Van áthallás személyes vonalon is. Engem kiskoromban sokat kritizáltak, építő jelleggel, persze, mert csak jót akartak. Hányszor, de hányszor szégyenültem meg, hogy alkottam valamit (akár csak egy házat kockából), aztán kedvesen elmagyarázták, hogy ez így miért nem jó. Építő jelleggel ledorongolták a házamat. Forr is bennem a düh most, amikor felnőttként ilyesmivel szembesülök. Oké, dolgom van ezzel, küzdök is hetek óta, hogy ilyenkor ne a leforrázott kisgyerekből reagáljak, de akkor sem állom meg, hogy ne írjak erről. Talán nem vagyok ezzel egyedül.

Szóval van nekünk ez az építő kritikának nevezett találmányunk, amikor szeretetnek álcázva seggbe rúgjuk a másikat. És milyen fontosnak érezzük közben magunkat, nemde? Csak úgy buzog bennünk olyankor a lelkesedés, az építő jellegű tettvágy, most most aztán csupa jóindulatból lenyomjuk a másikat a sárga földbe, aztán kegyelemdöfést adunk neki azzal, hogy de egyébként persze az összes többi dolgod tök jó. Majd még egy kis homokot kaparunk az áldozatra: hiszen mi csak jót akartunk. Ezzel fel is vagyunk mentve minden felelősség alól, a jó szándék mindenre mentség. Jó szándékból forgatunk kést a másikban, adunk tanácsokat, hívjuk fel a figyelmet hibákra, és mutatunk rá gyengeségekre. Éljen a jó szándékú kritika és tanácsadás! Segítsünk szerencsétlen embertársainkon, akik önmaguktól nem tudják, mi a jó, helyes, és megfelelő, de mi, lánglelkű aranyszívűek, vigyük el a fényt sötét éjszakájukba!

Mi a baj az építő kritikával? Az, hogy kritika, és az, hogy egyáltalán nem építő. Más semmi. Hol gyökerezik ez? Meglátásom szerint ez a hibára fókuszáltság valahogy kisgyermekkorban elkezdődik. Rajzol a kisded valamit. Irka-firka az egész, talán kivehető valami rajta, hm, ez itt tényleg anya lenne, ez meg apa, ez meg a kisöcsi? Aha! Megdicsérjük, nagyon jó lesz ez, Pistike, DE tudod, kicsikém, anya nem így néz ki. Apa sem, kisöcsi sem, és a Dinó kutya sem. De nem baj, majd legközelebb. Mindezt egy négy-öt éves, rajzolni épphogy tudó gyermeknek. Néha a dicséret a DE előtt el is marad. Szerintem szükségtelen építő jellegű megjegyzésekkel ellátni a kisgyermekek alkotását. Hiszen, ahogy fejlődik, magától is jobbat rajzol, épít, fest majd. Bíznunk kell annyira a gyermekünkben, hogy nem lesz visszamaradott felnőtt, ha nem javítgatjuk, terelgetjük állandóan. Ha ezt tesszük, kezdjünk el már most gyűjteni a számára, hogy leendő örökségéből majd ne lakást vegyen, hanem elmehessen terápiába, feldolgozni, mondjuk a szorongását, a kishitűségét.
Felnőttként pedig.legtöbben pontosan érezzük, hol-mikor-miben hibáztunk. A lelkünk mélyén pontosan érezzük, hol vannak a gyengeségeink (hacsak nem küzdünk nárcisztikus személyiségzavarral, bár ezzel a problémával nem az érintettek, hanem a környezetük szokott küzdeni). Teljesen felesleges, hogy beleverjék az orrunkat. Érdemes szerintem, amikor egymást véleményezzük, a pozitívumokat, nekünk tetsző dolgokat kiemelni - a többiről meg hallgatni. Ez nem hazugság. Nem mondjuk azt, hogy jó, ami nem tetszik.

Mi a baj a jótanácsokkal? Legtöbbször az, hogy kéretlenek. Sose adjunk kéretlenül tanácsot senkinek! (Akkor is csak óvatosan, ha kéri.) A tanács, amit adunk, mindig rólunk szól, akik adjuk, és nem arról, akinek adjuk. A legártalmasabbak az olyan segítő szándékú intelmek, mint: Bízz magadban! Higgy magadban! Engedd el a problémát! Ne félj! Ne gondolj rá!
Ha valakinek tanácsot adunk, akkor valójában magunk alá pozicionáljuk őt, magunkat meg fölébe. Észre sem vesszük, de ettől esik igazán jól tanácsadás: köze nincs ahhoz, akinek adtuk, hanem a magunk megerősítéséhez. Mennyire jók vagyunk már, okosak, hasznosak, építők? Mert az a szerencsétlen magától nem tudja, hogy jobb lenne nem félnie, jobban tenné, ha hinne magában, és eddig csakis azért nem volt önbizalma, mert mi nem figyelmeztettük rá, na de majd most...!
És mi van, ha direkt felkérnek minket, hogy adjunk tanácsot? Ezt kezeljük megtiszteltetésnek. A tanácskérő kiszolgáltatott és sebezhető. Vigyázzunk rá! Gondoljuk meg kétszer is, mit mondunk neki! Valóban segítünk-e azzal? Fontoljuk meg, a tanácskérő nem azért működik úgy, ahogy, mert egyelőre ennél jobb nem elérhető számára. No, nem kognitíve - legtöbbször mindenki tudja, mit kellene tennie - hanem valami más miatt. Ha tehetjük, tanácsadás helyett inkább empatizáljunk.

Én nem akarok olyan világban élni, ahol az építő kritika rendben lévőnek számít, és jó szándékú emberek jótanácsokkal látnak el! Empátia, szeretet, elfogadás! Embertársainkban és a gyermekeinkben való bizalom! Ja, és persze világbéke.