írtam decemberben a Bízva bízni posztban - amire olyan sokan reagáltatok, és nagyon jólesett - hogy egy nőgyógyász rutin rákszűrés során gyakorlatilag rákmegelőző állapotot (P4) diagnosztizált. Azonnal műtét, ez magától hamarosan még rosszabb lesz - bocsátott utamra. Akkor nagyon megmüffentem. Borzalmasan megijedtem. Néhány napig szinte bénult elmével jártam-keltem (első nap még dolgozni sem tudtam elmenni, csak sírtam az ágyban összegömbölyödve), és egy kicsit összeomlott a világom. Egyrészt, mert iszonyatosan féltem, hogy most mi lesz, másrészt, mert szinte azonnal azon kezdtem el gondolkodni, mit csinálok rosszul? Mi az, amit elrontok, ami egészen idáig vezetett? Én mélyen hiszek abban, hogy a betegségeknek van lelki oka - igaz, abban is, hogy ha már testi síkon megjelentek a tünetek, akkor azokat testileg is kezelni kell. De nem mindegy, hogyan. Az orvosi protokoll erre a tünetre a műtét - ezt két nőgyógyász is mondta, és az internet is ezzel van tele.
Én viszont annyira féltem a műtéttől, hogy nem akartam ebbe beletörődni. Az első sokk után elkezdtem beleásni magam, mit ír erről dr. Google. Találtam rengeteg oldalt, lelki okokról, alternatív terápiákról, csodás gyógyulásokról. Rátaláltam pl. egy belgyógyász szakorvosra, aki természetgyógyász is egyben, elolvastam a cikkeit, aztán bejelentkeztem hozzá. Elvittem a leleteimet, és ő azok alapján összeállított egy terápiás tervet: diétával, étrend-kiegészítőkkel, vitaminokkal, teákkal és sajátvér-injekcióval. (A diétát nem tartottam be maradéktalanul. Sajna, picikét torkos vagyok.) Rátaláltam a Biologikára vagy Új Germán Medicinára, végighallgattam Bajnai Roberto több előadását. Bár nem mindennel értek egyet, mégis sokat segített, hogy új szempontok mentén gondoljam végig, mi történik bennem.
No meg közben - kézenfekvő, ha már ott tanulok - állítottam is rá, meg a pszichodrámacsoportban is játszottam a témával, no meg Buda Lacinál is a SzomatoDrámán (ha már úgyis ott vagyok), meg volt, ugye, a születéscsoport. Egyszóval, eléggé megdolgoztam a lelki oldalát.
És csoda történt. Tegnap este e-mailben megkaptam a leletemet, amit egy hete csinált az orvos kontrollvizsgálaton, és P2. Minden rendben van! Rendbe jött!
Elsírtam magam. Alig hittem el. A férjemnek egész este azt hajtogattam, hogy Úristen, ugye, ez tényleg így van, ugye nem fog másnap hívni az orvos, hogy jaj, valamit félreküldtem, elnézést, a maga lelete nem is jó. Nos, nem hívott. Lassan elhiszem, lassan felfogom. Tényleg megtörtént! Azok a borzasztó sötét felhők tényleg eloszlottak! Tényleg ragyog a nap!
Úgy érzem most, hogy kaptam egy második esélyt. Mintha újjászülettem volna egy kicsit. Nagyon nehéz volt ez a három hónap. Nap nem telt el úgy, hogy ne gondoltam volna rá, és még a legboldogabb pillanataimban is ott lebegett Damoklész kardjaként fejem felett, és árnyékot vetett rám. De eltűnt! (Még mindig nem száz százalékos a feldolgozottság, nehezen merem elhinni.)
Rengeteg felismerést is hozott ez a sok szenvedés. Ha nem lett volna ez a probléma, ma nem ez az ember lennék. Az nem lenne hiteles, ha azt mondanám, hogy hálás vagyok érte, mert szívesen elkerültem volna. Mégis, sokat hozzátett a fejlődésemhez, kénytelen voltam új utakra indulni, és legfőképpen minden eddiginél mélyebb önvizsgálatot tartani. Volt hozadéka bőven.
A legfontosabb felismerésem egyébként egy ordas nagy közhely; bár átélni és átszenvedni azért egészen más. Hogyha egészség van, minden van. És addig nem becsüljük meg az egészségünket, amíg van, mert természetesnek vesszük. Hanemha elmúlik! Akkor aztán verjük a fejünket a falba, hogy ó jaj, volt, de nem értékeltem.  Három napja sírtam a férjemnek, hogy mekkora hülye voltam! Egészséges voltam és boldog, de nyüffögtem apróságokon - abból a perspektívából nézve pedig nem volt semmi értelme! Mit számít, hogy van rajtam 3 kiló felesleg?! Mit számít, hogy a kolléganő undok?! Hogy még nincs olyan munkám, amire valóban vágyom?! Majd elmúlik, majd megoldom. De ha egészség nincs, semmi nincs. Rettenetesen megbántam, hogy így éltem. Hogy nem elégedtem meg azzal, ami van, hogy egészséges vagyok és a férjemmel nagyon-nagyon boldog. Meg egyébként is, annyi sok jót ad az élet. Fenébe a hiánymotiváltsággal! Akkor este megértettem, hogy mi az, ami valóban fontos.
No persze, nem lettem megvilágosodott. Nem gondolom, hogy mostantól föld fölött lebegve, üdvözült félmosollyal fogok élni, a dosszié blog pedig átalakul online gurumédia-felületté, ahol osztom az észt lelkes követőimnek. De szeretnék ezekből a felismerésekből annyit beilleszteni a hétköznapi életembe, amennyit csak lehetséges. És megkértem a férjemet, ha még egyszer ostobaságon, jelentéktelen apróságon merek nyüffögni vagy problémázni, verjen meg.
És nagyon, de nagyon fogok vigyázni, hogy mindez soha többé ne történjen meg.