Április van, eltelt az év első negyede, én pedig háziasszonyként, egyetemistaként és kezdő íróként töltöm a napjaim. Imádom! Kezdem megérteni, mit jelent egy férjről gondoskodni, aki heti 5 napot dolgozik, szombatonként iskolában ül, és este 8 előtt nem kerül elő. Mit jelent az, levenni a válláról minden terhet, hogy csak a munkára és a tanulásra koncentrálhasson. Sosem gondoltam volna korábban, hogy ez is az önmegvalósítás (bár továbbra sem szeretem ezt a szót) formája lehet. Pedig de. Lelkesen mosogatok, főzök és porszívózok, nem féltve a körömlakkomat a sika-mikától. Hétfőnként este 8-ig az iskolában ülök (minden előadáson ott vagyok), és vannak annak valami varázsa, késő este, mondjuk, egyházismeret órán ülni (a legalább 100 fős évfolyamból talán, ha 20-an ott vagyunk). Egyházismeret kell, mert a Károli református egyetem, s tudni kell vizsgára az összes ókori zsinatot, helyszínnel, dátummal, és hogy miről döntöttek rajta. Annyi baj legyen.Majd megtanulom előtte, és elfelejtem utána. Ezenkívül lelkesen járok családállítás-szupervízióba, és Buda Lacihoz szupervízióba. A múlt alkalommal a Gyógyító Napon átestem a tűzkeresztségen: rendeztem szomatodrámát egy hús-vér, fizetős kliensnek, szupervízióval. Szeretettel, alázattal mély empátiával. Jó volt. Aztán készül a Bernyakengu honlapja, találtunk egy kedves ismerőst, aki korrekt áron elkészíti. A grafikák is gyűlnek, újabb 4 kép elkészült, bármilyen felfoghatatlan is számomra, de hamarosan tényleg megjelenés! És szép a lakótelep ilyenkor tavasszal, az áprilisi szél kifújja a szmogot, el lehet látni egész a patakig, és szeretek reggelente a kávémmal kikönyökölni az ablakon, és nézni, hogy zajlik az élet odakint.

Miért írom le mindezt? Hogy emlékeztessem magam. Szégyenkezve vallom meg, hogy ezekről az utóbbi időben mind megfeledkeztem. Kicsit depresszióba, kicsit regresszióba estem, s az elmúlt hetekben többet sajnáltam magam, mint nem. Valahogy nehezemre esett az élet, sokat nyűglődtem, sokat is panaszkodtam. És volt egy erős élményem múlt csütörtökön, amikor épp SzomatoDrámára tartottam: felszállt a Bosnyák téren a villamosra egy csapat közmunkás. Fáradt, gyűrött arcú, középkorú emberek, láthatósági egyenmellényben, kezükben nejlonzacskóban az aznapra szánt elemózsia. Csak néztem őket, és mélységesen elszégyelltem magam. És eszembe jutott, hogy nekem a helyzetemben az egyetlen adekvát érzésem a hála lehet. Hogy nekem most nem kell közéjük tartoznom. Nem azért, mintha bajom lenne ezzel - parkot seperni még mindig hasznosabbnak érzem, mint okostelefont vagy tabletet eladni ügyfeleknek, akiknek erre valójában nincs is szükségük, s részt venni a fogyasztói világ mesterségesen generált igényszintjének fenntartásában. De helyette reggeli kávé és a házimunka után leülhetek írni, vagy mehetek szupervízióba, vagy könyvtárazni - na, ez priceless, ahogy a reklám elhintette ezt a szót köztudatban. És szégyelljem magam, ha erről egyetlen pillanatra is elfeledkezem. Úgyhogy most szégyellem. És emlékeztetem magam arra, amint a családállítási csoportjaim végén szoktam mondani a klienseimnek: menjetek, és kezdjetek valami nagyon jót ez életetekkel. Ezt fogom tenni én is.