futottam el, amikor csúcsformában voltam, és igazán szépen sütött a nap. Ekkor Bernyának képzeltem magam egy pillanatra, és kenguru-ugrásokkal kanyarodtam rá az első kilométerre. Tervezgettem, meddig fogok elfutni. A Bosnyák téri piac végéig, ahol régen mindig akkor fordultam vissza, amikor még a másik irányból közelítettem? Vagy még egy kicsit tovább? Egészen az Egressy úti házak lábáig? Ahol a lakópark kezdődik, és ameddig az egészen kicsi körök tartottak? Vagy merészkedjek tovább, egészen a Füredi utcáig? 

Nosztalgiázni kezdtem ekkor. Milyen jó volt a Füredi utca. Ott született Bernya. Ott születtek a patakparti futások. Minden fűszálat ismertem már, minden padot, minden szemeteskukát. A lámpát, ami sokáig piros, és ahol nagyon kell kocogni, ha még zölden szeretném érni. A hidakat a patak fölött, és hogy melyik fánál kezdem el kapkodni a levegőt. Az APEH épületét, ami azóta NAV lett talán, és ahol először kezd el feszülni a lábam. Visszafelé pedig itt húzok mindig bele, hogy az utolsó pár száz métert kibírjam már. 

Most nem volt igazodási pontom. Persze, ismerős volt minden. A jókedvű villamos az Erzsébet királyné útján, sárgán és hangosan a kereszteződésben, meg az Ilosvai téri szelektív kukák. Mégis most, hogy épp az ellentétes irányból jöttem, más volt minden valahogyan. Éppen fordítva, mint szokott. Új zenéket játszott a telefonom, és más ritmusban értem a kereszteződésekhez, másik irányból.

A nap viszont ugyanúgy sütött. Egy szál vékony pulóverben, ugyanabban a futócipőben szeltem a távot. Az iránytűm a saját testem volt: akkor fordultam vissza, amikor megéreztem, egy leheletnyit mintha fájna a bal térdem fölötti érzékeny pont. Zenét váltottam, gyorsabb tempóra kapcsoltam, két férfi utat nyitott a járdán, és megindultam vissza, az autópálya felé. Aztán be a házak közé, elhaladva a játszótér és az évek óta üzemen kívüli pékség mellett, el az erkélyek alatt, átkocogva a Nagy Lajos király útján. Végül a Kassai téri templom előtt, a padoknál álltam meg, kifújtam magam, és hazakocogtam. Mennyire más volt így, a szabad levegőn futni,mint az edzőterem futópadján! Még a ruhámnak is más illata volt, ahogy csurom vizesen áthúztam a fejemen, és a szennyeskosárba hajítottam. Mámorító napillat, kicsattanó egészség, üde reggeli öröm.

Be kell valljam Nektek, dosszié-olvasóknak, hogy nagyon szoktam szorongani az egyetemtől. A legegyszerűbben megfogalmazva azért, hogy nem vagyok elég jó. Hogy nem jók a meglátásaim, a kutatásaim, a tudásom, a következtetéseim. Az élet persze nem ezt igazolja, sőt, de - magunk között mondom - ez a szorongásszintemen vajmi keveset csökkent. Szorongok és kész. Mi lesz, ha nem leszek elég jó a pszichológus diplomához? 

Két hete sokkolt egy levél, amely a Neptunon keresztül érkezett. Másodév második félévében a Kar elérkezettnek látta az időt, hogy hivatalosan bejelentsük, miből akarunk szakdolgozati témát írni két félév múlva, a BA zárásaként. Hozzátartozik a kérdéshez, hogy pszichológia szakon nem lehet "akármiből" szakdolgozatot írni: saját empirikus kutatás képezheti egyedül az alapját, más nem. Ennek is megvan a módszertana, tanultam is, gyakorlom is, hiszen másodévtől kezdve minden félévben elő kell állni egy-egy témában egy empirikus kutatással. Müff! - mondaná Bernya, ha ő is ide járna.

