Basszus, elég volt, egyszer és mindenkorra! Torkig vagyok! Azzal, h én vagyok az, aki folyton kiborít, nekimegy, és mindenféle más kínos szituációba keveredik.
Aki ismer, azt tudja, aki meg nem, annak meg elmondom, hadd szörnyülködjön, h mindig mindennek nekimegyek, mindent kiöntök, folyton megbotlom, a kínos elszólásaimról (vö. csinos lányok stb), és egyéb kellemetlen kalandjaimról nem is beszélve.
Ma reggel is, szedem a lábam az udvaron bent a cégnél, késésben voltam, meg szoknya-csizmában, a kolléga előre is engedett az ajtóban (Pease óta tudom, ilyenkor megnézi a fenekemet is), én meg megköszöntem, majd a nagyobb hatás kedvéért piruetteztem is egyet, kis híja volt, h hasra nem estem, akkor lett volna csak látnivaló! Fülem-farkam behúzva sompolyogtam az irodámba. Felszórhatnák sóval azt a kurva udvart!
Vagy, hogy csak az elmúlt pár hónap nagyobb volumenű terméséből mazsolázzak, hivatalos voltam Attila nagyszüleihez ebédre. Hű, az nagy dolog, ott aztán jó benyomást kell kelteni, a lehető legártatlanabb arccal kanalaztam az ételt, és inkább meg sem szólaltam, ilyenkor az a biztos.  Már majdnem sikeresen abszolváltam is a feladatot, le sem ettem magam (vendégségben gyakran előfordul - kizárólag ott, otthon sosem), lélegeztem volna fel, mikor behozták a kávét. Amit én azzal a lendülettel borítottam is ki a hófehér ünnepi damasztabroszra, csak, hogy úgy igazán belophassam magam a nagyszülők szívébe, és emlékezetessé tegyem a családi ebédet.
Mikor Attilával még csak barátkoztunk, rá is sikerült ráborítanom egy pohár kávét bent a cégnél, azóta rendszeresített magának bentre egy tartalék inget is. Ő állítja, azért, hogy legyen kéznél, ha fontos tárgyalásra kell mennie, de szerintem épp az ilyen esetek miatt...
Néhány hete ünnepeltük Attila anyukájának a szülinapját egy puccos étteremben. Elegáns blúzban feszítettem, határozott dekoltázzsal, koccintás után az első kortyot bele is löttyintettem. Folyt a bor bele a cicimbe, Attila anyukája próbálta menteni a helyzetet azzal, hogy a gyümölcssav jót tesz a bőrnek. Hát, én fülig vörösödtem tőle.
Régebben történt, hogy a barátnőm felcsábított a tízemeletes panelházuk tetejére, mondván, ott napozhatunk félmeztelenül, úgysem látja senki. Le is vetkőztünk, hanyatt vágtuk magunkat, aztán egyszer csak férfihangok ütötték meg a fülünket. Felugrottunk, ott állt 3 fiú, akik, hm, a szép kilátásban gyönyörködtek. A barátnőm váltig állította, hogy azelőtt soha senki nem járt a háztetőn, ő már sokat napozott ott korábban is. Én azóta nem.
Nyáron meg strandoltunk Attila húgával meg a pasijával, nekik is elég hamar sikerült bemutatkoznom. Elmentünk a büfébe, majd egyik kezemben egy kávéval, másikban egy sörrel megindultam az egyik szabad asztal felé. Nem vettem észre a kőpadkát, megbotlottam, a kávét magamra is öntöttem, forró volt. Aztán az asztallábban is elbotlottam, és a sört is magamra borítottam, mondjuk, kellemesen hűtötte a forró kávé helyét, de állhattam be újra a sorba. Vettem még egy sört, odafigyeltem a padkára, meg az asztallábra is, aztán leülés közben majdnem az újabb sört is kiborítottam, de Attila ügyesen elkapta, alig folyt ki pár csepp. De az előadás ezzel még nem ért véget. Visszamentünk a pokrócokhoz, hasra vágódtunk napozni, mi Attilával egymás mellé, a húga meg a pasija velünk szemben. Attila később felállt, bekente a hátamat, én meg fel akartam állni, nem vettem észre, h az egyik lábával rajta áll a bikinialsóm megkötöjén. Feltérdeltem, a bikinialsóm kioldódott (azóta dupla csomóra kötöm ám!), a bugyi lecsúszott rólam, én meg ott térdeltem alul pucéran, Attila rokonaitól kb fél méterre. Ráadásul káromkodtam is egy hangosat, amire az is odanézett, aki eddig nem, így még több szemtanúja volt a jelenetnek.
Ám a sorozat folytatódott. A minap Katalin napot ünnepeltünk Attiláéknál, elmentem pisilni, a faterja meg rám nyitott, már épp álltam fel, hogy húzzam fel a bugyimat, így ő is premier plánban látott alul pucéran. Basszus, shogy fogom lemosni magamról, hogy direkt mutogatom a puncimat Attila családjának?! Ahogy belegondolok, már csak Attila anyukája van hátra. Csak azért, hogy ne feszélyezzen a tudat, hogy ez - magamat ismerve - előbb-utóbb be fog következni, talán azt kéne, hogy legközelebb, mikor látogatóba megyünk, egyszerűen lehúzom előtte a bugyimat, essünk rajta túl...

A barátaim nyugtatnak, nincs ezzel gond, ne lássam ilyen sötéten, ezekkel a húzásaimmal a "bájos esetlen" kategóriába tartozom. De szerintem ez már inkább a "balfasz" kategória, bár meg kell hagyni, sok mókás percet tudok szerezni ezzel a környezetemnek (no meg kínosat - magamnak). Még jó, h tudok nevetni magamon, ha már. Bár, mikor napi szinten csetlek-botlok, az nem mindig vicces. Mert természetesen hét nem telik úgy el, hogy egy kisebb kaliberű kellemetlenség ne érjen, csak ezeket el sem mesélem, nem izgi, hányszor megyek neki az üvegajtónak, vagy botlom meg a lépcsőn, hogy széthullanak a kezemben lévő papírok - mindezt nyilván legalább 5-6 fős közönség előtt. Múltkor épp B. kolléganőnek ecseteltem a cégnél a konyhában, mennyivel jobban viselem Attila állandó számítógépezését, ha ki vagyok pihenve és ki vagyok elégítve. Majd hátrafordultam, 4 srác állt az ajtóban, csak mosolyogtak, még jó, hogy nem ajánlották fel a szolgálataikat...
Szóval, fog ez valaha is javulni? Leszek én valaha is magabiztos, talpraesett, rátermett nő? Háát...
K.