Hosszú hetek óta az első hétvége buli nélkül. Csend, béke, nyugalom. Ezek mentek, főleg.

Tegnap Nyuszi mutatott egy remekjó karaoke-programot, töltötte a netről, mert ő olyat is tud. Aztán mikor meséltem neki, hogy múlt hétvégén két karaoke-buliban is jártam, hát megmutatta. Jó! Mindenkinek bejött, úgyhogy kitaláltuk, idén Szenteste ezt fogjuk csinálni. Az, mikor a szüleimmel töltöm, mindig nagy bulizásba torkollik, Sangria/aszú, '60-'70-es évek rockzenéje, és előkerülnek az otthon elfekvőben lévő hangszerek is (dob, gitár), ezek hiányában fakanalak és alufóliás hengerek, püfölni meg bármit lehet, elvégre olyan nincs, hogy egy felület ne funkcionálna hangszerként, csak akarni kell. És olyankor már szoktuk akarni. És a Szentestében a Jézuskán kívül az is jó, hogy ilyenkor Anyu sem fenyegetőzik, hogy lelép otthonról, hanem részt vesz az össznépi örömzenélésben. (Meg hát, hová is menne?) Úgyhogy erre gyúrunk, meg a bejglire, szóval a nagy családi hepajra.

Apropó, karaoke. Amikor 3 éve először csináltam a kedvenc háromszámos szórakozóhelyemen, mert Legeslegjobb Bnő rávett, másfél évig nem mertem odamenni utána. Mert biztos megjegyeztek, olyan vacak lehetett. Bonanzát énekeltünk, persze, hogy az Induljon a banzájt, sok fiú gyűlt körénk (biztos nem az énekhangom vonzotta őket oda), úgyhogy nem győztem az orruk alá dugdosni a mikrofont, inkább az ő hangjuk legyen túlerőben. És akkor megfogadtam, hogy én többet ilyen nem. Ugyanis egy karaokézáshoz nemcsak annyit kell inni, hogy az ember bátorra igya magát, hanem annyit, hogy másnap lehetőleg ne is emlékezzen rá, mit művelt előző este. Annyit pedig én nem tudok inni. Másnap fogszívva szégyenkezni viszont szar. Viszont ha a buliban ezt csinálja mindenki, akkor már nem jó kimaradni. Meg, ha már hallom, hogy a többiek produkciója is ugyanolyan gáz, akkor miért ne? Először csak ketten, barátnővel, aztán egységnyi alkohol után akár egyedül is. De olyankor szigorúan a kivetítőt szabad csak bámulni, hogy ne lássuk a többiek az arcán az elborzadást. Nem baj, ha hamis! Úgysem hallom a saját hangom a mikrofonban. (Az extrém hanghajlításoktól azért tartózkodjunk. Elvégre haverok vannak jelen, nem akarunk nagyon kibaszni velük. Csak amennyit az aktuális alkoholszintjük elbír.)
A másnap meg...ó, hányszor történt már meg, hogy az ember másnap csak fogta a fejét, és nem azért, mert fájt, hanem mert már megint olyasmit csinált, amit nem kellett volna...! A karaoke is ezek közé tartozik.

Apropó, karaoke. Hogy kell ejteni? Azt mondja a bölcsészhasam, hogy mivel olyan nyelvből vettük át (japán), amelyik nem latin betűs ábécét használ, így, ahogy az ilyenkor lenni szokott, fonetikusan vesszük át, úgy írjuk, hogy ejtjük, azaz [karaoke]. Sokaktól hallom viszont a [kerioki] kiejtést. Ez úgy tűnik, mintha az angolos-amcsis ejtés lenne. Erre meg az lehet a magyarázat, hogy valszeg nem közvetlenül a japánból vettük át, hanem az angolból mint közvetítő nyelvből, és akkor indokolt az eltérő ejtés és írás. Magyar megfelelője meg nincs is. Erre is lehetne ötletelni.

(Hm, és vajon etimológiaiag rokon a karate szóval?)