De hát még csak másodéves vagyok! Még alig mélyedtem bele a pszichológiába! Még nem tudok fókuszálni, mi érdekel igazán! (Azt, hogy mi az, ami biztosan nem, azt már tudom.) Persze, vannak kedvenc témáim. Ezt az is tudom már, mi az, amiből erőforrás hiánya miatt nem fogok tudni empirikus kutatást végezni. Érdekelnek a projektív tesztek - a projektív rajztesztekhez elég jól értek is, végeztem egy remek tanfolyamot belőle. Aztán a szorongás, a depresszió, a self-compassion, a tanácsadás és a terápia lehetőségei, Ken Wilber modellje, Jung személyiséglélektana és spiritualitása, szépirodalmi művek pszichológiai szempontú elemzése, a pszichoszomatika, az egészségpszichológia, a szomato-pszichoterápiák, a szociálpszichológia mindenestül, és a mindfullness. Meg mit tudom én még, mi minden. És döntsem el, lehetőleg heteken belül, miből akarok szakdolgozni - olyat érdemes, persze, ami igazán érdekel, amit szenvedéllyel tudnék kutatni, és amit esetleg MA-n folytatni is tudok majd. Keressek hozzá konzulenst is - nagyrészt olyan oktatók közül akiket
a) nem ismerek
b) ismerem, de a büdös életben nem akarok nála szakdolgozni, mert az maga az önsorsrontás.

Aztán elhatározásra jutottam. Le fogom vadászni a nekem legszimpatikusabb oktatót, ha a fene fenét eszik is. A megajánlott témái is érdekeltek, és abban is bíztam, el fogom tudni neki a sajátomat, amiről most csak annyit tudok, hogy leginkább a testkép, a testhez való viszony, a szelftárgyiasítás, a szorongás topikok körül mozog. Vettem egy nagy levegőt, írtam neki e-mailt. Leírtam, hogy ki vagyok, érdekelnek az általa megajánlott témák, de vannak saját ötletek is, leírtam őket, és udvariasan felkértem konzulensnek. Irt, hogy keressem fel személyesen. Tegnap reggel elbuszoztam hozzá a fogadóórájára, előhozakodtam vele, hogy mit szeretnék, és... igent mondott! Alá is írta a témabejelentőmet, és mondta, hogy a vizsgák után keressem meg, ajánl szakirodalmat, amivel kellemesen eltölthetem a nyarat. Ráadásul annyira együttműködő volt!

Repkedtem a buszmegállóig, meg még másfél órán keresztül utána. Remek megoldást találtunk arra, hogyan közelítsük, amit ő ajánlott, és amit én szeretnék. S hogy mi ebben a szintepláne? Másnak talán nem sok. De nekem az, hogy mertem tenni azért, hogy jó konzulenst szerezzek magamnak, jó témával. A legrosszabb énállapotom víziója az volt, hogy egy közepes, vagy annál nagyobb mértékben gyökér oktatónál (pl. akinél fejlődéslélektani kutatást csinálok) írok szakdolgozatot olyan témából, ami nem, vagy csak mérsékeltem érdekel. Mert nem jut más, mert nem merek tenni érte. Nem volt könnyű jelentkezni, levelet írni, eladni a témámat. De mertem és sikerült! A lehető legjobb témát találtunk: nőiség, menstruáció, testkép, szelftárgyaisítás. Az egyik legjobb, hozzám leginkább közel álló szemléletű témavezetővel! Lehet, hogy lassan itt az ideje belelazulni ebbe az egészbe?

1. Mihez lenne kedved szombat este? Menjünk el bulizni a nemrég nyílt szórakozóhelyre, vagy nézzünk filmet kettesben a kanapén? Te is tudod a választ. Nem érdekel minket a nemrég nyílt szórakozóhely. Minél nagyobb ott a várható tömeg, annál kevésbé.

2. Miért nem tudsz nyitottabb lenni? Ez a zárkózottság semmi jóra nem fog vezetni, nem gondolod? Ez a leggyakoribb mondat, amit mi, introvertáltak hallunk, akár jótanács, akár felszólítás, akár elnéző-rosszalló megjegyzés formájában. Mit lehet erre mondani? Talán ezt: Jó, majd mindjárt nyitottabbak leszünk. Csak előbb gyorsan megváltoztatjuk az agykérgi alap arousalszintünket, és a velünk született ingerküszöbünket.

