Hétfő délelőtt ülök az az ágyban, ölemben laptop, kezemben tejeskávé, kengurus bögrében. A Nap besüt (alig látom tőle a monitort). A héten egyedül vagyok szabin, ami nem rossz, mert van időm magamra (edzés, kozmetikus, meg ami jólesik, pl. heverészni az ágyban reggel tejeskávéval), aztán jövő héten - már kettesben - megyünk Malagára. Hű, de várom! És remélem, jó idő lesz, de hát miért ne lenne, nagyon délen van, ott szeptemberben még kánikula van. Egyszer már jártam így, Bulgáriában voltunk szeptember elején, áá, ott olyankor még nagyon meleg van-felkiáltással, aha, egész héten esett, egyszer fürödtünk a Jeges (lánykori nevén Fekete-) tengerben, én még életemben nem pókereztem annyit, mint azon a héten a szálloda halljában, pisztáciahéjban játszottunk, jól jött az all inclusuve ellátás, vertük befele a vigaszsöröket délutánonként. De Malaga jóval délebbre van! A weather channelt egyelőre nem mertem megnézni. 4 napunk lesz, és nem is tudom, mire vágyom a legjobban: tengerparton heverészni, délig ki sem kelni az ágyból, kirándulni, ücsörögni egy jó kis borozó teraszán, szóval ennek mind bele kell férnie, intenzív nyaralás lesz. De már ezt is szeretem, ezt a ráhangolódást, átgondolni, mit viszek, mit kell addig kimosni, mire lesz szükség, fényképezőgépet előrekeresni, este a neten malagás videókat nézni.
Bármilyen lesz, jó lesz. Szabin lehetek, nyaralni mehetek, azzal a férfival, akivel a szerelem mellett (közben) az intimitás egyre mélyebb rétegeit tapasztalom meg. Olyat, amiről még csak nem is álmodtam.
Mit tudtam én két éve, mi az az intimitás! Összekevertem a szexualitással, azt hittem, a valódi intimitás az, amikor fergeteges a szex, jól megdug a párom, és az orgazmus után befordulok aludni,ő meg van olyan jó fej, hogy ezt hagyja. És közben - ma már teljesen nonszensz - azon dolgoztam, h érzelmileg a lehető legfüggetlenebb maradjak. Párkapcsolatban! Mert azt gondoltam, ha érzelmileg nem engedem magam bele, akkor nem fog fájni, akkor nem sérülhetek, nem leszek kiszolgáltatott. Hát, jól becsaptam magam. Azt játszottam, h erős vagyok. Jól megtanított rá az élet, hogy valójában nem vagyok az. A veszteség kettős volt: nem engedtem meg magamnak, h igazán kötődjek, ráadásul, amikor véget ért, éppen úgy fájt. Iszonyúan. Még most is álmodom ezzel néha. Megtanultam, hogyha nem élem meg az érzéseimet, ha elfojtom őket, vagy simán csak nem veszek róluk tudomást, akkor is hatnak, fájnak, ott vannak. Korábban mindent megtettem, hogy ne kelljen fájni. Elfojtás, tudomásul nem vétel, pozitív gondolatok mantrázása (ez utóbbi volt a legborzalmasabb, ez megér egyszer egy külön posztot). Mára már megtanultam, h az érzéseket el kell fogadni. Ez nagyon nehéz - nekem legalábbis. Mert hát ki a fene akar fájni, félni, szégyellni magát, vagy szorongani?! Jó lenne mindig vidámnak, örömtelinek, boldognak lenni. De azt is megtanultam már, h ehhez a nehézségeken át vezet az utam. Az enyém biztosan. És sokszor nagyon nem könnyű - még ma sem az - beleengedni magam a félelembe, a fájdalomba, a szégyenbe - főleg, miközben egyre erősödik az a tendencia, h élj pozitívan, legyen minden pillanatod örömteli, légy mindig tökéletesen boldog. Lám, én meg ülök egy napfényes hétfő délelőttön, tejeskávéval a kezemben, kengurus bögrével az ágyban, nyaralásra készülődve, és nehéz érzéseim (is) vannak.
Csináltam még egy kávét,és közben átfutottam az eddigieket. Úgy veszem észre, nehéz meghúzni a határt az észosztás, a "nekem sikerült, én kurva nagy király vagyok, csináld velem te is"-szándék, és a valódi őszinteség között. És még nehezebb, hogy mindez ne legyen közhelyes, ne fessen úgy, mint egy Coelho-idézetekkel telepakolt Facebook-üzenőfal,ahol mindig minden pozitív, napfényes, és ezt mindenki el is hiszi. Azt hiszem, a kiragadott pozitív idézeteket és az őszinte gondolatokat egyetlen hajszál választja el egymástól. És ez a hajszál a mögötte meghúzódó valódi tapasztalat, átszenvedés, átdolgozás. Mert lehet jó, minőségi, boldog életet élni - de nem úgy, hogy addig mondjuk, írjuk, beszéljük, posztoljuk, amíg végül magunk is elhisszük. Nehéz így blogon, félig-meddig az ismeretlenségnek írva.
Dehogyis akarok én észt osztani. Leírom a tapasztalásaimat, amire menet közben ráébredtem, ami nekem segít. És tudom, h mindenki úgy csinálja, ahogy tudja, és ahogy akarja. Én így tudom. És így is akarom.