Te már kihúzott sorsjegy vagy - szokta mondani egyik legjobb barátnőm anyukája a barátnőmnek (aki férjezett, kétgyerekes anyuka). Értsd: nem kell már annyira tetszeni akarni a férfiaknak, lányom, hiszen már elkeltél, nem vagy potenciálisan levadászható. Vagy valami ilyesmi. Maga mondás sokkal jobban érthető (és plasztikusabb), mint a hozzá kreált esetlen magyarázat.
Tulajdonképpen már engem is kihúztak. Értem én. Jöhet az otthonka, a félretaposott kínai papucs, és tíz kiló felesleg. Abba lehet hagyni a sportot, és jöhet esténként a tejszínhabos gesztenyepüré grillázsdarabokkal - csak úgy ropogjon a fogam alatt a kristálycukor. Hiszen már elkeltem, már "elboltoltam magam" - ahogy egy másik barátnőm mondja, már tutifix helyem van a nagy rózsaszín vattacukorfelhőn, amit úgy hívnak: házasság.
A sportolásról beszélgettem a minap azzal az - egyébként nős-gyerekes - kollégámmal, akivel ez a legbejáratottabb témánk, amikor együtt várunk a konyhában arra, hogy lefőjön a kávé. Ő focizik (hobbiszinten) és kocog (változó lelkesedéssel), rólam tudja, hogy futkározom én is, meg néha leesz a fene a konditoreiba. Tudott a Kravról is, volt némi közös téma, hiszen ő fiatalon dzsúdózott.  Arról is tud, hogy nemrég lecseréltem a táncra.
Szóval, ilyen előismeretekkel futottunk össze a minap a buszon a kollégával. Niára tartottam épp, mondtam is neki, aztán belekezdtem a small talkba, hogy olyan nehéz rávenni magam egy fárasztó munkanap után, de hát muszáj, mert az ülőmunka nagyon elkényelmesít, bla, bla, bla. Mire ő nevetve megjegyezte, hogy nekem már nem is kell, hiszen férjhez mentem, én már elengedhetem magam. Ja, persze - nevettem én is - de azért ez nem csak erről szól, fontos a mozgás, bármennyire is nehéz néha rávenni magam, mert 30 felett már semmi sem a régi, satöbbi, satöbbi. Mire ő, még mindig nevetve, de határozottan, hogy én már tényleg elengedhetem magam, férjes asszony lettem. Jaja - feleltem én is, nevetve még mindig - hogy de hát eszem ágában sincs, hát a fene se akar elhízni, ennyivel megtisztelem a férjemet is, meg magamat is, hogy nem szedek fel hipp-hopp tizenöt kilót a házasságkötés után. Mire ő - továbbra is nevetve, és nagyon határozottan - hogy ugyan, férjes asszonyként már elengedhetem magam, észre sem veszem, felszalad az a pár tíz kiló. Aha - mondtam én beletörődve a beszélgetés menthetetlenül ilyen irányba tévedésébe, de azért mosolyogva - igen, majd jönnek a gyerekek, terhességenként tíz kiló rajtam marad, aztán meg jöhet az otthonka, negyvenöt felett pedig a dauer. Ennyi.

Aztán végre, végre leszállt, és meg azóta is töröm a fejem, hogy ez meg mi a fene volt??
Lehetséges magyarázataim:
1. A kolléga észrevette, hogy a sportszokásaim megváltozása okán már nem vagyok annyira szálkás, mint az esküvőm előtt - igaz, az alkarom sem hasonlít már Popeyéhez. Erre célozgatott.
2. Ironizált, amit én nehezen vettem észre, és így nehezen vettem fel a beszélgetés ilyetén menetét. (Végül úgy tettem, mintha ez a verzió lenne érvényes, és elkezdtem ilyen irányba vinni én is a beszélgetést.)
3. Keserű tapasztalatai vannak, és ebből beszélt.
4. Halványlila segédfogalmam sincs.

???