Most, h E. a társkeresős időszakát éli, gyakran számol be az élményeiről. A legjobban az bosszantja, hogy egy-két randi után a pasi a már klasszikusnak számító „majd hívlak!” formulával vesz tőle búcsút, aztán örökre eltűnik a balfenéken.
Ó, a jól ismert majd hívlak! Egyszerilány ilyenkor leül a telefon mellé (mostanában inkább, mert mobilkorszak van: hurcolja magával a telefont még a vécére is, és ötpercenként megnézi, nincs-e mégis nem fogadott hívása), bármit is tanácsoljanak a női magazinok, (ti. h ne kapjuk fel az első csöngésre, vagy egyáltalán ne vegyük fel, hadd hívjon újra, meg ébredjen fel benne a vadászösztön, meg egyéb okosságok), és vár. Hiszen azt mondta, hogy majd hív, tehát majd hívni fog. Aztán semmi. Pár nap múlva kénytelenek vagyunk szembesülni vele, hogy le vagyunk építve. És ilyenkor nem érdemes pattogni, smst írni, felhívni, mert hátha csak azért nem hív, mert elfelejtette a számunkat, vagy, mert elfoglalt, vagy nem mer, vagy esetleg, mert kómában fekszik az intenzíven, ugyanis meghasadt a szíve az irántunk érzett nagy szerelemtől. Abban a pillanatban, mikor kiejti a bűvös szavakat, nagyjából tudható, hogy a kapcsolatnak annyi. Mehetünk a picsába. Legalább tegyük méltósággal.
Hányszor jártam én is így! Vártam, h csörrenjen már meg az a kibaszott telefon, aztán delejeztem, hátha csak azért nem hív, mert elfogalt/elvesztette a számomat/elvesztette a fejét, aztán szépen megtanultam, hogy a kapcsolat elején ez a mondat a kapcsolat végét jelenti a pasi részéről. Én meg mehetek vissza a balettba ugrálni. Néha kifejezetten sajnáltam, mert meglehetősen jó pasi pattintott le így.
Nohát, nem akarok én általánosítani, hogy ilyenek a pasik, mert ez hülyeség, a pasik ilyenek is, meg olyanok is, sőt, néha egyenesen amolyanok, de azért a jelenség gyakori, nemde? Majd hívlak = sohasem hívlak többet, de miért? Miért nem mondja meg az igazat, hogy, bocs, cicuka, de részemről ennyi. A Cosmo ezt a pasik „kamuzási kényszerének” nevezi. (???) Ennél árnyaltabb magyarázatot ad Mjudti ismerőse a blogján, a jelenség neve szerinte NPIM, ez jó, az élet más területeire is remekül alkalmazható, lehet, hogy ilyenkor is ez van. Vagy még egyszerűbben: ez a pasiknak kényelmesebb, nem kell magyarázkodni, hogy miért van vége, és nem is bántják meg a partnernőt, legalábbis nem konfrontálódnak vele személyesen. Nyilván, a nő pár nap múlva marhán megbántva érzi majd magát, de ezzel a pasi már nem fog találkozni, merthogy magára valamit is adó nő ilyenkor nem hívja fel a pasit. (Ez nem hülye taktikázás. Az más, ha úgy válunk el, hogy majd keressük egymást, meg teszünk utalást a következő randi időpontjára, de addig még beszélünk, az minőségileg más, mint a foghegyről odavetett majd hívlak. A különbséget biztos mindenki érzi.)
Aztán vannak ellenpéldák is szép számmal. Például volt egyszer egy pasi, aki a december eleji randi végén bevetette a klasszikus mondatot, aztán tényleg majd hívott! Február közepén! Helló, hogy vagy, találkozunk valamikor? Mintha 2 napja beszéltünk volna utoljára.
Voltférj meg, az első randik valamelyike után szintén így köszönt el, miután hazakísért, sietős puszit nyomva az arcomra. Már kezdtem is temetni a kapcsolatot, de másnap tényleg jelentkezett! És elnézést kért az előző napi kurta-furcsa búcsúért, de indult az éjszakai busza, ami óránként csak egyszer jár, és télen, hajnali kettőkor nem akarta lekésni.

Hát, ilyen az élet. Azt tanácsoltam E-nek, fogadja el, hogy sok pasi ilyen, ne háborogjon, ne írjon szemrehányó smst, hanem lépjen tovább, mert az a hajó már elment.
Sőt. Ha én még egyszer szingli leszek (azért remélem, ilyen nem lesz), én is ezt fogom tenni, ha nem jön be egy pasi. Randi végén: majd hívlak! Aztán még hazafelé menet kitörlöm a számát. Hehe, kíváncsi vagyok, mi sülne ki ebből!

K.