3. Mi az, hogy most egy kicsit egyedül szeretnél lenni? Már nem szeretsz? De, de, nagyon szeretünk téged, de egyszerűen időről időre szükségünk van egy kis egyedüllétre ahhoz, hogy feldolgozzuk a minket ért ingereket, és regenerálódjunk. A kis idő pedig akár egy egész délutánt is jelenthet, igen.

4. Nem értem, miért nem akarsz eljönni ebbe a buliba? Mit számít, hogy nem ismersz senkit? Majd ott megismerkedsz új, érdekes emberekkel! Nem, nem és nem akarunk elmenni egy olyan buliba, ahol alig ismerünk valakit. Ha időnként mégsem tudunk kitérni előle, akkor kínszenvedésként éljük meg, és egész este erőltetett szociális mosollyal álldogálunk a fal mellett, poharat magunk elé tartva védekezésképp pohárral a kezünkben. 

5. Most meg miért csinálsz ekkora ügyet abból, hogy fel kell hívnod ezt az ismeretlen embert? Igazán nem nagy dolog! Tárcsázzam neked? Grr, legszívesebben kiütnénk a kezedből a telefont! Mert nem érted meg, hogy nekünk idegenekkel beszélni nehéz, hát még telefonon! Ezerszer inkább írunk egy e-mailt.

6. Miért vagy olyan szomorú? Nem, nem vagyunk szomorúak. Minden rendben van velünk, jól érezzük magunkat, akkor is, ha nem vigyorgunk, mint a tejbetök, és nem kezdeményezünk mindenáron interakciót.

7. Hogy vagy képes egész álló nap egy könyvbe temetkezni/a számítógép előtt ülni/szótlanul nézni a tópartot? Nem unatkozol? Nem. Minket alapvetően ez tölt - a belső világunkból töltődünk, szeretünk oda visszavonulni, és szeretjük, ha ebben nem zavar minket senki. Kérdésekkel se.

8. Mi van veled? Olyan csöndes vagy! - mindezt egy zajos, lármás összejövetel kellős közepén. Mikor, kérdezzük, mikor láttál te minket harsánynak, beszédesnek, feltűnőnek? Naugye. Akkor meg?

 9. Most miért nem örülsz, hogy harminc vendéggel meglepetésbulit szerveztem a születésnapodra? Ezt te sem gondoltad komolyan! Ha ilyesmire vetemednél, az az intróknál kimerítené az "emberiség elleni bűntett" tényállását. És úgy is bánnánk utána veled, mint aki ezt elkövette.

10. Az introvertáltság akkor azt jelenti, hogy te embergyűlölő vagy? - Nem! Nem! Nem! ... bár, ha a kérdéseid után jobban belegondolunk, téged tudnánk utálni...

Túléltem a tegnap estét, bár tényleg nagyon sokan voltak, rengeteg ismeretlen, kevés ismerős, és egy idő után éreztem, hogy eluralkodik rajtam az az érzés, hogy itt van egy csomó ember, és én legszívesebben beülnék egy csendes sarokba, de ezt nem illendő megtenni. Volt, aki meg merte tenni. A lakásban, ahol voltunk, három macska is lakik, és ebből az egyik elbújt a gardróbban, elő sem jött, nem is láttuk. Másikuk a bejárati ajtó melletti polcon feküdt a sarokban, arccal a fal felé, és látszott az arcán, hogy rosszul van az egész kuplerájtól. Én megpróbáltam barátkozni vele, és finoman belém harapott. A harmadik macska pedig a konyhaasztal melletti székek egyikén hevert, és a legkevésbé sem zavartatta magát, hogy emiatt valakinek nem jut hely. Én is macska akarok lenni!

