Mint az előző poszt végén jeleztem, épp aktuális a téma.
Ahogy Attila kitette a lábát, és gondos ápolásomnak köszönhetően ma már többé-kevésbé egészségesen ment melóba, rajtam tört ki a nátha. (Nekem még volt plusz egy szabadnapom, ezért itthon lébec. Mellesleg utálom az ilyen szabikat, amiket a fönci csak azért vetet ki velem, hogy ne legyen má' olyan sok napom bentmaradva. Ilyenkor otthonülős rézbaszás van, ma ráadásul hideg, így kardigánban, teázva, fázósan ülök a gép előtt, ajaj, már csak a szőrmamusz hiányzik. Ilyenkor senki nem ér rá találkozni, vagy soppingolni velem, na, persze, mert a népek ilyenkor dolgoznak. Én meg itthon egyedül, netezés, olvasás, Boldizsárnézés, mert arról ugye, nyilván szó sem lehet, hogy takarítsak.)
Valahogy így lehet ez ősidők óta: a HÁZ URA kettőt köhint, mi több, prüsszen is, erre rumostea, Neocitran, extra C-vitamin, lázmérés, aggódás. Pár nap múlva jobban lesz, eldönti, hogy mégsem fog belehalni (sokáig közelinek látszott a veszély), és elmegy mammutvadászni. Asszonyka magára marad, és az addig méltósággal viselt, elnyomott betegség rajta is kitör. Persze nem olyan látványosan, mert egészen véletlenül nem női szokás látványosan szenvedni, de nem is lenne értelme, mert úgysem látja senki, és nem ugrik senki aggódva, hogy mi a baj, drágám. Asszonyka egyedül szenved (azért vacsival várja haza urát), és senki nem basztatja, hogy ne egyen fagyit, ne cigizzen sokat, ellenben  igyon meleg teákat.
Az úr (bocsánat: ÚR) pedig hazaesik, oszt vacsit elfogyasztván leül mindennapi teendői mellé. (Level 2: esetleg észreveszi, hogy asszonyka nem egészen százas, és feltesz egy aggódó kérdést, nyugtázza a negatív választ, majd vacsit elfogyasztván leül mindennapi teendői mellé. Ez persze a haladó szint, nem is sokan jutnak el idáig. Ennél tovább pedig semmiképp.)

A teljesség kedvéért megjegyzendő, tapasztalat szerint van egy másik pasitípus is: aki, bár halálán legyen is, még egy Aszpirint sem hajlandó bevenni,és minden ápolást-gondoskodást konzekvensen visszautasít. Iskolapédája ennek egy távoli ismerős, akit egyszer megcsípett a kullancs, és Lyme-kórja lett. A piros folt nőtt-növekedett a lázzal együtt, feleség már könyörgött, ugyan menne már el a férfiú orvoshoz. Ő azonban makacsul ellenállt, zászlajára az erősek megmaradnak, gyengék elhullanak jelmondatot tűzve. Feleség végül bekeményített, jelesül addig nem adott enni urának, amíg az el nem megy az orvoshoz. A módszer persze hatott, emberünk elslattyogott a körzetihez, aki azonnal és sürgősséggel továbbküldte szakrendelésre. Szakdoktorbácsi pedig tátotta a száját, nézett is nagyokat melléje, majd összetrombitálta az összes környéken sertepertélő medikust,nézzék már meg, és tanuljanak, mert ilyen tökéletes, gyönyörűen kifejtett Lyme-kórt még egyikük sem látott, oktatnivaló volt, tankönyvekbe való.
A történet heppienddel végződött, emberünk felgyógyult még idejében, oszt ennyit róla.

Nos, nekem mindkét típussal volt már dolgom, hát, nem tudom, melyik nagyobb élmény. Végül is, néha szórakoztató bír lenni a nővérke-szerep, meg az alternatív gyógymódok alkalmazása;-)
No, akkor most lehet vitázni velem:)

K.