Finn regényeket olvasni mindig izgalmas, főleg, amióta nem kötelező, és nem kell úgy tennem, mintha olyan nagyon jól tudnék finnül, és lefordítatlan novellákkal bajlódni, aztán meg úgy tenni a szemináriumon, hogy nahát, valóban, micsoda izgalmas írás, közben meg alig értettem meg belőle valamit, legalábbis túl a betű szerinti megértésen. Kortárs regényeket olvasni is izgalmas, mert annyi, de annyi jó könyvet írnak, hogy félek, hamarabb halok meg, mint ahogy az összeset elolvassam. Mostanában spórolási okokból (hahaj, közeleg már az a tandíj!) leszoktam a könyvvásárlásról, helyette az olvasom, ami éppen van: a könyvtárban, vagy amit kölcsönadnak.
Így került a kezembe két jó finn regény, az egyik a könyvtárból, a másik kölcsönkapva.

Még sosem olvastam skandináv krimit, ezt a finnes múltam miatt kaptam kölcsön egy olvasni szerető kollégámtól. Skandináv kriminek van aposztrofálva, talán mert így jobban eladható, pedig a könyv anélkül is eladná magát, bár mit értek én a marketinghez.
Nem tökéletes könyv, de én imádtam. A főszereplő Viktor Kärppä (oroszul Kornosztajev), inkeri finn származású, Finnországba áttelepült férfi. (Te jó ég, milyen régen hallottam ezeket a szavakat: inkeri, Karjala, Kodin Kuvalehti, talán 8 éve utoljára, az egyetemen.) Kärppä - egyébként volt szovjet KGB-s - afféle magánnyomozó Helsinkiben: jól ismeri a határmenti észt és orosz, kisebb-, és nagyobbstílű bűnözőket. Néha nekik tesz apró szolgálatokat, és "civil" ügyfeleknek is kinyomoz néha ezt-azt. Viktor élete mentes a nagyratörő vágyaktól, napról napra, melóról melóra él. Egyetlen kézzelfogható célja megmaradni Helsinkiben, nem túlságosan bekerülni a finn rendőrség és egyéb szolgálatok látókörébe, kikerülni és tartósan kinn maradni a KGB hatósugarából, és kimaradni barátai és üzletfelei durvább bűncselekményeiből. Egy napon egy unalmasan jól szituált, középkorú férfi keresi fel, hogy nyomozza ki, hova tűnt el a felesége. A rendőrség érdemben nem sokat foglalkozott vele, mivel a nő egy ismert észt maffiózó húga.
Itt indul a cselekmény, amelyen keresztül megismerjük Viktort, fél- és alvilági haverjait, életmódját és kísérleteit, hogy fennmaradjon ezen a határvidéken, amely nem csak a három ország határát jelenti, hanem egyfajta határvonalat a bűnözők világa és a "rendes, hétköznapi" élet között. (Jobb szó nem jutott eszembe, pedig a regény keresetlen egyszerűséggel ábrázolja, bűnözőnek lenni is eléggé hétköznapi tevékenység.) Viktor úgy próbál a határon maradni, hogy ne mocskolódjon be, de azért ne egy erkölcsi skrupulusokkal megterhelt, nagyra nőtt elsőáldozónak képzeljük: "Letettem a táskát a díványra, a kulcsokat pedig a kis teakonyha pultjára. Nem tudtam, mi van a csomagban, és nem is akartam tudni. Tőlem aztán lehettek benne konditeremben osztogatandó hormonkészítmények, tűzpiros csipkebugyik és műpéniszek, kész útlevelek, szinte bármi. Riskov lazán megesküdött az anyjára, hogy a csomagban nincs kábítószer, sem pedig semmilyen emberi testrész, és ennyi elég is volt a számomra. Ha kis mennyiségben kellett elvinni valahová, a könnyű drogok fölött hajlandó voltam szemet hunyni." Zseniális cím ezért a Határjáró, igaz, a magyar fordítás adta neki, a finn eredeti címe Gyilkos arcú férfi, ami arra utal, hogy Kornosztajev-Kärppä arcán stresszthelyzetben sem látszik pánik, hanem szenvtelen marad: "Nyomás alatt sokan megbénultak, bepánikoltak, és ez tükröződött az arcukon is. Nekem nem. Érzem az adrenalinszint növekedését, a félelmet és a gondolatok ugrándozását a fejemben, ugyanakkor a gondolkodás tiszta, világos, ragyogó és gyors lesz, a képem pedig alaphelyzetbe dermed."