Régebben is mindig feszült lettem az ilyen lármás bulikban egy idő után, de akkor nem tudtam még, hogy ez miért van. Arra fogtam, hogy a többiek undokok (nem azok), vagy hogy az aktuális partnerem nem figyel eléggé oda rám. Gyakran vezettem le úgy a feszültségemet, hogy veszekedést provokáltam ilyenkor. Most már tudom, hogy ilyenkor valójában mi zajlik bennem, és könnyebb menedzselni az érzelmi hullámokat. Bár, azzal még mindig nem tudok mit kezdeni (ez nagyon gyakran megtörténik), amikor egyik ismerősöm odaszól, hogy - Mi van veled, olyan csendes vagy. Régen ilyenkor hebegtem-habogtam, aztán kínomban előálltam a standard válasszal: kicsit fáradt vagyok. (Tényleg, megfigyeltétek már, milyen gyakran használjuk ezt a fordulatot kitérő válasz gyanánt? Úgy vettem észre, ha valaki ezt feleli, akkor ez kb. annyit jelent, hogy 'van valami, de nem akarok róla beszélni'.) Most megmondtam kerek-perec, hogy nekem kicsit sok az inger. De legszívesebben ezt mondtam volna: - Hé, ember! Mikor, kérdezem, MIKOR volt olyan, hogy én valaha is harsány lettem volna??! Na! Akkor meg? De persze nem. Lehet, hogy kéne ilyen 10 dolog, amit az introvertáltak utálnak témájú bejegyzést írni.

Hazafelé vettünk még egy gyrost (én falafelt), és sétáltunk a körúton, bámulva a szombat esti forgatagot. Így szeretem a tömeget és a lármát - ők lármáznak, én nézem, szemlélődöm, és csodálkozva figyelem, milyen sokszínű az élet. Arra például, hogy ki mire számít még aznap este, abból lehet következtetni, hogy hagymával vagy anélkül kéri a gyrost. Akik már tudják, hogy már csak fogmosás és lefekvés lesz aznap, kérnek bele. Akik még remélnek valamit, azok meg nem. Aztán a pitával a kezünkben végigsétáltunk az Andrássy úton, kisföldalattira szálltunk, és hazajöttünk. Mi hagyma nélkül kértük.

Figyelgetem egy ideje ezt az introverzió-dolgot. Ha már ez nem egy diszfunkció, amiből ki lehet gyógyulni, akkor legszebb ideje, hogy megbarátkozzam vele. Észrevegyem az előnyeit és azt, amire érdemes odafigyelnem, ha nem akarom rosszul érezni magam.

Hívott ma estére egy kolléganőm buliba, ahol rengeteg ismeretlen ember lesz. Szorongok tőle, és egész héten elfogadható kifogáson gondolkoztam. Az ilyen bulikat általában lemondom, elsunnyogom - igaz, nem is túl gyakran hívnak. Utoljára három vagy négy éve voltam olyan házibuliban, ahol az emberek nagy részét nem ismertem. Nem is éreztem igazán jól magam. A többiek, akik ismertek, próbálták megtudakolni, van-e valami bajom, és nem tudtam mit felelni. Tényleg,mit kell ilyenkor mondani? Kösz, jól vagyok, csak túl sok itt az ember, akit nem ismerek?? És próbáltam úgy tenni, mint aki tökjól érzi magát. Közben pedig korholtam magam, hogy mi a fészkes fenéért nem megy ez nekem.

Mégiscsak jók valamire ezek a személyiségtesztek. Ha már ennyi papírom van róla, hogy mi velem a helyzet, akkor ideje kitalálnom, a javarészt extraverzió-orientált, és ezeket a szkilleket hájpoló társadalomban hogyan fogom túlélni a hátralévő - reméljük - 30-40 évet. Egyelőre arra jutottam, elmegyek a buliba - és mivel lehet vinni párt is, elviszem a férjem. Ő is intro, de nálam kevésbé, és így nagyobb biztonságban érzem magam, mintha egyedül mennék. Plusz mondtam a kolléganőmnek is, hogy én bizony izgulok, hogy sok lesz inger. Azt mondta, ő is. Szerencsére, az alkohol ilyenkor mindig megoldás. Azt szerintem egy velejéig intro találta fel évezredekkel ezelőtt, hogy kibírja valahogy a zajos-lármás összejöveteleket. 

