Az olyan szomorú, amikor az ember belekezd egy könyvbe lelkesen, aztán valahol a harmicadik oldal környékén elkezd fájdalmasan sziszegni és csóválni a fejét, és egyre határozottabban körvonalazódik az az érzés gyomortájékon, hogy ezt a könyvet sohasem fogja elolvasni. Ilyenkor becsületből ráhúzok még ötven oldalt, mert milyen már, nem végigolvasni egy könyvet, meg hátha beindul, de van egy pont, amikor leteszem, ó-ó, csak amíg kimegyek pisilni, aztán soha többet nem veszem kézbe, csak amikor visszaviszem a könyvtárba és fizetek miatta 500 forint késedelmi díjat.
Hát, most megint ez van: Kaukonen: A klán, a becsületből plusz ötven oldal elolvasása még hátravan, de rossz érzésem van. Mondjuk, nem alaptalanul, mert hát - a nagy Jumala bocsássa meg nekem, hogy végzett finn szakosként ezt mondom - valljuk be, a finn regények javarészt unalmasak. Kivéve persze Waltarit. No meg Aino Kallas Farkasmenyasszonyát. Azok olvashatók, Waltari nagyon is.

Nem úgy Bernhard Schlink! Schlinktől tessék mindent elolvasni válogatás nélkül, ami csak megjelent tőle magyarul. (És ha végeztek, tessék mindegyiket kölcsönadni a sünibabának.) A felolvasóval kezdtem, a filmet nem láttam, a könyv félelmetesen jó, az a fajta, amikor az elolvasást követően másfél nappal később, mosogatás közben is eszembe jut, akkor kerül helyre egy szövegrészlet, és csak állok a szivaccsal és folyik a víz, és arra gondolok, hú bazmeg, de jó könyv ez. Maga a tökély, elméletekkel, világnézetekkel, de nem szájbarágós, tényleg semmi zavaró didaxis nincs benne, és a szerelemről is sokat tud Schlink, tömör, fanyar, finom posztomodern gesztusokkal. Két alapja van: a szerelmi szál, és az SS-múlttal való szembenézés, a kettő nyilván Frau Schmitz alakjában kapcsolódik össze, de nem mesélem el a sztorit, elemezni meg pláne nem fogom, de azok közül, akik olvassák a blogomat, pontosan tudom, kinek tetszene nagyon.
Aztán a Hazatérés. Ez nem "a tökéletes regény", nem annyira feszes és tömör, kicsit nehezebben is indul be, aztán magával ragad. Áthatja az a ká-európai fíling, ami csak a ká-európai könyveket hatja át (és amit évek óta nem tudok definiálni, talán egyfajta szomorúság, fanyarság, a történelem tapintható közelsége, passz), ebben is van náci múlt, háborús múlt, és hangsúlyosabban posztmodern, egy ponyvaregény, ami az egésznek az alapja, aminek a főhős kiskora óta szeretné megtudni a végét, és végül mag a regény válik azzá, és az Odüsszeia (ami szerintem a világirodalom egyik legizgalmasabb műve) jelenik meg benne, ezáltal a regény is egyfajta Odüsszeia-parafrázis lesz, de lehet Télemachia is, amennyiben a főszereplő Debauer keresi az apját, bocsánat, elragadtattam magam. Mást nem olvastam még Schlinktől, de feltett szándékom, remélem, vannak még magyarul elérhető könyvei.

Apropó, Odüsszeia, most olvastam Márai Béke Ithakábanját, és - bár én nem annyira kedvelem Márait - nagyon-nagyon tetszett.

És egy észrevétel. Soha de soha nem döntöm el többé egy könyvről, hogy el fogom-e olvasni, a fülszövege alapján.