Egy életem van. Legalábbis egyszerre biztosan. És annyira kevés fér bele. Mert jónak kell lenni, viselkedni kell, nem lehet akárhogy, akármit. Tekintettel kell lenni. Reggel metrón utazni, munkahelyen mosolyogva köszönni, partnercéget udvariasan kiszolgálni, edzeni menni, vacsorát főzni, sünit almozni, férfit ölelő öllel várni, barátokkal beszélgetni, továbbtanulni, kenyeret venni, rúzst papír zsebkendővel felitatni, számlát befizetni, ablakot pucolni. A szokásos eltérőnek következménye van. Lehetne, de mégsem lehet. Jól vagyunk, minden rendben van velünk. Néha - kulturált keretek között - ki lehet engedni, de félrészegen is a társadalmi normákra ügyelni. Egyedül, otthon néha lehet, üveg bor, Metallica (Until it sleeps), és akkor ami belefér a konyhakövön ülve, de függönyt gondosan behúzni, másnapra szem alól karikákat eltüntetni, és normálisnak lenni. Látszani.

De ha lehetne! Ha lehetne több életem, több dimenzióban, ahol mindig az lenne a normális, amit teszek. Teljesen odaadva magam.
Egy részem buddhista szerzetes lenne. Tál rizst enne, emberektől távol élne, meditálna szüntelen.
Egy részem apáca lenne. Kolostorban élne, Bibliát olvasna, imádkozna szüntelen.
Egy részem segítő lenne. Menhelyen dolgozna, sebesült kutyákat simogatna szüntelen.
Egy részem csak sírna, fájna, mélyről jövő zokogással zokogna szüntelen.
Egy részem csak anya volna, sok gyermeket szülne, szoptatna, hordozna, ölelne szüntelen.
Egy részem kurva volna, férfiakkal hálna, vörös rúzzsal, kacérsággal csábítana, szeretkezne szüntelen.
Egy részem a düh lenne, pusztítana, rombolna, kivont karddal hadakozna szüntelen.
Egy részem a rend lenne, port törölne, rendet rakna, tisztogatna szüntelen.
Egy részem az újdonság lenne, csak reflektálna, tapasztalna, belevágna szüntelen.