A neten olvasott kritikák leginkább Viktor Kärppä sehova sem tartozását, múltjától szabadulni akarását emelik ki. Oroszországban kisebbségi finn (és a kisebbséget, ahogy egy vitában Kärppä ellenfele kifejti, seggbe kúrják a seregben - nos, a mi Kärppänket azért nem, erre majd látunk példát), Finnországban meg áttelepült orosz, egy kibaszott ruszki, akit a haladó gondolkodású(?) egyetemisták szerint is jobb lenne a határ másik oldalán tartani, és legfeljebb a takarítást rábízni.
Miért jó könyv szerintem A határjáró? Egyrészt, megkapó és különös hangulata, sajátosan fanyar humora miatt. Másrészt, mert izgalmasan ábrázol egy sok szempontból magát kívülállóként definiáló férfit, aki pont annyira tökös, hogy (nőként) nedvesedjünk tőle, de nem embertelen, hogy viszolygást keltsen. Ráadásul Viktor jó katona, azonban emberi és hiteles: nem egy tesztoszterontól csöpögő, atlétatrikós Bruce Willis. Bevallottan fél, amikor pisztolyt szorítanak a végbeléhez a Tallinból hazafelé tartó hajó korlátján kilógatva, és jobban fél a halottaktól, mint maguktól a gyilkosoktól. Vagy amikor újdonsült egyetemista barátnője elviszi egy egyetemistákból álló házibuliba, ahol mindenki a saját mélyenszántó intellektualitásától részegedett meg (plusz vörösbor), ráadásul leruszkizzák, akkor egyszerre öregnek, árvának és ostobának érzi magát. (Igaz, amikor egy nyüzge srác komolyan bekóstolja, úgy teszi helyre, hogy szívesen képzeltem magam aznap éjjel a kitágult pupillájú barátnő helyébe.)
És persze, mint minden rendes krimiben, van a végén egy csavar, pont azután, mikor minden szépen elrendeződött és kisimult. "De valami rohadtul nem stimmel benne. Mindenki pont jókor hal meg, a rosszfiúk egymást csinálják ki - mint amikor a gyerekek játszanak." Azt hiszem ezek teszik szerethetővé a könyvet, minden gyengébb poénja és mesterkéltnek tűnő párbeszéde ellenére is.
Az egyik kedvenc részem pár mondatban ábrázolja, milyen ember Viktor:
"A padláson sötét volt, mégis becsuktam a szememet; térdre ereszkedtem, fogtam, és összeraktam a fegyvert. Az ujjaim szinte automatikusan tették a dolgukat: sorozatlövés módra állítottam a Kalasnyikovot, hüvelykujjammal felhúztam a reteszt, a padlóra tettem a lemezből préselt tokot, felemeltem, kicsavartam a zárdugattyút és a zárat, és kivettem a rugót. Majdnem felugrottam, hogy vigyázzba vágjam magamat, mielőtt újból összerakom a fegyvert. A seregben ezt minden helyzetben gyakoroltuk: világosban és sötétben, zsákkal a fejünkön, sárban és sorolhatnám tovább."

 A másik könyvről, a könyvtáriról nem tudok sajnos ennyit írni. Fiatal finn írónő, Riikka Pulkkinen regénye. Április elején olvastam, arra emlékszem a legjobban, mennyire megragadott finom érzékenységével, az elbeszélők és az idősíkok váltogatásával. Idézni sem tudok belőle, mert akkor még nem voltam rászokva, hogy itt a blogon írjak a nekem tetsző könyvekről. Míg a Határjáró egy intellektuálisan adagolt tesztoszteronfröccs, az Igaz hangsúlyozottan női könyv: nő írta a (női) lélekről, családról, házasságról, szeretőről. Az alaptörténet: Elsa, a híres pszichológus, immáron kétszeres nagymama daganatos beteg, talán napjai vannak hátra. Első síkján a könyv azt mutatja be, hogyan birkóznak meg (próbálnak megbirkózni) a családtagok az asszony rohamosan bekövetkező elvesztésével. A háttérben pedig kibontakozik a nagyapa és az egykori bébiszitter, Eeva története. Felejthetetlen mondatok vannak a könyvben, egyre emlékszem fejből: "Két kézzel kellett távol tartanom magamtól a rettegést." 
Aki szerette Linn Ullmann Mielőtt elalszol és Stella zuhan c. könyveit (két remek svéd regény - azokról is írhatnék, de már jó  pár hónapja olvastam őket, és csak arra emlékszem, hogy imádtam), annak tetszeni fog a finn regény is.