Valszeg azért érzem ezt, mert sohasem laktam kollégiumban.
A szintünkön parkettáznak odabent, így egy teljes hónapra le kell költöznünk a második emeletre. A remekjó harmadik emeletről, ami a legkirályabb szint volt a négy közül. Először is, mert itt dolgoztak férfiak. Ha nem is sok, de legalább hébe-hóba lehetett őket látni a folyosón, esetleg kávézni velük a konyhában, harapni a kolbászukból, kunyerálni egy katonát a szalonnájukból, néha rém unalmas tud lenni a joghurtra, müzlire és sokmagos pirítósra szorítkozó reggeli önfegyelem, ők meg olyan jóízűen tudtak enni, hogy a nyálam kicsordult, sokszor csak azért somfordáltam el, ne látsszon már rajtam, mennyire kívánom, hetente kettőnél többször kunyerálni meg mégiscsak ciki. Másrészt, mivel ezen az emeleten dolgoztak férfiak, így a konyhában mindig disznóól kellemes összevisszaság uralkodott, edények a szárítón egymás hegyén-hátán, néha otthagyott morzsa az asztalon, de hát, Istenem, ez egy munkahely, meg egyébként engem nem zavart, h nem kell mindig mindent akkurátusan a helyére tenni, és nem mindig párhuzamos az asztalterítő a mikró oldalával, ha már nagyon bosszantott a penészes tejföl a hűtőben, hát kidobáltam. Csak egy kávéfőzőnk volt, ennek ellenére kávéivás-policy sem volt túl bonyolult; meg volt beszélve, h aki amennyi kávét talál lefőzve, azt megihatja. Sosem volt ebből gond, sőt, még abból sem, ha néha az ő kiskanalukkal kevertem meg a kávémat, amikor az enyémet az irodámban hagytam. Szóval, öt évig éltem gondtalan életem a harmadikon, amit csak az zavart meg, ha a baszatlan picsa elegánsan távolságtartó főnöknőmet kapta el valami érthetetlen neurotikus pánikroham a konyhában uralkodó állapotok miatt, és hisztériába hajló hangon, teátrális mozdulatokkal gesztikulálva összehívott minket, hogy nézzük meg, mi van a konyhában, ő nem érti, mi ezt hogy bírjuk, miért nem tartunk nagyon rendet, legalább mi nők, ha már a másik osztályról a férfiak ilyen trehány disznók. Sikáltam én már az utasítására munkaidőben mikrót, és suvickoltam hűtőt, különösebben ez sem zavart, ha ez a feladat, hát elvégzem, a változatosság gyönyörködtet, meg úgysem jó mindig a gép előtt görnyedni.
Aztán beütött a világvége. A cégnél következetesen parkettázásnak hívják, de ez maga az apokalipszis. Tegnap reggel le kellett költözködnünk a második emeletre, és egy hónapig ott is kell maradnunk, amíg a mi szintünket megcsinálják, s mehetünk vissza. Persze a sün, aki ugye már dolgozott magán, és azóta rendkívül mély empátiával bír embertársai iránt, azonnal tudta, ez a másodikon lakóknak sem lesz olyan egyszerű. Hiszen helyezkedjünk csak bele az ő szerepükbe: az ő szemükben mi vagyunk a betolakodók, akik egy nap alatt felforgatták az ő jól megszokott kis világukat, és hétfő óta nem párhuzamos az abrosz a mikróval, néha a székek sincsenek betolva a helyükre, és urambocsá', még a folyosón is közlekedünk. Nehéz lehet megszokni, hiszen mindig is tudtuk, h a másodikon rend van és fegyelem, mindig az volt a bezzegkonyha, ahol enni lehet a földről (pedig vannak rendszeresítve asztalok is), ahol nem kávézaccos a szivacs, és ahonnan sosem szűrődik ki hangos hahota, legfeljebb elfojtott, diszkrét kuncogás, néha esetleg vihogás, naná, hiszen a MÁSODIKON CSAK NŐK DOLGOZNAK. A férfikollégákat az első emeletre költöztették, egy hónapig nem is látjuk őket, nem marad más, mint integrálódni a másodikra, és vágni a centit, meg bizakodni, hogyha azt ígérték, 1 hónap alatt meglesz a parkettázás, akkor valóban nem fog 6 hétnél tovább tartani.
Tolerancia, türelem, elfogadás - ily nemes érzésekkel a szívemben csattogtam (osontam) ki ma reggel háromnegyed nyolckor a konyhába. Kezemben a bögrém mellett a tejesdobozom, meg a kávém, első nap az iskolában, gondoltam én, hát viselkedjünk illemtudóan, főleg az 50+os hölgyek előtt. Megkérdeztem, hová tehetném a tejes- meg a kávésdobozomat, látom, van több üres polc, melyiket használhatnám, vagy netán hol vehetnék igénybe felesleges 20 négyzetcentimétert, ahol ezek elférnének. A mosogatónál ügyködő hölgy, aki valószínűleg rosszul aludt aznap éjjel (és az elmúlt 25 évben mindig), felmutatott a szekrény tetejére, hogy ott van egy üres polc, oda tegyem nyugodtan, ott nem zavar senkit. Igen ám, de a sünibaba nem egy kosaras alkat, ha a küszöbön ücsörög, lógázni is tudja a lábát. Sebaj, gondoltam én, jó lesz nekem az a legfelső polc is, hiába vannak lejjebb is üres helyek, ott talán tényleg nem zavarok senkit, legfeljebb majd székre állok, valahányszor kávét szeretnék inni. De aztán - most már tényleg az anyámat énnekem - tovább folytattam a kolléganő zaklatását. Láttam ugyanis, hogy van egy elektromos kávéfőző a konyhapulton, a hölgy mégis egy kotyogós kávéfőzőt tömköd elmélyülten a villanyrezsó mellett. Bátorkodtam rákérdezni, hogy nem jó az elektromos főző, mire a hölgy ingerülten rámvakkantott, hogy igazán láthatnám, hogy nem jó, ezért főz ő a másikban, ami az övé, most hozta ki az irodájából. Jó-jó, mondtam én békítőleg, csak arra gondoltam, esetleg azért főz abban kávét, mert annak jobban szereti az ízét, vagy valami, bármi, nem tudom, és kezdtem azt érezni, ebből ma reggel nem lesz főzős kávé, maximum csak kavarós, már ha forró vizet szabad a csapból vételezni. Később, amikor egy másik kolléganő is megjött, fültanúja voltam, legközelebb negyed 1-kor főznek kávét, addig a hölgy beviszi a kotyogós főzőt a szobájába, mert nem hagy elöl semmit. Végleg elkeseredtem. Azt hiszem, 1 hónapig munkaidőben nem iszom főzős kávét. Levegőt se nagyon veszek, az a biztos. Kérek engedélyt.