(a fenti történetet egy kép ihlette, az eredeti kép itt található.)

- Naná, hogy elfelejtette. Egészen biztosan elfelejtette. Hiába tagadja váltig, hogy nem így van, de bizony kezd szenilisedni. Múltkor is elfelejtette, hova rakta a Cavintont. A horkolást is tagadja, körömszakadtáig, de hát én fekszem mellette nyitott szemmel éjszakánként, én vagy a fültanúja a koncertezésének. De nem lehet ezt se mondani, tagadná, meg megsértődne, pedig tegnap még az eszében volt, ez egészen biztos, tegnap óta dugdossa előlem a csokitortát. Azt is elfelejtette, hogy nekem a dobos a kedvencem, a csoki a fiunké, de ha azt vett, hát azt vett, rajta volt a felirat, boldog házassági évfordulót, bedugta a hűtő hátsó polcára. Tegnap titokban csempészte be délután, fene nagy konspiráció közepette, engem beküldött a fürdőbe teregetni, addig zörgött a kartondobozzal, de én meglestem, ahogy szuszakolja be a zöldséges rekeszbe a tortát, a karfiol mellé. Épp hogy befért, múlt éjszaka alig bírtam elhúzni, hogy legalább a széléből kóstoljak egy darabkát. Ma egész nap azt vártam, mikor veszi elő, mikor szegjük végre meg, és akkor átadhatom én is a dobozkát, amit vettem. Nem nagy dolog, egy kis bőr óraszíj, nem kerek évforduló van, az majd jövőre, a hatvanadikra jöhet a brillkő. Meg egy kis összebújás is lehetne idén, legalább ilyentájt, néha-néha, időnként. Nem kérek én olyan sokat, én sem vagyok már a régi, de van, amit nem felejtettem el! Reggel is lestem azt a tortát, a lágytojás után, bár gondoltam, biztosan nem reggel fogja elővenni, talán majd az ebéd után. Megettük a borsólevest, a tegnapi paprikás krumplit, aztán semmi. Vártam, vártam, elmosogatott, bekapcsolta a Kossuth Rádiót, Jó ebédhez szól a nóta, meghallgattam vele, bármennyire nem bírhatom, elvégre ma jeles nap van, hadd legyen meg az öröme. De semmi. Leült ebéd után a díványra, el is szundikált a kötése fölött, nem zavartam fel, hadd pihenjen, azt gondoltam, talán majd uzsonnára. De azt mondja, amikor felkelt, hogy ő most nem éhes, készítsek magamnak valamit, ha uzsonnázni szeretnék. Be kellett érnem pár szem háztartási keksszel, óvatosan majszoltam az új fogsorom miatt, egy kis kávéba mártogatva. Talán majd vacsora után! Kitartottam a végsőkig, elköltöttük a vajas zsemlyét párizsival, paradicsom se volt, pedig azt úgy szeretem, de elnéztem ezt is és vártam. Elmosogatott, és kivette a fogát. Ekkor már szörnyen aggódni kezdtem! Mi lesz így a tortával? amíg a fürdőben volt, belopóztam a konyhába, a torta ott volt a hűtő alsó rekeszében, csak az oldalából hiányzott egy pici darab, alig észrevehető, a tegnapi kóstolásom nyoma. Belemártottam az ujjamat a krémbe, és becsaptam a hűtőt, mert hallottam, hogy csoszogó lépteivel a konyha felé közelít. Tejet töltött magának és benyúlt a gyógyszeres fiókba, hogy elővegye az altatót. Ekkor nem bírtam tovább. A csokitorta! Hát elfelejtette volna?! Mi van, ha tényleg megfeledkezett róla?! És mi lesz, ha holnapra megromlik?! Megpenészedik a teteje?! Megsavanyodik a krém?! És ha elfelejtette az évfordulót, akkor összebújás sem lesz?!
- Fiam, nem láttad az altatómat? – fordult vissza a szekrénytől felém.
- Ott van a hűtőben, a zöldséges rekeszben – kockáztattam meg, hátha eszébe jut végre, de nem jártam sikerrel.
- Még hogy a hűtőben? Már hogy lenne ott? Napok óta nem nyúltam a zöldséges rekeszbe! Nincs ott semmi, csak két fonnyadt karfiol! – fordult meg és kezébe vette a tejes bögrét.
- Semmi? Semmi?! Hát akkor boldog házassági évfordulót! – kiáltottam tehetetlen mérgemben, és szétnyitottam a köntösömet előtte.
Halkan felsikoltott, aztán a homlokára csapott. Elnevettük magunkat. Került végül tej is, torta is, hancúrozás is, csak az altatóról feledkezett meg végül. Mondom én, hogy kezd egy kicsit szenilisedni.