Most láttam.
Tele van a net negatív kritikával, h csak a két nagy öreg játéka mentette meg, de amúgy középszerű. Közöm nincs a filmesztétikához, így sok okosat nem tudok mondani, de vajon miért? Miért középszerű? Mert nincs benne látványos dráma, monumentális katarzis (hatásos, egyre erősödő zenei aláfestéssel), és kirobbanó érzelmek? Annak ellenére, hogy van benne piramis, meg Nagy Fal, meg Tadzs Mahal, valahogy mégis közeli, karnyújtásnyira lévő, azt is mondhatnám, hogy szűk, de az negatív jelző lenne. amolyan "mi világunk"-beli, csendes, egyszerű, és elgondolkoztató, az ember mélabús lesz utána, meg mégse, hanem csak hümmöget, és hallgat egész este. Nincs benne semmi bombasztikus, még a látványosabb jelenetek közben is megmarad testközelinek. Ez valszeg abból (is) fakad, h nagyon kevés a szereplő, és néhány jelenetet leszámítva (sivatag, Mount Everest, ezek érdekes ellenpontok lehetnek) szűk tereken játszódik. Ettől annyira intim. Mintha kamaradarabot néznénk egy színházban.
És hogy ki a "fő" főszereplő? Két ekkora kaliber esetében illetlenség ilyen kérdést feltenni, én a magam részéről a Morgan Freeman megformálta karakterrel tudtam azonosulni. Azzal, ahogy élt, meg a csendes-bölcs mosolyával, meg ahogy kezelni tudta a milliomos szobatársat, meg hogy 45 év házasság alatt nem csalta meg a feleségét, jó neki. Meg ami infó lejött az előéletéből, az a már-már buddhista bölcsesség, jellemfejlődés nem is volt sok, nem szorult rá. A másiknál (Jack Nicholson) persze volt, nem is kicsi, de az jóval kevésbé kötött le, meg -tegyük hozzá- várható is volt. Persze, hogy tudtuk előre, hogy ki fog békülni a lányával, de ez még nem von le a film értékéből.

És bár én hitem szerint a keresztyén mennyországba fogok eljutni (ha fogok egyáltalán), illetve annak kapujában megmérettetni (már előre fázom a kérdésektől), de az egyiptomi mennyorsázg belépője sem rossz. Éltél-e át örömöt az életben? Okoztál-e másnak örömöt? Már-már didaktikus sugalmazás a filmben, hogy így kellene élni, igazából minden nap, de ha ez nem jött össze, akkor legalább életünk végén egy kicsit.

Asszem, azért nehéz a film befogadása, mert hétpecsétes tabut feszeget, a halál gondolatát messzire száműzzük, és nem beszélünk róla, mert nem kommilfó, és nem épp feelgood. A látványos, hangoszenés amerikai filmekből azt szoktuk meg, hogy a halál vagy nagyon hősies (ha a jó bácsi hal meg), és akkor katarzis, vagy, ha a gonosz bácsi hal meg, akkor megkönnyebbülés, hogy na ez letudva, ez se vár majd hazafelé a kapubejáróban ijesztgetni.
De mi van, ha két nagyjából átlagember hal meg természetes halállal? (Nota bene: igen ritka az olyan film, ahol a szereplők természetes halállal halnak meg). Nem hírók, nem gonoszok, hús-vér, esendő emberek. Mondjuk te vagy én?