Ez csak játék?

Egyszer régen, nagyon régen olvastam vmit vhol arról, h ahogy viselkedünk társasjátékozás közben, az tkp. a valódi személyiségünket modellezi le, kendőzetlenül. Merthogy játék közben felfedjük azt az énünket, amit társas szituációkban egyébként igyekszünk elleplezni. pl. az embert a játék izgalma magával sodorja, így kevesebb figyelme koncentrálódik arra, h viselkedjen. És jól megmutatkozik, hogyan viszonyul az ember a győzelemhez, vereséghez, milyen stratégiát választ, próbálja-e legyűrni a többieket, vagy kooperál, stb., stb., egyáltalán, a társasjáték a való élet piciben.
Érdekes felvetés, egyet tudok vele érteni. Nálunk (értsd a szüleimnél) az volt szokásban, hogy még a Ne nevess koránt is úgy játszottuk, hogy nem kiütöttük egymást, hanem egymás mellé léptünk. A játék ezáltal persze még értelmetlenebbé vált, de a tény, h így játszottuk, jól leképezi a családi viszonyokat. Most, hogy rá vagyunk kattanva a Catan telepeseire (ha ellátogatok a szüleimhez, mindig lenyomunk 1-2 partit), bevezettünk néhány házi szabályt. Utáljuk a rablót, mert azzal csúnyán lehet szopatni a játékostársakat (lapok eldobatása+húzás), ezért bevezettük az első körben nincs rabló intézményét. Sőt újabban, ha vki először hetest dob (ez jelenti a rablót), akkor sem jön a rabló, hanem majd, ha legközelebb hetest dob, az lesz érvényes. És hatalmas sértődések szoktak lenni belőle, ha vkinek a mezőjére többször kerül a rabló, mert mondjuk jobban áll. (Igen, felnőtt, huszon- és ötvenéves emberek képesek összeveszni ezen!) Attila meg csak ámul és bámul, mert ő más stílusban játszik. Míg mi igyekszünk megegyezni, ki merre akar terjeszkedni, hogy lehetőleg ne zavarjuk egymás köreit, addig Attilának esze ágában sincs kooperálni, ő verseng, aki hamarabb odaér, azé lesz a mező-alapon. (Igaza van, ez a játék valójában erről szól.)
Mindannyian nehezen viseljük, ha veszítünk, apum és a húgom sokszor bemorcol és káromkodik, néha én is, Attilánál meg beindul a kognitív disszonancia csökkentés, ugyanis, ha én nyerek Catanban (ez elég gyakran előfordul), akkor szerencsejáték, ha pedig ő (ez ritkább), akkor meg stratégiai. Az indulatok akkor feszülnek igazán egymásnak, ha a 2 játékos által játszható Catan kártyajátékot játsszuk, a vége nemegyszer csúnya összeveszés, anyázás, ebben én is vastagon benne vagyok, nem bírom elviselni, ha legyőz. (Mástól jobban viselem.) Ha hold 'em-et játsszunk, abban jobban az esélyei, ahhoz én hülye vagyok, fene se fogja számolgatni, mire mekkora esély van, Attila mérnök-agya meg egy leosztásnál 3-4 programot futtat le párhuzamosan, no meg, ő vizsgázott sztochasztikából, én meg örülök, ha le tudom írni helyesen ezt a szót:)
Legújabb kedvencünk a Carcassone, az is stratégiai játék, végtelenül egyszerű szabályokkal, ám annál bonyolultabb stratégiát követel. Várakat, utakat kell építeni, meg mezőket befoglalni, a cél minél több pont megszerzése. Mivelhogy a férfiaknak jobb a térlátása (és nekem eszem ágában sincs Attilát kizökkenteni ebbéli hitéből), így ezt legtöbbször Attila nyeri, nincs is ezzel gond, kicsit bosszankodom ugyan, de a fő baj az, hogy ő mindig fifikásan beszáll az én váram építésébe, aztán addig mesterkedik, amíg engem kitúr onnan, aztán övé a vár, enyém a lekvár. Én sose mászom bele az ő várába, útjába, a sajátjaimat próbálom építgetni ügyesen, és rettenetesen fel bírom húzni magam, ha már a sokadik váramból penderít ki. Ennek a vége is többször csúnya perpatvar, durci-morci fél napig. Legutóbb P. szólt ránk, hagyjuk már abba, faszér kell veszekedni akkora hülyeségen, hogy kinek hány parasztja fekszik egy mezőn.
Szóval akkor ez most mi? A kapcsolatunk modelleződik le egy-egy társasjáték során, azaz a kapcsolatunk folytonos versengés, dominanciaharc? Persze vannak erre utaló jelek, de azért nem olyan markánsak, mint ahogy ez megmutatkozik egy-egy játék során. Más párok is, akik amúgy jól megvannak, képesek elválni egy-egy játék közben, láttam én már olyan összeveszést kártyaparti végén, mehettek utána a Balázssóba békülni:)
Nem megy ki a cikk a fejemből. (Csak tudnám, hol olvastam.) Kicsit ráparáztam, mi van, ha a nagy ellentétek manifesztálódnak játék közben, és nem is kompatibilis a személyiségünk, csak most még nem látszik? Mi van, ha nem is illünk össze? És ha egy átveszekedett parti végén egymásba döfjük a nagykést?! (Biztos azon is összekapnánk, ki szúrjon először.)
Végső kétségbeesésemben felcsaptam egy horoszkópot, mondaná már meg, hogy is vagyunk mi ezzel a kompatibilitással. (Ez már tényleg a vég, ha én horoszkópot olvasok.) Nos, ott aszonták, a bika meg az oroszlán (én vagyok a bika) kapcsolata szenvedélyes, tüzes, nagy harcok vannak, látványos összeveszés-kibékülések, állandó kísérletek egymás legyűrésére, és úgy általában, nem kimondottan összeillő páros. Nesze nekem. Viszont a bikáról és a szűzről (voltférj a szűz) meg csupa jót olvastam annak idején, például azt, hogy egyenesen házasságra termett páros. Nos, az lehet, de nem egymással...
Fenébe a horoszkóppal, megmutatom juszt is!

Egyébként megnéztem a jövő évi horoszkópomat is. Azt jósolták, jövőre vagy férjhez megyek, vagy szakítok. Micsoda perspektíva:)
K.