Ez volt aztán az igazi Madleine süti-fles! Á. hozott Abonettet, azt az extrudált borzalmat drágáért, ma már minden tudatos diéta alapja. Íze, mint a fűrészpor, de megszokható, sőt, haladóknak meg is kenhető, ideális nasi, mert egyrészt kevés benne a kalória, másrészt annyira vacak íze van, hogy az ember 2-3-nál többet nem eszik meg belőle, így garantáltan nem hízlal.
Megkínált engem is, ahogy beleharaptam, meghallottam a semmivel össze nem téveszthető roppanását, és megéreztem az ízét, rögtön felidéződtek bennem az óvodáskori emlékek. Merthogy én az óvodában kövér kislány voltam (sőt, születésem óta), emiatt csúfoltak is sokat, az általánosban még többet, a gimnázium első két osztályában meg csúfoltak, szívattak, basztattak felváltva, aztán harmadikban megelégeltem, és lefogytam 21 kilót. Ekkor már magamtól, de kisebb, jelesül óvodás koromban még a szüleim és az óvó nénik próbálkoztak ezzel, akkor a súlyom még vajmi kevéssé érdekelt, önfeledtem majszoltam a lekváros kenyeret reggelire meg uzsonnára. Azaz csak majszoltam volna, mert azt találták ki felmenőim és az óvó nénik, hogy a gyereket le kell fogyasztani, ennek pedig legjobb módja, ha reggelire és uzsira kenyér helyett az akkoriban piacra került Abonettet eszem. Zseniális pszichológiai érzék húzódik az elgondolás hátterében, a kölök egye azt, amit a többiek (párizsi, vaj, lekvár), így nem fog nagyon kilógni a sorból, az egy (gyerek)közösségben úgysem annyira szerencsés, és nem is fog fájni a szíve, de ne kenyeret, hanem Abonettet, mert az nem hízlal. Igenám, de. Képzeljük el a következő szituációt: néma csend (jah, a 80-as években még volt fegyelem az oviban), kiosztják a kenyereket reggelire, egyelőre semmi feltűnő különbség. Aztán a nagy csendben beleharapok az extrudált csodába, ami hatalmasat roppan, erre mindenki felkapja a fejét és rám néz. Hároméves gyerekhez illően: hoszan, bambán és értetlenül. Majd jönnek a kínos kérdések: óvó néni, a Kati miért eszik olyat? Hát, mit lehet erre válaszolni?!

No, ha már úgyis a gyerekkori sírásrívásnál tartunk, akkor terápiás jelleggel azt is megírom, mi minden borzalom történt még velem kiskoromban. Nohát, nem elég, hogy kövér kisgyerek voltam, ráadásul még szemüveges, csendes, félénk, sőt, eléggé esetlen és ügyetlen is (lássuk be, ez azért erősen Taigetosz-pozitív mérleg), ezért aztán úgy döntöttek a szüleim, elvisznek gyerekpszichológushoz, nehogy a sok basztatás túl mély nyomot hagyjon bennem. Még most is emlékszem, a pszichológushoz járni egy darabig szerettem, rajzolni kellett, meg színes papírból vágni és ragasztani, több gyerek is volt, én különösebb interakcióba nem kerültem velük, csak rajzoltam-vágtam-ragasztottam. Akkoriban ment a tévében a Misi mókus kalandjai, nekem nagyon tetszett, és megmozgatta a fantáziámat az örökké termő fa, ezért én azt alkottam a papírra. Mikor elkészültek a nagy művek, sorba álltunk, kiraktuk a rajzokat, és a pszichonéni megkérdezte mindenkitől, mit alkotott. Én mondtam büszkén, hogy ez bizony az örökké termő fa. Erre a pszichonéni elnevette magát, és megjegyezte, a kövér kislánynak még most is azon jár az esze, hogy ki ne fogyjon az ennivalóból. Úgy emlékszem, ezen a ponton elkezdtem bömbölni. Az viszont egészen biztos, a szüleim többé nem vittek oda. A mai napig nem értem, a néni részéről ez szimpla dillettantizmus volt, avagy Csernus módszerének korai előképét tisztelhetjük benne.
Asszem, tán épp ezért nem bízom maradéktalanul a pszichológusokban:)
K.