Kerek popsit, természetesen. Mert ne tévedjünk, aki gyúrni jár, az elsősorban azért jár, mert izmokat szeretne, jobb formát szeretne. És nem azért, mert élvezi a hajnalban kelést, az edzőterem jellegzetes szagát, vagy hogy várni kell a guggolóállványra, ha másnak is eszébe jut, hogy guggolni kéne (szerencsére ritkán jut).

De a feszes popsin, a formás vállon és az impozáns combfeszítőn kívül mást is adott nekem a súlyzós edzés, amire eredetileg nem is számítottam. Elsősorban kitartást. Türelmet. Fegyelmet. És ebből a fogalmi körből néhány dolgot. Hogy az eredmények nem jönnek azonnal. Hogy nincs olyan, hogy lemegyek edzeni, aztán máris kész az izmos, karcsú alak, akkor se, ha egy hétig lejárok háromszor, és akkor se, ha egy hónapig. Itt hosszú hetek telnek el, amíg látszik az eredmény, és akkor is csak egy kicsi. Először. Aztán hetek múlva megint. És közben is menni kell, csinálni, nem sírni, csinálni, nem sírni.

Rendszert is vitt az életembe. Három edzést igyekszem belepréselni a hetembe, általában hajnalban, munka előtt, vagy hétvégén, reggel. Átgondolom a hetemet, mikor mi a dolgom, mikor fér bele, és hogy osszam el két lábnapot, hogy lehetőleg még járni is tudjak a hét második felében, és a számhoz emelni a kávéspoharat, ha mondjuk mell-váll nap volt hajnalban. Erre nagy szükségem volt. A rutinra, az állandóság biztonságára, mert hajlamos vagyok szétcsúszni, ha túlságosan strukturálatlan az időm. A fegyelemről és a kitartásról is volt mit tanulnom. Én, aki mindig mindent azonnal akarok, és befeszülök, ha nincs rögtön valami, amit elterveztem, lecsitultam a hónapok alatt. Edzhetek addig, amíg másnap nem tudok járni, akkor sem lesz azonnal eredmény. Idő, kitartás, fegyelmezettség. Őrületes szükségem volt erre.

A dopamint is az edzésnek köszönhetem. Az istenkirály, kevés dologhoz fogható dopaminfröccsöt az edzés után, és egy idő után azt is, hogy valahogy megemelkedett a gyárilag (genetikailag) alacsony dopaminszintem. Kiegyensúlyozottabb lettem, és a mélypontjaim ritkábbak, kevésbé mélyebbek lettek. Ezt pár hete vettem csak észre, és miután volt szerencsém a félév során elmerülni a Cloninger-féle biopszichológiai modellben, értem is, hogy mi zajlik az agyamban ilyenkor, legalábbis a neurotranszmittereket illetően.

Aztán az étkezések rendszerességét, és hogy végre nekiálltam komolyan venni a diétát. Fehérliszt és cukor kuka - amikor csak tehetem, nem eszem ilyesmit, és ha van rá lehetőségem, akkor három óránkénti, rendszeres étkezés, tápláló ételeket eszem. Eleinte azért, mert nem akartam elrontani a kajával azt, amiért a teremben annyit dolgoztam. Aztán meg már azért, meg rákaptam az egészséges ételekre, szignifikánsan csökkent a cukorfüggőségem, és elkezdtem kívánni a tápláló, magas rost- és fehérjetartalmú ételeket. Másfél hónapja a vega karrierem is véget ért - a testem ugyanis húst kíván. Fehérjét, amit egyszerűen nem tudok tojásból, túróból, cottage cheese-ből fedezni (arcpirítóan kevés fehérje van pl. a natúr joghurtban!). Márpedig a fejlődéshez - úgy vettem észre - fehérje kell, így 3 év után beleharaptam az első csirkemellbe. Nem volt finom. De aztán megszoktam. Egy nő annyi mindent hajlandó megtenni a fenekéért! És láss csodát, az inzulinrezisztenciámnak is búcsút inthettem tavasszal.

 A testem szeretetét. Persze, nem ezzel kezdtem. Eleinte volt bennem egyfajta, ellenségességig menő indulat a vele szemben. Ezzel az attitűddel jártam edzeni. Valami olyasmi zajlott bennem, hogy "nesze neked, hájacska, most aztán jól ledolgozlak". Némi önmagamtól való elidegenedés, testtel szembeni averzió. Aztán ez átalakult a hónapok alatt. Elkezdtem megkedvelni a testemet. Volt egy-két apró sérülésem. Eleinte dühös voltam miattuk, aztán megtanítottak, hogy jobb, ha vigyázok magamra. Szeretettel edzek, szeretettel dolgoztatom meg a testem, figyelve a határaimra, és óvatosan feszegetni őket. Menet közben elkezdtem hálát érezni a testem iránt. Aki jön velem edzeni, dolgozik velem, hajlandó ezekre az erőfeszítésekre, és meghálálja a törődés minden formáját. A hónapok alatt máshogy kezdtem figyelni rá. Nem csak arra, hogy szép-e, Hanem érzékenyebb lettem a rezdüléseire, az állapotaira, és elkezdtem szeretni benne lenni. 

Azt az élményt, hogy nem vagyok gyenge nő. Ezt először a pszichobokszon éreztem meg, szó szerint a testemben és a zsigereimben. Aztán, ahogy elkezdtem fejlődni és megéreztem az erőmet, ez egyre inkább visszahatott az önbizalmamra is. No, nem menőzöm (életemben nem posztoltam edzős szelfit - igaz, másmilyet sem) és nem dicsekszem úton-útfélen, de aki 50 kilóval guggol és 30-cal húz fel, az nem gyenge nő. De nőietlen nő sem. Nekem teljesen megfér a nőiességgel mindaz, amit a teremben csinálok. Valahogy így:

És végül, de nem utolsósorban, egy igazi, szívbéli, imádnivaló edzőtársam. Aki a húgom. És akivel a legjobb edzeni - akkor is, ha épp nem ugyanazt csináljuk. Mert ő az, aki mindig eljön edzeni, és éppúgy imádja, mint én. Aki érti és érzi, hogy mennyire jó egy brutális lábedzés, amikor kicsit tudok emelni a súlyon, vagy amikor az izomláz eddig nem ismert fokozatait nyögöm. Ő az, aki soha nem mondja le az edzést, mert menstruál/másnapos/vizsgázik. És aki ugyanezt érzi, amit én. GymSisters. Az edzések extra ajándéka.