Sajnos úgy vettem észre, van egy külön iparág, aki az apró és nagyobb problémával küzdő nők problémáiból élnek. Nem, most nem a lélektrénerekre, szellemsebész-agysebészekre és boldogságcoachokra gondolok, bár ők is megérnének egy misét, hanem a nőgyógyászokra. És nem, nem fogom visszafogni magam, és - tőlem nem megszokott módon - nem leszek empatikus, megértő, a "végül is,ha onnan nézem, akkor tudom érteni"-álláspont képviselője. Kurva dühös vagyok.

Az van, hogy a legtöbb nő - már, aki megengedheti magának, de úgy vettem észre, erre sokan kiszorítják a pénzt, akkor is, ha másról kell érte cserébe lemondani - magánrendelésre jár, ha nőgyógyászról van szó. Mert ott lehet, mondom, csak lehet, hogy megvan az az élménye, hogy emberszámba veszik, 5 percnél többet szánnak rá, és az asszisztens a keresztnevén szólítja, amikor mosolyogva átveszi tőle a vizsgálat díjának tizen-huszonezer forintos összegét. Nem is ezzel van a baj. Az orvos nyilván bérli a rendelőt, a műszerek, fertőtlenítő szerek és egyéb eszközök is valószínűleg őrületesen drágák - ha használja őket a vizsgálat során, akkor azt valakinek meg kell fizetni, és ezt a páciens fogja. Ez idáig teljesen rendben van. Évente egyszer elmegy az ember, kiperkálja tizen-huszonezer forintot, megkapja a negatív leletét, oszt jónapot. Van egy év, amíg oda se kell gondolni a lejárt női magazinokkal borított dohányzóasztalra, a süppedős, mégis kényelmetlen székekre, és a neonfénnyel megvilágított váróra. És egy évig lehet erőt gyűjteni, no meg spórolni a következő vizsgálatra. 

De nem így, ha bármilyen probléma adódik! Egy rossz lelet, egy elcsúszott hormonpanel, netán egy infertilitási malőr. No, akkor aztán elkezdődik a verkli. Vérvétel a ciklus meghatározott napjain. Lehet menni a kórházba is néha ingyen, ha van az orvosnak ott praxisa (általában van), de még jobb, ha rögtön a csilivili magánrendelés laborjába utalnak. Előző nap sms-ben emlékeztetnek a vizsgálat időpontjára, a vért vevő nővérke kedvesen csacsog, mikor beszúrja a tűt, és az asszisztens keresztnéven szólít, mikor átveszi a tizen-huszonezer forintot - egyetlen vérvételért. És általában több kell.

Aztán jöhet a többi vizsgálat. Ez az orvosi protokoll, ezt értem. Azt is, hogy sokba kerül. Spéci műszerek, a szaktudást is meg kell fizetni, és hogy keresztnéven szólít az asszisztens, mikor átveszi a horribilis összegeket a végén. Mert a spéci vizsgálatok valahol negyvenezer környékén kezdődnek, és határ a csillagos ég, de még az se biztos, mert minél nagyobb a baj, annál mélyebben kell a pénztárcába nyúlni. A váróban halk zene szól, a fájdalomcsillapító benne van az árban, és az orvos is keresztnéven szólít, amikor elvégzi a spéci, méregdrága vizsgálatot. Beszéd közben a vállamhoz is ér - ezt tanítják kommunikációs tréningeken - csak épp ott azt nem mondják el, hogy nem, nem igénylem a plusz érintést olyasvalakitől, akivel öt perccel azelőtt olyan intim viszonyom volt, hogy a puncimban turkált félalkarnyi mélyen, és közben a keresztnevemen szólított, és mindig megkérdezte, akarok-e kérdezni.

Csak úgy röpködnek a tizen-huszonezer, aztán hatvan-százezer forintok, ha egy nőnek nőgyógyászati problémája akad! Aztán a vizsgálatokat meg is kell konzultálni ám! A leletért persze nem kell befáradni, elküldik e-mailben, meg benne is van a saját rendszerükben. Bemegyek a konzultációra. Viszem azért a kinyomtatott leleteket - ha már konzultáció, legalább tudjam, miről konzultálunk - előtte a netről tájékozódtam, meg jól jön a két félév anatómia és élettan az egyetemről ilyenkor. Leülünk egymással szemben, s a megértő, kedves doktor úr ír egy beutalót egy állami kórházba. Kezembe nyom egy listát arról, milyen vizsgálatokat kell ott (újra!) elvégezni majd, ha ez megvan, akkor menjek vissza hozzá újabb konzultációra. Majd feláll. Azt hiszem, most következik a vizsgálat. Végül is most lát először, biztosan be szeretne kukkantani, mi újság. De tévedek. A felállás gesztusa azt jelzi, a konzultáció véget ért. A továbbiakat az asszisztenssel tudom megbeszélni, és nála tudok fizetni is. 

Az asszisztens a keresztnevemen szólít, mikor mosolyogva átveszi a tizennégyezer forintot, és mosolyogva kérdezi, akkor mikorra adhat időpontot a doktor úr által előírt vizsgálatokra. Mondom, hogy semmikor, soha többé. Ja, nem. Mert ezek kellenek. Hiszen nekem van problémám. Fizessek hát, azért az öt percért is, beutalóért is, a vizsgálati lapért is, tizennégyezer forintot. A többi tizen-huszon-százezreket pedig majd legközelebb, amikor már esetleg a bugyimat is lehúzhatom ekkora összegért.