Felsejlik a függöny mögött

Úgy tűnik nekem, mintha az élet igazán fontos kérdései egy függöny mögött lennének elrejtve. Nem is igazán elrejtve, hisz bármikor mögé lehet nézni, félre lehet húzni, s bármennyi időt eltölteni azzal, ami mögötte van. De mintha a hétköznapi életünkben gyakran feledkeznénk meg erről, hogy van egy vékony függöny, s mögötte van valami, valami esszenciálisan fontos és lényeges. Sokkal inkább foglalnak le minket a hétköznapi kérdések, hogy elénk tolakodtak a sorban, drágább lett a tej, lecseszett a főnök, felszedtünk három kilót. S nem gondolunk közben arra, mi az a néhány dolog, ami igazán számít az életben.

Az én esetemben egyenesen mintha nem is átlátszó, hanem súlyos, vastag brokátfüggöny takarná az élet lényegi kérdéseit. Annyit pörgök, olyan sok időt töltök feleslegesen olyan kérdésekkel, amelyek valójában nem fontosak. Zörgök a saját mókuskerekemben, bosszankodom, hogy elment előttem a busz, beszabályozták a kutatási lehetőségeket az egyetemen, nem elég szálkás a combfeszítőm. Sokszor hónapokig eszembe sem jut, hogy a függöny mögé lépjek, s eltöltsek egy kis időt azzal, hogy mi is igazán lényegi a számomra. 

Néhány nappal ezelőtt nagyon korán keltem. Olyan kávéfőzőnk volt akkor, amit úgy tudtam használni, hogy egy 300 wattos villanyplatnira teszem fel, s legalább negyed óráig türelmesen várok, amíg lefő. Azután a platnit ki kell húzni a konnektorból, mert magától nem kapcsol le, nincs rajta ilyen kapcsoló. Ameddig nem húzom ki, tovább melegszik.

Szóval, öt óra öt perckor ébredtem aznap. Siettem a buszhoz, nehogy lekéssem, mert 20 perc múlva jön csak a következő. Össze kellett még pakolni az edzőcuccomat is, a lehető leggondosabban, nehogy kimaradjon a nadrág vagy a cipő. Aztán rohanni a buszhoz, félkómásan, azt sem tudva, hol vagyok, hogy hívnak. Sötét is volt még, hideg is már, s kicsit talán sajnáltam is magam, mert bár saját elhatározásból keltem korán a hajnali edzéshez, de zord, álmos hajnalokon én nagyon tudom sajnálni magam.

Leedzettem,elmúlt az álmosságom s vele a rossz hangulat. Már a futópadon kardióztam vagy harminc perce, amikor villámcsapásként vágott belém, hogy Úristen, a platni! Vajon kihúztam-e? Bárhogy is erőlködtem, nem tudtam visszaemlékezni. Arra sem, hogy főztem-e egyáltalán aznap hajnalban kávét? Ha igen, ittam-e? S a lényeg: kihúztam-e a konnektorból a csatlakozót, vagy a platni azóta is ott melegszik a konyhapult szélén, lassan 3 órája immár.

Mint az őrült, nyomtam le a stop gombot a padon, rohantam öltözni azon csatakosan és félig az edzőruhámban még, aztán a villamoshoz, hogy mihamarabb hazaérjek. Nem tudtam megállítani a fejemben forgó katasztrófafilmet: túlmelegedett az elektromos hálózat, kigyulladt a ház, s még a Cikkcakk is megégett benn, vagy megfulladt a füstben. Próbáltam erőltetni az agyam, hogy visszaemlékezzek a reggelemre, de nem tudtam, és a gondolatok helyét átvette a pánik. Csak ezt ne! Ha felgyújtottam a kis házunkat, és megöltem a cicánkat, azt nem bírnám elviselni! És sosem tudnám megbocsátani magamnak, és nem tudnék tovább így élni. Csak ezt ne! 

A lehetséges háztűz fényében minden más hirtelen olyan aprónak és lényegtelennek tűnt.Mit számít bármi egyéb? Csak a házikónk ne égjen le, és a Cikkcakknak ne legyen semmi baja! Kérlek, Istenem! A világ leghosszabb negyed óráját utaztam a villamosan, és lélekszakadva rohantam végig azt a három utcát, ami a megállótól hazáig vezet. Közben szaglásztam, érzek-e füstszagot, füleltem, hallok-e tűzoltó szirénát.

A sarkon befordulva láttam, nem állnak piros, villogó autók a kapunk előtt. Minden békés volt. A szomszéd talán rám is köszönt, talán vissza is köszöntem, nem tudom már. Berontottam a kapun, aztán be a házba. Cikkcakk álmosan elém jött, tízórait kért. A konyhában a reggeli készülődés nyomai. A kávéfőző platni kihúzva. A kávéscsésze a mosogatóban. Tehát főztem és ittam is kávét, a dugót pedig kihúztam. Rutinszerűen, mint minden hajnalban.

Leültem a kertbe, és sokáig néztem a házat. Megértettem, hogy ez van a függöny mögött. Ezek az igazán fontos kérdések. Csak ez számít. Van néhány dolog a függöny mögött, ami lényeges. Az összes többi - színjáték csupán. Szeretnék úgy élni, azóta, hogy egy picit félre van húzva ez a függöny. Hogy ne felejtsem, a mókuskerekemben zörögve, a csípős, hideg hajnali önsajnálatban, hogy mi számít igazán.