Saját készítésű boldogság

Pénteken futottam először szabad levegőn. Régóta terveztem már, de visszatartott, hogy most máshol lakom, máshonnan indulok, és kicsit szorongással töltött el a változás. Aznap reggel sütött a nap, a futáshoz vett kabátom meleg volt már, és egy pillanatra úgy éreztem magam, ahogy átkocogtam az úttesten, mintha Párizsban lennék, és futás után leülnék egy kávéra az Orsay mellé, a Szajna-partra. Kikocogtam a Rákospatak partjára a házak között, és az autópályánál indultam el. Épp a másik irányba, mint amikor még a Füredi utcából futottam. Az autópályáig csak akkor futottam el, amikor csúcsformában voltam, és igazán szépen sütött a nap. Ekkor Bernyának képzeltem magam egy pillanatra, és kenguru-ugrásokkal kanyarodtam rá az első kilométerre. Tervezgettem, meddig fogok elfutni. A Bosnyák téri piac végéig, ahol régen mindig akkor fordultam vissza, amikor még a másik irányból közelítettem? Vagy még egy kicsit tovább? Egészen az Egressy úti házak lábáig? Ahol a lakópark kezdődik, és ameddig az egészen kicsi körök tartottak? Vagy merészkedjek tovább, egészen a Füredi utcáig? 

Nosztalgiázni kezdtem ekkor. Milyen jó volt a Füredi utca. Ott született Bernya. Ott születtek a patakparti futások. Minden fűszálat ismertem már, minden padot, minden szemeteskukát. A lámpát, ami sokáig piros, és ahol nagyon kell kocogni, ha még zölden szeretném érni. A hidakat a patak fölött, és hogy melyik fánál kezdem el kapkodni a levegőt. Az APEH épületét, ami azóta NAV lett talán, és ahol először kezd el feszülni a lábam. Visszafelé pedig itt húzok mindig bele, hogy az utolsó pár száz métert kibírjam már. 

Most nem volt igazodási pontom. Persze, ismerős volt minden. A jókedvű villamos az Erzsébet királyné útján, sárgán és hangosan a kereszteződésben, meg az Ilosvai téri szelektív kukák. Mégis most, hogy épp az ellentétes irányból jöttem, más volt minden valahogyan. Éppen fordítva, mint szokott. Új zenéket játszott a telefonom, és más ritmusban értem a kereszteződésekhez, másik irányból.

A nap viszont ugyanúgy sütött. Egy szál vékony pulóverben, ugyanabban a futócipőben szeltem a távot. Az iránytűm a saját testem volt: akkor fordultam vissza, amikor megéreztem, egy leheletnyit mintha fájna a bal térdem fölötti érzékeny pont. Zenét váltottam, gyorsabb tempóra kapcsoltam, két férfi utat nyitott a járdán, és megindultam vissza, az autópálya felé. Aztán be a házak közé, elhaladva a játszótér és az évek óta üzemen kívüli pékség mellett, el az erkélyek alatt, átkocogva a Nagy Lajos király útján. Végül a Kassai téri templom előtt, a padoknál álltam meg, kifújtam magam, és hazakocogtam. Mennyire más volt így, a szabad levegőn futni,mint az edzőterem futópadján! Még a ruhámnak is más illata volt, ahogy csurom vizesen áthúztam a fejemen, és a szennyeskosárba hajítottam. Mámorító napillat, kicsattanó egészség, üde reggeli öröm.

futas.jpg