Figyelmeztetés: a következő posztban a nyugalom megzavarására alkalmas kijelentések lesznek a posztmodernről, a műalkotás önmagához való viszonyáról és önreflexióiról. Kizárólag erős idegzetűeknek!

Azért vettem külön posztba a filmről szóló benyomásaimat, h ha vki el akarja kerülni egy filmesztétikához ugyan nem értő, ám mégiscsak bölcsészként végzett egyén reflektálását egy elvont dán filmre, annak mára off.
(B) Egyébként most az jutott eszembe, az ilyen "bölcsészes" gondolatokhoz lehetne tenni egy karikában B betűt, besorolásként, mint a korhatár a mozifilmeknél:) Vmi ilyesmit, csak teljes karikában. Egyelőre ennyire futja.
Nohát, Főfőnök. Rendező Lars von Trier. Egy szóval összefoglalva, a film elég vacak volt, kb. a feléig erősen gondolkodtunk, ne menjünk-e ki, ám reménykedtünk, előbb-utóbb lesz ebből film, meg hát, ki is volt fizetve. A film története nagyon röviden (elmondom, mert aki nem látta, az ne is nézze meg): Ravn 10 éve vezet egy céget, jól kijön a munkatársaival, ennek pedig az az záloga, h 10 éve behazudik egy Amerikában élő nagyfőnököt, akire a juttatások megnyirbálását lehet fogni, ergó akit lehet utálni. Most azonban Ravn el akarja adni a céget egy izlandinak, ehhez azonban szükség van arra a bizonyos nagyfőnökre, aki ugye nincs is, így felbérli a munkanélküli színész Kristoffert, h játssza el a nagyfőnököt, arra a pár napra, amíg az adásvétel megtörténik. Egyébként a filmben dánul beszélnek, kivéve az izlandit, aki izlandiul, mókás volt hallgatni.) Dánul egyszer hallottam beszélni egy magyart, izlandiul még senkit soha.
Kristoffer elég rosszul játssza a szerepét a cégnél, ebből sok szituatív poén fakadhatna, de nem fakad. (Vagy lehet, h a dánok ezt humorosnak találták, mi nem.) A cég dolgozói megkedvelik, aztán kiderül, Ravn úgy akarja az adásvételt, h ő a cégben marad, a többieket pedig kirúgja. Kristoffer ráveszi Ravnt, h vallja ezt be az alkalmazottainak (akik egyébként imádják), Ravn ezt meg is teszi, ám ez egészet - az eddig jól bevált módon - a nagyfőnökre, azaz Kristofferre fogja. Kristoffer meg kínjában kitalálja, h van egy nála is nagyobb főnök, az ő döntése az egész. Ekkor ismét szeretik Kristoffert. Itt egy pillanatra megállnék, ugyanis ez volt a film egyik értékelhető gondolata. H minden cégnél kell egy nagyfőnök, akit lehet utálni, ám jó, ha annak nincs arca és emberi gesztusai, mert borul az egész. (Ennek mélységein a munkaadók is elgondolkodhatnak.)
Kiderül aztán, h Kristoffer nem is igazi, Ravnnak megbocsátanak, ám happy end még sincs, mégpedig Kristoffer fogalmazza meg, miért nem: mert az nem járja, h az előbb még haragudtatok és a pokolban érzetétek magatokat, most meg majd boldogan éltek tovább.
Ennyi a film, nem több, semmi extra, ha műveltebb lennék, tán értettem volna a Gambinis utalásokat, de így nem.
Volt azonban a filmnek egy érdekes, általam posztmodernnek nevezett rétege. Mégpedig, ahogyan viszonyul a saját filmségéhez. Én csak az irodalomból tudok kiindulni, mert azt tanultam, de tán némileg a filmművészetre is alkalmazható. (Most még ki lehet szállni!)
Szóval, a posztmodern egyik fő vonása, h reflektál önmaga irodalom voltára, hangsúlyozza, h amit épp befogadunk, az egy műalkotás. Teszi ezt például a távolítás eszközével: többször inti a befogadót, vegye észre, h egy szöveg olvas, és ne élje bele magát abba a fikcióba, h amit olvas az a valóság. Azaz teljességel elveti a 19. századi regényírói gyakorlatot vö. mondjuk Balzac. Nyilván ennek megvan a párhuzama a filmművészetben is. A rendező a film elején és végén is narrációval kezd, egyszer kiszól, h bemutat egy új szereplőt, a kétharmadánál pedig felvillant egy lehetséges befejezést, ám aztán közbeszól, ezt nem lehet, hisz így nem mehet haza a néző a moziból, mert mást vár el egy komédiától. Szóval, mikor a néző kezdené magát beleélni a fikcióba, h amit lát, az valóság, akkor a rendező finoman fenéken billenti, hékás, ez egy műalkotás, vedd tekintetbe a recepciónál, és helyezkedj más befogadói pozícióba, mint amit megszoktál. E hangsúlyozott "csináltság" másik eszköze a rendezői kiszólásokon túl (vö. az író kiszólásai) az, h mindenki dánul beszél, kivéve az izlandi ürgét, akinek tolmácsolni kell, a kulturális és nyelvi különbséggel is erősítve a távolságot a történettől. Másik ilyen távolságtartós gesztus az, h az egyik jelenetben Ravn és Kristoffer egy moziban ülve, filmnézés közben beszélik meg a hogyantovábbot. Ez is finom intés arra, h filmről, megcsinált alkotásról van szó. Tehát, a film több ponton és eszközzel reflektál saját megcsinált műalkotás voltára.
Nohát, nemtom, sikerült-e elmondanom, amit akartam. Mint mondtam, nem értek a filmekhez, így következtetéseimet csak az irodalomelméletből hozom (4 félév nagy idő!) Tkp. filmnézés közben  villant be, ilyen jellegű ismereteimet a film recepciójában is kamatoztathatom. Szóval, akinek ismerősek az olyan fogalmak, mint befogadói pozíció, olvasói stratégia, a szöveg önreflexiói önnön szöveg voltára, posztmodern szövegalkotás stb, az talán tudja alkalmazni azt a filmekre is. Vagy mégsem. Nekem ez volt a film legélvezetesebb aspektusa.
K.