Csodálatos életem van. Van remek, jól működő kapcsolatom, csak úgy lubickolunk az intimitásban, meg össze is házasodunk, trallala, trallala. Remélem, nemsokára gyermekeink is születnek. Van remek munkám, biztos, jól fizet, jó a kapcsolatom a kollégákkal, tulajdonképpen még a főnökömmel is, és jól ismerem, mit várnak tőlem, meg is tudok felelni ezeknek az elvárásoknak. Minden bátorságomat összeszedve Krav Magázni járok, sokat erősödtem, és rengeteget tanultam magamról, meg az agresszióról, sokat tapasztalok. Egyébként eljárok edzőterembe egy kis plusz alakformálásra, és a sporttal nagyjából egyensúlyban tudom tartani a testsúlyomat, és fitt vagyok. Van 3  (néha azt gondolom, 4) nagyon jó barátnőm, akik ismerve szeretnek, éppen olyannak, amilyen vagyok. Juhúú. Szeretem, a környéket, ahol lakom. Az önismeretnek és a kemény munkának hála alapjaiban és minőségében változott meg az életem, tudatos, kereső, mély önismerettel rendelkező, érzelmileg felnőtt nőnek tartom magam. Aztán, tanulhatom azt, ami igazán érdekel, asztrológiát, családállítást, később meg drámavezetést, és szövögethetem az álmaimat arról, milyen jó lesz majd, amikor tanácsadóként fogok dolgozni, és sok hozzám forduló embernek fogok majd tudni segíteni, egyéniben is, meg csoportban is. Van egy édes kis sünöm, és remélem, nemsokára lesznek majd kutyáink, egy puli (Fidorka), meg egy német juhász (Juhi), meg egy vörös csíkos, zöld szemű cica, még 3 süni, és esetleg egy nyúl. Meg kert hozzá, ahová majd kicsapom a pulyákat (a puli majd vigyáz rájuk, hogy el ne csavarogjanak), én meg paradicsomot szüretelek, zöldborsót locsolok, paprikát palántázok a konyhakertben, aztán este szalonnát sütünk, meg bográcsozunk a kertben. Van jövőképem, hitem is abban, hogy mindezt elérhetem, és teszek is érte.

Nehéz életem van. Persze, irigylésre méltó, de nehéz is, egyszersmind. Hihetetlenül fáraszt a koránkelés (5 óra), az, hogy állandóan fáradt vagyok, és remegve várom a hétvégét, amikor kicsit pótolhatom az alváshiányt. Unom, hogy 7 éve ugyanott dolgozom, ugyanabban az irodában, ugyanazt a munkát végezve, a munkát rutinból végzem, szellemileg rég nem elégít már ki. Fáraszt az állandó hajszoltság, hogy szinte minden nap este 8 és 9 között érek haza (és reggel 6-kor indulok el), hogy sokszor kell hétvégén, vagy este 8-ig, 10-ig dolgoznom, és hosszú évek óta nem kaptam fizetésemelést. Alig van időm magamra, a házimunkát nyűgnek érzem, pedig szívesen csinálnám, meglehetősen konzervatív nőként úgy érzem, ez inkább az én dolgom lenne, de ilyen életvitel mellett csak frusztrál ez is. Régóta nincs időm főzni, pedig imádok; rendelt vagy gyorsan összecsapott ételeket eszünk egész héten, estére szendvicset, úristen, de unom a szendvicset vacsorára. Pedig úgy szeretnék főzni, egészséges tápláló ételeket, télre lekvárt, befőttet, kenyeret sütni, saját készítésű körözöttet csinálni. Utálom, hogy 17 éves korom óta nem tudok megenni úgy egy fagyikelyhet, hogy ne legyen bűntudatom utána; hogy az alakom őrzésének az az ára, hogy mindig oda kell figyelnem az étkezésemre, és 30 fölött már 2-3 kilótól sem olyan egyszerű megszabadulni, mint régen. Utálom, hogy 8 hónap kitartás és önbátorítás után még mindig izgulok a Krav Maga edzés előtt, és van némi feszengés bennem a konditeremben a tökéletes testű nőstények között; és úgy általában azt, hogy az összes gyerekkori sérülésem gombja benyomódik érzelmileg nehéz helyzetekben, és még önismerettel se lehet olyat, hogy ne érezzem, amit nem szeretnék érezni. Utálom, hogy a sok tanulásnak csak hosszú évek múlva lesz meg az eredménye, hogy néha elfog a kétség, vajon tényleg meg tudom-e valósítani. Utálom, hogy sokszor hajszolom magam, a majdani célokat szem előtt tartva, hogy sokszor nem érzem a határt a kiképzőőrmester és a jó belső szülő között. És félek, hogy fogok-e tudni teherbe esni. Nagyon. Főleg, hogy eddig még nem sikerült.Majd az esküvő után, a nászúton, amikor már élveztük egy kicsit az ifjú házas állapotot. De beeszi magát a kétség és a félelem a fejembe: mi van, ha akkor sem??
Utálom az időhiányt és a hajszoltságot, és hogy a néhány szabadnapomba próbálok belesűríteni, és olyankor pótolni mindent.
És azt is, hogy valójában hisztinek érzem az összes nyavalygást, mert tényleg remek jó életem van.