Asszem, most sikerült beleválasztanom. Günter Grass: Hagymahántás közben. Igen jónak ígérkezik úgy az ötvenedik oldal környékén, ami általában a kritikus pont nálam könyvolvasás közben. Ott szoktam ugyanis feladni. És olyankor nagyon szégyellem magam. Főleg, ha klasszikusról van szó. Vagy, ha nem klasszikus, de amolyan mustread. (Micsoda jó ki szót alkottam, nem? Vö. musthave, mustsee.)
Szóval, a Hagymahántás teccik, önéletrajz, rendhagyó, ahogyan fejtjük le a hagyma rétegeit, és meg is könnyeztet, bár Günter Grass szerint csak akkor, ha nem lefejtjük, hanem belevágunk, szerintem fejtés közben is. Meg az emlékezés működésmechanizmusát járja körül (az irodalomelmélet, meg a filozófia is szeret foglalkozni ezzel, tán pont Heidegger, de ebben nem vagyok teljesen biztos), és az önazonosság kérdését firtatja, igen érdekesen. Igazi posztmodern szöveg, de az élvezhető fajtából. Pedig a Günter Grass-szövegekhez csak óvatosan közelítek. A bádogdob tetszett, nem is kicsit, de belekezdtem tőle még valamibe (tán a Kutyaévekbe), és azt nem tudtam végigolvasni. Néha becsületből végigküzdöm magam, de van, hogy lepattanok. Olyankor becsukom, félreteszem, behúzott füllel-farokkal visszaviszem a könyvtárba, hogy lám, ezt sem olvastam el, pedig  kellett volna, és biztos jó szöveg, csak én vagyok hozzá kevés. Ezért szégyenkönyvek. Mert szégyellhetem magam, h nem olvastam végig, h nem tetszett, és mehetek a sarokba kukoricára térdepelni. (Fene a piszkos fantáziámat, a térdelésről valami más jutott eszembe:D)

Sok ilyen könyv volt, de nem sokra emlékszem konkrétan (gyorsan a tudatalattimba száműzöm az ilyen élményeket), azért csak párat felsorolok, hogy szánakozzatok, vagy csak úgy, hogy fel legyenek sorolva. A lista nem teljes, ezekre emlékszem hirtelen:

Peter Handke: Végre egy kínai
Márai Sándor: Judit
James Joyce: Ulysses (pedig vizsgáztam is belőle)
John Updike: Konspiráció, valamint a Bech-könyvek, és a Szegényházi vásár (A Nyúl-regényeket viszont imádom!)
Móricz Zsigmond: A fáklya (pedig Móricznak vannak jó könyvei)
Joseph Heller: Isten tudja (bezzeg a Valami történt, meg a 22-es csapdája!)
Passuth László: Esőisten siratja Mexikót
Illyés Gyula: Puszták népe (pedig rövid, és vizsgaanyag volt)
Faulkner: Megszületik augusztusban (brr!)
Parti Nagy Lajos: Hősöm tere (bezzeg a Sárborgádi Jolán!)

Most, hogy ezeket bányásztam elő a memóriámból, eszembe jutott, mennyi könyvet olvastam már. Főleg gimiben, akkor gyakorlatilag hülyére olvastam magam. Meg az egyetem alatt, de akkor már főleg a kötelezőket (az ki is töltötte az 5 évet.). De jó, h már nem vagyok magyar szakos, és végre megint azt olvasok, amit akarok! Viszont arra a több méter könyvre, amit még gimis koromban olvastam, szinte már alig emlékszem. Bevillant, h olvastam Maupassant-t, meg Mauriacot, Moraviát, szerzőnként legalább 3-4 könyvet, de már a címükre sem emlékszem, pedig tetszettek! Az egyetem alatt olvasott könyvek már jobban megmaradtak, gondolom, azért, meg legtöbbször olvastam hozzájuk szekunder szöveget is. És volt már, h kézbe vettem a könyvet, beleolvastam, kicsit deja vu érzésem volt, és valamikor olvasás közben döbbentem rá, hogy hopp, ez már megvolt. Nem mintha nem lenne jó dolog újraolvasni egy könyvet, de azt nyugdíjas koromra tervezem. Akkor bölcs leszek és öreg, sörözni fogok az unokákkal, főzni, meg délutánonként olvasni a karosszékben, no és blogolni persze, az idők végezetéig, ne feledkezzetek meg rólam akkor sem:)
K.