Az viszont semmiképp sem jó ötlet, ha buli előtt csekkolom a többi meghívottat Facebookon. Néhány profi profilkép, és máris támad a szorongás. Megyek inkább körmöt festeni,

Van most bennem egy kis visszatekintés, mi volt fél éve, egy éve, szeretek visszagondolni, főleg, mióta ilyen nagyot változott az életem.

Kikerülve abból a szűk kis irodából, melynek íróasztalát közel kilenc éven át koptattam, egy év alatt elképesztően nagyot fordult velem a világ. Négy hónapot töltettem el otthon, munka nélkül,s hogyha a vizsgaidőszakot nem vesszük bele, közel három hónapon át volt időm arra, amire korábban sosem. Emlékszem, mennyit írtam! Felkeltem reggel, elköszöntem a férjemtől, tejeskávét főztem, felcsaptam a laptopot, és csak úgy pizsamában délután egyig írtam a meséket. Más reggelek futni mentem a patakpartra, és egészen 8 kilométerig jutottam (jól jön ez most, amikor a húgom hét kilométeres futóversenyre hív, és a leghalványabb sejtelmem sincs, hogyan fogom teljesíteni a távot!). Azt hittem, az élet nem is lehet csodálatosabb.

De aztán már nem volt jó. Nem jó sokáig munka nélkül lenni. Alááshatja az önértékelést, beszűkítheti az ént. Velem legalábbis így történt. Ezért májusban elhatároztam, hogy találok munkát. S amíg nem, addig esetleg elmegyek önkénteskedni valahová. Kicsit szorongtam ekkorra már, vajon mihez fogok tudni kezdeni, s amihez tudnék, azt vajon fogom-e szeretni? Alighogy ezt megfogalmaztam, máris megérkezett a lehetőség. A szomatodráma szupervízión kérdeztem valamit Lacitól a szünetben. Soha előtte nem igazán beszéltünk. Őt mindig sok ember vette körül, nekem pedig nem volt kitüntetett mondanivalóm, amit a képzés keretében el ne mondtam volna. És ekkor váratlanul megkérdezte, hogy egyébként én mit csinálok. Mondtam, hogy épp munkát keresek. Mire ő, hogy ő pedig munkatársat. Ez volt hétfőn. Csütörtökön interjúztam, pénteken kezdtem. Rendezvényesként a Testtől Lélekig Alapítványnál.

Örülni kellett ekkor ennek. Örültem is, persze. Jó dolog a szomatodráma közében lenni, s Lacitól is rengeteget lehet tanulni. De - most már kimondhatom - ezt a munkát én nem szerettem. Nem az én személyiségemnek való rendezvényeken hosztesszkedni, ötven embert leregisztrálni, ingerekkel elárasztva lenni. (Azóta kitöltöttem a Big Five-ot, és ott is az jött ki, hogy szélsőségesen introvertált vagyok . az átlagnál több, mint egy szórással alacsonyabb volt az Extraverzió dimenzió pontszámom. És bár továbbra sem kedvelem ezeket a személyiségkérdőíveket, mégiscsak úgy etikus, hogy mielőtt nekiesem, magammal is felveszem a tesztet. De legalább extrém módon barátságos vagyok - segítő foglalkozáshoz ideális.) Nem szerettem ezt a munkát, és sok is volt iskola mellett a 40 órás munkahét. Sokat sírtam, és - ahogy hajlamos is vagyok rá - belezuhantam az önsajnálatba és a hétköznapokba. 

Nem tudom pontosan, hogyan történt. Laci tudott róla, hogy nem érzem jól magam, s nyitott volt rá, hogy kevesebbet dolgozzak (kevesebb pénzért), és más munkakörben. Menet közben kiderült számára, hogy jól írok, és jobban hasznomat veszi ilyesféle munkakörben. November óta így csak 3 napot dolgozom, ebből egyet otthonról, s fő feladatom az írás. Hírlevél, blog, kiadványok, jegyzetek. Kedves, kreatív emberekkel dolgozom, az irodában jelenleg 4 cicát etetünk, és ingyen van a kapszulás kávé.

