Tegnap este -szombat lévén- kitaláltam, kéne valami közöset. A mozinál maradtunk, mert ott már rég voltunk, ráadásul azt szeretem, mert remekül lehet kikapcsolódni vele, betölti a teljes tudatot, nem úgy, mint egy dvd-nézés, ami közben simán kalandozhatnak a gondolataim másutt.
Választásom az új Menzel filmre esett, Attila meg beleegyezett, mert jó reklámot csináltam a filmnek, meg mert ő ilyesmire rávehető, főleg, ha valamit nagyon akarok:) De asszem ő sem bánta meg, h pár óra erejéig le kellett mondania kedvenc hobbijáról, hogy egy másik képernyőt bámuljon. A film igen-igen jó volt, mint ahogy az egy Menzel-filmtől elvárható, amelyhez Hrabal írta a forgatókönyvet. Ütős, groteszk, helyenként abszurd poénok, és mellette egy fájdalmas vonulat, ami emléket állít a holocaustnak, a 2. vh. áldozatainak stb, és teszi mindezt úgy, h nincs benne semmi didaktikus, semmi szájbarágós megmondás, hogy na, néző, látod, ő a jó, ők a rosszak, tessék a jónak szurkolni, de az ettől függetlenül is győzni fog. És az egészet belengi valami fájdalmas-otthonos közép-európai miliő. Ezt tegnap este sem tudtam jobban kifejteni a film után, pedig akkor egy korsó sör is a segítségemre volt, meg amúgy sem szeretem a "na, beszéljük meg, kinek milyen esztétikai élményt nyújtott a film, és próbáljunk közben minél okosabbakat mondani" című játékot, mert hótt hülye vagyok a filmesztétikához. Az előbb csak azt akartam mondani, hogy az, amiről a film beszél, és ahogyan beszél, az valahogy nagyon közép-európai, és ezalatt nem csak azt értem, h kellemesen hiányoznak belőle a szokásos hollywoodi klisék, hanem, hogy ismerősök a hősök, otthonos a tér, ütnek a dialógusok, akár egy Kundera-regényben.
A főhős mintha csak Svejk zubbonyának ujjából bújt volna elő (mint a legtöbb hrabali-menzeli-hős), de már sokkal kevesebb benne az önfeledt világra röhögés, és sokkal több benne a fájdalmas felszisszenés, hogy juj, ez is volt, meg az is volt, és bizony a második világháborút már nem lehet úgy végigmókázni, mint az elsőt Svejk. De azért sok imádnivalóan Svejkes vonása van a főszereplőnek, és persze, hogy neki szurkolunk (ki másnak?), bár nem egyértelműen szimpatikus figura. Menzel nagyon finoman érzékelteti a lelki rezdüléseit, ha úgy tetszik, fejlődését, semmi didaktika, csak finom utalásokkal, egy-egy képpel, gesztussal,  vedd észre, néző, ha van hozzá szemed. Konkrétumokat nem akarok írni, mert aki nem látta, az idáig érve már valószínűleg elaludt, aki meg igen, azt meg nem untatnám a filmesztétikai észrevételeimmel, nem lenne elég autentikus:) Egy szó, mint száz, szerintem igazi mustsee, hamarosan kijön dvd-n, ha vki látta, kommentezzen, kíváncsi vok, kinek h tetszett.
A kommenteket meg köszönöm, mikor az elsőt csütörtökön megláttam, vinnyogtam a gyönyörűségtől, azóta már még egy született, tessék bátran kommentezni, érdekel a véleményetek, amúgy meg mindenkinek köszönöm, aki be-benéz ide, és érdeklődik, Isten tartsa meg jó szokásotokat!:)
K.

Update: a film címe kimaradt. Őfelsége pincére voltam.