Hiány

Attila éjszakázik, rendszerösszeomlás van, avatkozni kell. Én meg itthon, egyedül. I.ke barinő elment, jót beszélgettünk, Boldizsár megetetve, kávé bekészítve, érdekes cikkek neten elolvasva (tévé nincs). Kéne menni aludni, mert holnap kelni kell korán, de nem megy. No mi az, Attila nélkül elaludni sem tudok?! Na ne már, megpróbálom juszt is, takaró a fejemre, számolom a sünöket (843-ig jutottam), de nem megy. Kicsit parázom is, egyedül mindig szoktam (leírnám, h épp a dimenziókaputól, amiről E. kolléganő haluzott nemrég, de ez ciki, ezért nem írom le), meg este nagyon magam alatt bírok lenni egyedül. Alapvetően rosszul viselem az egyedüllétet, utálom, gyűlölöm, mutassak nekem egy szinglit, aki TÉNYLEG jól elvan egyedül, nem csak megjátssza, felrúgom. Én nem hiszem, h egy nő valóban jól megvan egyedül (mármint tartósan - nekem ideig-óráig se megy), eszembe is jutott kamaszkori olvasmányélményem, az Eatwicki boszorkányok. Az egész csak a pasifogásról szólt, a többi csak körítés. Ha meg mégis van ilyen nő, akkor jó neki. Ezúton gratulálok.
Most nem értem, mit nyígok, kb 19 éves korom óta gyakorlatilag folyamatosan van pasim (néha több is a kelleténél), sosem voltam vérszingli, egy percig se, eh, hagyjuk, nem értek én ehhez, kevés vagyok, meg fáradt. Szabi kéne, kialvás, sok beszélgetés, sok szex, egy nagy táncolós buli, és tali barátokkal. Meg Attila, MÉG AKKOR IS, ha egész este csak a gép előtt ül, és kb. 10 mondatot váltunk egymással. (Ahogy megfigyeltem, másokkal se kommunikál mostanság. Hogy mér...?)
Amúgy én is a gép előtt ülök újabban, kezdem magamnak felfedezni a net kínálta gumivilágot.
Gy. telefonált, elemezte a párkapcsolati problémáját hosszan. Gy. az a fickó, akinek nem tudok okosat mondani párkapcsolati téren, pedig amúgy mindig mindent olyan jól látok, faszán meg tudom oldani mások életét, meg megmondani, "hommerre hámméter". (Csak ne kelljen megfgadni a saját tanácsaimat, mert akkor kilóg a lóláb, hogy használhatatlanok, mint a legtöbb tanács az életben.) De Gy. gondolatmenetéhez nem tok sokat hozzátenni, így meghallgatom, szeretek vele beszélgetni azért. Ő az a barát, aki (fiú létére) képes volt kétszer is felhívni azért, hogy nem tűnt el, meg nem épült le, csak épp az új kapcsolata köti le minden figyelmét, de nem felejtett el, talizunk majd, ha beáll az egyensúly. Tök jó, hogy nem jártunk. Kár elbaszni egy barátságot ilyesmivel.
I.ke barátnőmmel jólesett megbeszélni az élet naagy dolgait, és tök jó, h megint ilyen kedves lett, egy ideig komoly válságban éreztem a barátságunkat, és nem tudtam, hogy beszéljem ezt meg vele.
Amúgy ma hős voltam, mindjárt meg is koszorúzom magam. Azt hiszem, életemben először beszóltam egy vadidegennek. Atombunkó ellenőr néni (az a kapanyélkiesős fajta) utánunk szólt I.kével, hogy "hol van a bérlet, a hölgyek már elmúltak 65 évesek?", de mindezt döbbenetesen tahó stíilusban. (A metró vonalán hazafelé már 3x mutattam meg a bérletemet, a negyedik ellenőr mellett már elsétáltam.) Hős Kati erre visszafordult, hogy "természetesen megmutatom, főleg, ha ilyen udvariasan kérte", majd egy "parancsoljon" kíséretében fel is villantottam neki a bérletet. Ez nálam akkora teljesítmény (nem is értem, ki beszélt belőlem), hogy I.ke be is írta a telefonjába, hogy "Kati ma beszólt az ellenőrnek". Hűha. Nyúlságom mégsem teljesen reménytelen(?).
K.