Sünnel együtt élni nagyon mókás dolog. Kettővel meg különösen. Mindig kitalálnak valami vicceset az embernek. Vilmos múltkor jól összekaristolta a kezemet. Pusztán szeretetből, mikor sürgött-forgott az ölemben. No, nem is szeretgetek többé sünt rövidujjú pólóban!
Lókötőék közül Vilmos a komunikatívabb. Lapátfülű csak eszik, alszik, rohangál, kerekezik és cirkuszol. Vilmos viszont csak az összetépett újságpapírokkal tud manipulálni, meg a fából összeállított, hajlítható tereptárggyal, ezen kívül leginkább nézelődni szokott. Valahányszor odemegyek és beszélni kezdek hozzá, mindig közelebb jön, és emelgetni kezdi a fejecskéjét. Ha ölbe veszem, esze ágában sincs összegömbölyödni. Minden tisztességes sün összegömbölyödik, ha hanyatt fordítják. A Vilmos nem. Nekiáll vadul rúgkapálni, és addig tornázik, míg hasra nem fordul. Ki látott már ilyen sünt?! Akárhogy birkózunk, összegömbölyödni nem hajlandó.
Ellenben nagyon kíváncsi. Pár napja ölbe vettem, leültem vele az íróasztalom mellé a székre. Jött-ment-mászkált, aztán nagy nehezen feltornázta magát a kezemből az asztalra. Felmászott a billentyűzetre, és fel-alá kezdett járkálni (tán tetszett neki a kopogás). Kár, hogy épp nem volt megnyitva a Word, így nyoma maradt volna, mit irkál. Ha valami mókásat pötyögött volna, még a blogra is kiraktam volna, hadd lássa a világ, micsoda sün ez a Vilmos! Sőt, fel is venném társszerkesztőnek, Attila mostanában úgyis keveset posztol.

Közeleg a tavasz. Meg fog szakadni a szívem, ha el kell engedni a sünit.
K.