Személyes szösszenetek arról, h azért mégis van pár dolog, ami szerethető a karácsonyban.
Péládul a már említett bejgli. Elbüszkélkedem, jól sikerült. Attila tavaly kijelentette, nem szereti a bejglit, én viszont tudom róla, hogy édesszájú, így mondtam, valszeg azért nem szereti, mert még nem evett igazán jót. Nos, tavaly óta szereti a bejglit!:)
Meg, hogy tegnapelőtt a családommal voltam, egymásnak örülős, csendes este volt, azaz mégsem csendes, mert jó kis Jézuskacsalogató rockzenét hallgattunk, Anyu többször is azt mondta közben "Jézusom!". Ezekre a számokra hetekig vadásztam Apunak a neten, régi klasszikusok, Purple, John Mayall, Syrius, Apuval és Nyuszival nagyon élveztünk, Anyu meg elszenvedte, mert karácsony van, ilyenkor megengedi, hogy hallgassunk zenét. És nem Sangriát ittunk, hanem a spájzban volt 3 üveggel, márpedig ahol 3 üveg aszú van, ott aszút kell inni, apelláta nincs:)
Tegnap meg vidéken voltunk Attila nagyszüleinél, végtelenül kedvesen fogadtak, nagyon jólesett, meg az is, hogy ugyan aznap tudta meg az egyik nagymama, hogy én is megyek, mégis rögtönzött nekem ajándékot. Ma meg megint a szüleimhez megyek, immáron Attilástul.
És nagyon szép ajándékokat kaptam, Attila anyukájától egy könyvet, amelyet régóta szeretnék megszerezni, A sün, akit meg lehetett simogatni, szüleimtől pulóvert, Attilától ezüstláncot hozzá illő fülbevalóval, piercinget, de gyönyörűt ám, meg ezt itt, amit a két kezével csinált, igaz, az anyukája kis segítségével:
Nem is tudom, mit csináljak vele, mert megenni sajnálnám, viszont előbb-utóbb megromlik, poros lesz, és nem is tudnám hol tárolni. Attila többek közt egy könyvet kapott tőlem, úgy látszik, sikerült jó ajándékot választanom, tegnap hajnali 1-ig olvasta, ma reggel pedig felkelt, és nem a számítógépet kapcsolta be, hanem a könyvet kezdte olvasni!:) Ez nála rettenetesen nagy szó!
És szép lett a közös karácsonyfánk is, nagyon hangulatos volt tegnap este úgy összebújni, hogy csak a fa fényei világítanak:)

Szóval, mégiscsak működik ez a karácsony, ha nem spirázzuk túl a dolgot. Úgy értem, nincsenek irreális elvárásaink. Hozok személyes példát. 2 éve először karácsonyoztam együtt voltférjjel, szenteste kettesben, készültem rá nagyon. Túlságosan is, sütöttem-főztem-díszítettem, elolvastam mindenféle cikket, komoly pszichológusoktól is, és olyan irreális elvárás fogalmazódott meg bennem, hogy szenteste valami hatalmas, soha nem érzett, misztikus csodának kell történnie kettőnk között. Ehhez képest kurvára nem történt semmi, vacsiztunk, ajándékoztunk, gyertyát gyújtottunk, és semmi, egy idő után elkezdtek hiányozni a szüleim, aztán csak néztem a karácsonyfát, nyeldekeltem a könnyeimet, és csalódott voltam. (Valahogy úgy jártam, mint az egyszeri szűzlány, aki mindenféle lányregényt összeolvas az első szeretkezésről, valami irreális rózsaszín köd alakul ki a fejében, hogy az majd milyen földöntúli élmény lesz, aztán csalódik, mert annyira nem is az.)
Ezt az elvárást a karácsonnyal szemben elsősorban a média gerjesztette bennem, és irigykedve gondolok azokra, akik ki tudják vonni magukat a média hatása alól (vagy ebben a pózban tetszelegnek, és észre sem veszik, hogy igazából nem.) Jobb akkor inkább szembenézni vele, hogy hat ránk, nem csak abban, hogy gerjesztik a költekezési lázat, hanem olyan ideálképet sugallnak (nem csak a bulvársajtó), aminek aztán nyilván nem tudunk megfelelni, és nyomorultul érezzük magunkat, hogy nem mi vagyunk az ideális, mittudomén, mondjuk Nőklapja-család, ahol már adventkor olyan überfasza szeretet van, hogy ihaj, karácsonykor meg 10 centivel a föld felett lebegnek, stb. Hát ez az. Meg lehet kövezni, de én semmi ilyet nem éreztem. Sem 2 éve, sem most. Szeretet nyilván volt, meg egymásnak örülés, de semmi überextra, hipi-szupi nagy szeretet nem. És nem is lett volna gond az "átlagos", "szokásos" szeretettel, ha nem sulykolták volna, hogy ilyenkor ennél több, nagyobb kell. Az a baj a médiával (és most nagy közhelyet fogok mondani, de legalább megtaláltam a kanálban a mélyedést, ez is valami), hogy hatására úgy interiorizáljuk az általa gerjesztett elvárásokat, hogy észre sem vesszük, ezek eredetileg nem a saját gondolataink, vágyaink, nem belőlünk fakadnak, csak a végeredményt, a kényszert érezzük, meg a megfelelni nem tudást.
Érdekes egyébként, hogy a karácsonyhoz szinte mindenkinek nosztalgikus érzései kötődnek, a gyerekkor karácsonyait szeretnénk újraélni, sokszor érzem, hogy a régmúlt karácsonyai szebbnek tűnnek, mint a mostaniak. Kiskoromban nekem is csoda volt a karácsony, fa, nagyszülők, ajándék, szaloncukor, bejgli, a felnőtt karácsonyokba már több fájdalom vegyül, valami józanság, hogy csodák nincsenek, vagy legalábbis nagyon megritkultak, és ilyenkor még jobban tud fájni a nagyszülők hiánya is, meg minden, amit elbasztam az életben, és másképp alakulhatott volna. Így mindig felemásra sikeredik, némi picsogás mindig vegyül bele, már kezdtek szentimentális lenni, úgyhogy ezt hagyom.
Kár, h holnap már munkanap, bár legalább látom a kolléganőket. Á. már például úgy hiányzott, hogy éjjel vele álmodtam, azt, hogy elmentünk koktélozni, meg hogy meghívtak magukhoz.
A sünik üdvözlő karácsonyi szöszmörgést küldenek mindenkinek!:)
K.