Egyszerűen nem bírom végigolvasni az Anna Kareninát, szégyengyalázat, egyetemen olvastam, gyorsolvasással vizsgára fél nap alatt, nemrég meg belekezdtem rendesen.
Tolsztoj mindent tud a lélekről, no meg a szenvedésről, és olyan hitelesen tudja ábrázolni, hogy még inkább magamba zuhanok, szívből szánom Kitty Scserbackaját, Darja Alekszandrovnát, Annát és Levint, majd megszakad értük a szívem. És beleélem magam, és magamra vonatkoztatom, jé, én is majdnem ugyanezt, sokszor, és tudom, hogy nincs hepiend, persze, igaza van Tolsztojnak, ugyan miért is lenne, sosincs.
De néha azért puhafedelesre vágyom, könnyed hepiendesre, romkomra, bármire, és olyankor arra gondolok, miért is nem hagyta abba az első kötet végén, amikor Anna a férjére hagyja a gyerekeit, ő maga meg elutazik szeretőjével Olaszországba, hát nincs is ennél ideálisabb állapot, miért kellett még írni ehhez egy második kötetet, aminek úgyis tudom a végét.