Hol is kezdjem, hol is kezdjem.
Mondjuk ott, h egyszer régen, nagyon régen Legeslegjobb Barinőnek volt egy pasija, szintén Gy. Kb. másfél évig jártak, nagyon kedveltük egymást, jókat beszélgettünk, meg jó volt a humora, ami tán a legfontosabb. Mikor Legeslegjobb Barinő lapátra tette, megbeszéltük, h tkp. nem mi szakítottunk, így nem látjuk különösebb okát annak, h többé ne találkozzunk. Össze is ültünk kb. havonta egyszer 3-4 sörre (akkoriban még jobban bírtam), oszt beszélgettünk jókat, nagyokat. Aztán, ha jól emlékszem, 2004-ben vhogy elvesztettük egymást szem elől, megszakadt cimboraság, azóta szert tettem egy másik Gy. haverra, a régire meg úgy emlékeztem, mint egy jó cimborára, akivel megszakadt a kapcsolat, de jó érzés maradt utána.
Mígnem 2 hete bejelentkezett (már a számát is rég kitöröltem), és mondta, h eszébe jutottam, meg h talizzunk. Meg voltam lepve, meg majd kibújtam a bőrömből, mert nagyon szeretek sör mellett beszélgetni, és vele azt lehetett. Tegnap összetalálkoztunk. Eleinte kínos volt a szituáció, mert barátság ide vagy oda, 3 év az 3 év, semleges és közömbös témákról csevegtünk, hosszú szünetekkel tarkítva. (Közben meg folyamatosan pörgött az agyam, miről lehetne még beszélgetni, legalább addig, amíg a sör elfogy, 1 sör után már lehet kérni a számlát, és el lehet menni a fenébe, ha nagyon muszáj.) (Tudom, persze, h az igazán jó barátság onnan ismerszik meg, h akármennyi idő telik is el, mindent lehet folytatni ugyanott, ez akkor sose volt jó barátság, vagy mittudomén, mindegy már.)
Aztán csak belemelegedtünk, kikértük a második sört, megbeszéltük a magánéleti felállást (micsoda helyzetkomikum, elmeséltem, h elváltam, mire ő megkérdezte, miért, férjhez mentél?haha) Ez egyébként félelmetes, mennyi minden történt velem 3 év alatt, mennyi mindent gondoltam, éreztem stb., mégis alig pár mondatban összefoglalható: Befejeztem az egyetemet. Túlestem a tanítási gyakorlaton. Lediplomáztam. Férjhez mentem. Elköltöztem otthonról. Dolgozni kezdtem. Elváltam. Új pasim van. Meg 2 sünim. Micsoda tömör, kopogós, szikár mondatok. És így elmondva, még csak nem is tűnik nagy dolognak. Könnyed csevegés keretében bárki élete elmesélhető legfeljebb 10 tőmondatban. (Sürgősen újra kell olvasnom A lét elviselhetetlen könnyűségét.)
Aztán arra terelődött a szó, kinek mik a céljai, erre sem tudtam okos választ adni. Merthát mik a nők (emberek?) céljai általában: házasság, gyerekek, lakás/ház, karrier, boldogság stb, szóval ezek tetszőleges kombinációja. Nos, ebből az első megvolt, a másodikkal még várnék, lakásom majd lesz (vagy nem), nagy karriert nem akarok, a boldogság meg vajon mi.  (Á-val egyszer beszélgettünk arról, mi a boldogság, arra jutottunk, nem vmi nagy, rózsaszín, konstans eufória, hanem apró, jól megélt pillanatok. Micsoda bölcsesség, nemde?) Aztán, tán a sörök hatására, bevillant Vonnegut Kékszakállából ez a mondat: "Én már minden tőlem telhetőt megtettem, hogy ne kelljen magam komolyan venni." Nos, ez a mondat, a kognitív disszonancia csökkentés mesterfokra fejlesztésével akár még cél is lehetne:)
Asszem, nem sikerült magam kifejezni, hagyjuk is a fenébe az ilyesmit, még a végén megint lelkisivárnak bélyegeznek, gyorsan ide is rakom az (I) jelet, mielőtt bárki vérkomolyan venné:)
Az este hátralévő része azzal telt, h Gy. berendelt magának egy Long Islandet, aminek hatására elkezdett engem roppant vonzó nőnek látni, ennek egy darabig örültem, egészen addig, míg konstatáltam, h tkp. nem a barátkozás kedvéért ülünk mi itt, hanem, egyszerűen szólva, elkezdett fűzni. (Bazmeg, ember, barátnőd van!) Ezért meg kár volt találkoznunk. Így aztán összeszedelőzködtem, elindultam hazafelé, pont lekéstem az éjszakai buszt, ami óránként jár, az Oktogontól majdnem hazáig gyalogoltam, majd' megfagytam, most meg dühös vagyok, és csalódott.
Igen, Á., te megmondtad:)
K.