Ma éppen a home office-os napomat töltöm. Felkeltem reggel, elköszöntem a férjemtől, tejeskávét főztem, felcsaptam a laptopot, és csak úgy pizsamában írtam a kiadványunkat délig. Most kis pihenőt tartok. Néha vágyom arra, hogy többet írjak ide. A Bernya 2. is készülhetne gyorsabban. De mégis, ha az írásból élek, a legjobb ötleteimet nem feltétlenül magamnak tartom meg. És kevés idő jut a saját projektekre. Bár, az Alapítvány ügye is - részben - saját. Főleg, hogy hamarosan kuratóriumi tag leszek. Közben kiképződtem Lacinál, s a csoportjaiban játékvezetéssel már pénzt is keresek. Sőt, az is megesett már, hogy hívtak máshová játékot vezetni, s mentem. 

A Füredi utcától is elbúcsúztunk időközben. Nincs most patakparti futás. Van helyette edzőterem a húgommal, akinél most lakunk, s guggolás rúddal, hátgyakorlatok csigán, szénhidrátszegény diéta. Álomalak nyárra? Nem tudom. De most valahogy elkapott, hogyha ennyi minden megvalósult, akkor ez is megvalósulhat. Egy kerek popsi legalábbis biztosan. Menet közben pedig felújítunk egy kedves kertes házat Rákospalotán, nem olyan messze a patakról. Lehet, hogy egyszer majd kutyával megyek újra futni.

Hogy miért írtam le mindezt? Nem, nem dicsekvésből. Hálából. Hogy leírjam, megosszam, nyilvánvalóvá tegyem, micsoda örömben van részem. Mi minden fér bele egyetlen röpke évbe! Szerencse? Véletlen? Jó csillagok? Leginkább áldás, azt hiszem.

Ez majdnem olyan mint egy BF vagy NFVSz a rosszlányok.hu oldalon, de azért nem teljesen. Az MBTI (Myers-Briggs Típusindikátor) egy olyan önjellemző személyiség-kérdőív, amely a C.G. Jung által kidolgozott személyiségtípusok mérését teszi lehetővé. A tesztnek több változata is ismert, és mindegyik a jungi típusoknak megfelelően 4 független dimenzión mér. Ezek: Extra- és Introverzió, Érzékelés-Intuíció, Gondolkodás-Érzés, Megítélés-Észlelés. A pszichometriai mutatói eléggé ellentmondásosak, és én személy szerint a strukturált személyiség-kérdőíveknél jobban kedvelem a projektív teszteket, de most tanultam róla, és ki is töltöttem. Megdöbbentően pontos eredményt hozott. Először is, introvertált vagyok mintállat. Nagyon a skála szélső végén mozgok, pedig azt hittem, hogy nem. Hogy a sok önismeret és csoportozás hatására változtam már az extraverzió irányába. De nem. Vagy alig. (Te jó ég, milyen lehettem előtte?) 

Aztán rájöttem, hogy

1. az introvertáltság alapvetően nem azt jelenti, hogy nem kedvelem a társaságot, vagy hogy nem érdekelnek az emberek. Sokkal inkább és elsősorban azt, hogy döntően honnan nyerem a (pszichés) energiáimat: a külvilágból-e (mint az extravertáltak), avagy a saját belső világomból. És egyértelműen az utóbbi érvényes rám. Jól elboldogulok már társaságban, még a liftben történő chitchatelés is megy már, mégis, ha arról van szó, miből töltekezem igazán, akkor az az intrapszichés világom valóban. 

2. az introverzió nem egy kór, amiből ki lehet gyógyulni a terápiák hatására, és szépen kikezelnek belőle a terapeuták. Persze, ez eddig is tudtam, de a lelkem mélyén volt egy hiedelem, hogy mégiscsak az. Ez azért van egyébként, mert az apukám és a nagymamám ezt nyomatta. Ne legyél már olyan visszahúzódó, ne legyél félénk,, barátkozz többet, ne félj. Ez pedig, mint tudjuk, sok mindent el lehet érni (például magas fokú frusztrációt),de személyiségváltozást annál kevésbé. 

És amikor a teszt hatására mindezt alaposan végiggondoltam, valahogy végre a lelkem legmélyén is kibékültem azzal, hogy én introvertált vagyok, és az is maradok. És ez teljesen rendben van. Egyébként N mint intuitív, F mint Érző és J mint megítélő. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a döntéseket alapvetően struktúra alapján hozom, előzetes terv készítése után.

