Lassan egy éve lesz már, hogy komolyan csinálom a súlyzós edzéseket. Annyira komolyan, hogy nem is nagyon mosolygok közben. Tényleg nem. 

Kezdetben volt az őrült lelkesedés. Heti 3 edzés - osztott edzésterv, mert tavaly ősszel már haladónak számítottam. Egy izomcsoport hetente egyszer - kivéve a lábnál, mert a combhajlító és a combfeszítő között vannak átfedések. Legalább heti két kardió. Őrült fejlődés is társult hozzá.

Emlékszem, valamikor december környékén kezdtem el guggolni, ekkor még 25-30 kilóval, alig bírva el a rudat két csoffadt tárcsával, s a négyszer tizenkettőt alig győzve. Aztán - körülbelül fél év elteltével - már feltornáztam a súlyt 60 kilóra. Ez azért határpont, mert ennyi a saját testsúlyom is. Fél év alatt 30 kiló - ez őrületes. Mint ahogy a testem is őrületes tempóban reagált. Olvadt le róla a zsír, s bukkantak elő alóla a feszes, edzett izmok. A fenekem kerekedett, a combom csodás formát öltött, A derekam előbukkant - alkatilag nem vékony, nem darázsderék, de derék. A hasam laposodott, és nem kellett behúzni, amikor oldalt álltam a tükörben. No és a vállam... Világéletemben formás, kerek vállakra vágytam. Meglett. Az újra felfedezett húsevés is megtette a magáért. Épült befele a protein, mint az álom. Gyűrtem be a csirkemellet salátával, a proteinport, a diétás sütiket. Imádtam. Azt hittem, hogy nem lesz megállás.

Aztán egyszer csak elkezdtem megérezni a határokat. Hogy az őrületes, exponenciális fejlődés nem lesz örökké tartó. Szépen lineárisra csökkent. Aztán meg stagnálni kezdett. És voltak rosszabb napok, amikor éppen, hogy bírtam. Megéreztem, hogy a guggolásban, 60 kiló után egy jó darabig nincs tovább. Nem bírja a derekam. Az erőnlétem is véges. Nyilvánvaló lett, hogy nem fogok újabb fél év múlva 120 kilóval szériázni. 100-zal se nagyon. 

De akkorra már sokkal nehezebb volt átállni fejben. Hogy nem lesz itt mindig őrületes ütemű fejlődés, erősödés, fogyás és formálódás. És nem is esett jól mindig hajnali 5 órakor kelni. El-elsunnyogtam egy-egy kardiót. Ímmel-ámmal mentem a heti 3 edzésnapra. Nem voltam motivált. Apróbb sérüléseket is begyűjtöttem. És nem ízlett annyira a proteinpor se. Bejött az ősz, és a pokolba kívántam a nyers salátákat hideg öntettel. Babot, sárgaborsót, lencsét kívántam - ez pedig szénhidrát, még ha lassan felszívódó, hiperegészséges is.

A mérce viszont magasra került. Már nem volt elég egy kicsit karcsúbb, egy kicsit feszesebb lenni. Még kerekebb feneket, még laposabb hasat, még látványosabb combfeszítőt akartam. Meg is szoktam az új testem látványát a tükörben. A környezetem is megszokta - már kevesebb bókot kaptam. Rutinná vált az újdonság, hétköznappá az élmény. Elérkezett a vízválasztó: beleszürkülök és feladom, vagy életmóddá teszem, és többé már nem csak a fenekem lesz a fontos, hanem az identitás. Hogy sportoló vagyok-e, vagy csak hobbigyúrós, a "jaj, csak ne hízzak"-fajtából. Életmód lesz-e az edzés akkor is, amikor a munkás, kitartó, szürke hétköznapok jönnek. 

Ez utóbbi mellettem döntöttem. De azért nem vagyok szigorú magamhoz. Lecsúszhat a sárgaborsó, néha még a vaníliás karika is. Eddig se azért ettem, mert nem finom, hanem mert nem egészséges. De nem baj, ha nem leszek végül Michelle Lewin. Megalkottam magamnak az "eléggé kerek fenék" definícióját. Olyan, mint Bettelheim "elég jó szülő"-je. Nem tökéletes, nem hibátlan, nem makulátlan. De jó. Elég jó. Elég lesz, ha önmagam lehető legjobb verziója leszek. Szupernő - a magam mércéje szerint. A fehér bőrű, szeplős vállú, szemüveges, vörösesbarna hajú, elég kerek fenekű szupernő. 

De azért a fenekem is fontos egyébként. Egy nőnek sose lenne szabad lemondani erről...