Aztán elolvastam, hogy az INFJ a segítő, címkéje a "védőügyvéd", és például a terapeuták és az írók döntően ebbe a személyiségtípusba tartoznak. A statisztikák alapján a populáció egy százaléka tartozik ebbe a személyiségtípusba, szóval akár különlegesnek is érezhetem magam.

Akkor is elő kell állni valamiféle fogadalomlistával, a fogadalomlista összeírása jót tesz az egészségnek, a közérzetnek, s addig is telik vele az idő. Neurológiát tanulok, már legalább kétféle agydaganatot, és degeneratív idegrendszeri tünetet diagnosztizáltam magamon. Legjobb lesz, ha inkább a szép és optimális jövő felé koncentrálok. Lássuk tehát:

- nem eszem annyi szénhidrátot. Februárra egy fitneszmodellt megszégyenítő külsővel fogok rendelkezni. Vagyis mégsem, mert már-már kényszeresen törekszem arra, hogy soha ne szégyenítsek meg senkit. Ja, és nem leszek kényszeres.

- nem eszem a kefét. Belelazulok az életbe, zen módba kapcsolom magam, hiszen úgyis mindig lesz minden valahogy.

- többet blogolok a privát blogomon. Csak mert jólesik, és mert a legjobb gondolataimat általában máshol, másoknak lövöm el.

- tudatmódosítás gyanánt egyedül a meditációt fogom segítségül hívni (Bruhaha!)

- elég bátor leszek nemet mondani (Öö, izé. Mondom, elég bátor.)

- ha valaki megsért, határt sért, beszól, kéretlenül véleményt formál, leállítom. (Őt, nem magamat.)

- többet szexelek. 

- mindig, amikor eszembe jut, emlékeztetem magam arra, hogy elég jó vagyok.

BÚÉK, sünibaba.

És minden dosszié-olvasónak is. 

Elindultunk valami új felé, amelynek első lépésekén elhagyjuk a Füredi utcai otthonunkat, s átmeneti időre a kisebbik húgomhoz költözünk. A főbérlő eladja a lakást. S bár mi úgy gondoltunk, ennek még nem most van itt az ideje, van úgy, hogy az élet közbeszól. Mindennek rendelt ideje van, a költözésnek is. S nem pont akkor, amikor mi úgy gondoljuk. Ki is néztünk egy bájos kis házat, de amíg nem a mienk, babonából nem mesélek.

Pénteken viszont végleg elhagyjuk a Füredi utcát. Itthagyjuk a ködös lakótelepi parkokat, a kacsákat a patakparton, a kanyarodó piros trolit a sarkon, a tizedikre felsétálást gyalog futás után, az ablakból nézelődést, és azt a lakást, amely az első közös otthonunk volt. Itthagyjuk a másfél szobát, az apró konyhát, a reggeli napsütést az ágyon, a karácsonyfát a fotel helyén, a vasárnapi rántott hús illatát a nyolcadikról, a konyhában veszekedést, a kanapén összebújást, a szombat délelőtti porszívózást, a lángost Sanyi bácsinál a Cédrus piacon. Itthagyjuk az esti patakparti sétákat, a reggeli patakparti futásokat, s itt Bernyát, a patakparti ugrálásokat.

Itt Robit a Zsálya utcában, Don Zsiri pizzériáját, a Chatterie Cafét, a cicákat és Mr. Bagolyt a Tihany utcában, a Zsálya utcai általános iskolát, Ciceró pékségét, és a Mézesmazdag Cukrászdát.

Jön velünk minden. Minden érzés, minden pillanat. Valahol máshol újrakezdjük. Lesz majd Katzerei, szombat délelőtti piac, vasárnap délutáni séták, valahol máshol. Máshol lakjuk majd be a teret, msáhol teremtünk otthont. Mert az otthon nem csak az, ahova a nappaliban a kanapét tesszük, hanem ahol ismerős minden sarok, élettel van tele minden utca. Van egy sanda gyanúm, hogy hamarosan Bernya is költözködik.