Nohát, vége a húsvéti hétvégének. Megérkeztünk, a csomagok már kipakolva, az első adag ruha már a mosásban. Nem szeretem ezt az érzést. Már a hazautat is utálom. Vége van valami jónak. Kirándulás, nyaralás, ünnep, tábor után mindig elővesz ez az érzés, hogy elmúlt, és nagyon jó volt, és nem jön vissza már soha. Tompa mélabú, némi szégyenérzettel társulva, mert aki nyaralt, kirándult, ünnepelt, az örüljön, hogy sok élményben volt része, ne pedig szomorkodjon, irgum-burgum, Sünibaba, de akkor is. Nem tudom kiszuggerálni magamból.
Node, mielőtt nyakig süllyednék a posztnyaralás-depresszióba, inkább számba veszem az élményeket. Elvégre azért mentünk, nemde?
Péntek délután meglátogattuk a szüleimet, megköszöntöttük Anyumat szülinapja alkalmából, megcsodáltuk a zsemleszínű, lógófülű törpenyulat (aki 1 hét alatt határozottan sokat hízott, és ezzel párhuzamosan barátságtalanodott), meg játszottunk Banget, meg ettünk sokat (ez utóbbi az egész hétvégére jellemző volt).
Szombat reggel meg nekiindultunk Hajdúszoboszlónak, ahol Attila szülei már csütörtök óta nyaraltak(?). Még ilyen elbaszott időt! Húsvétkor általában még nincs túl meleg, de ez a mostani, ez botrányos volt. Az M3 mentén láttunk havat, havas esőt, jégesőt, üvöltő szelet, no meg farkasordító hideget. A húsvétot amúgy nagyon szeretem, az első hosszú hétvége a randa tél után, utána május 1, pünkösd, aztán meg a nyár, amikor is lehet jönni-menni, és meleg van, meg napsütés.
Megérkeztünk, voltunk a fürdőben, ahol rettentő tömeg volt, meg gőz, meg tömeg, de a kiülős medence mókás volt, áztattuk a fenekünket a meleg vízben, a fejünkre meg esett az eső. Este vacsi, nagyon jó helyet találtunk, Nelson étterem és söröző, mindenkinek ajánlom, aki Szoboszlóra téved. Ha én szoboszlói lennék, biztos az lenne a törzshelyem, így csak kétszer jártunk ott, mert másnap is oda mentünk sörözni, meg vacsizni, akkor már Attila anyukájával kiegészülve. Az igen kellemes dolog, ha az ember pasijának az anyukája kedves, és jól lehet vele beszélgetni. Debrecenbe is hárman mentünk, de 20 perc séta után beültünk egy kávézóba, úgy fáztunk, így a nagy debreceni kultúrturizmusból nem lett semmi, beszélgettünk inkább ott is. Pedig kultúrturistáskodni jó, nekem a nyaralások közül az jön be a legjobban, (esetleg némi tengerpart), várak, egyéb történelmi-művelődéstörténeti emlékhelyek, ebéd egy hangulatos étteremben, délután műemléknézés, esetleg kávézás, majd este hangulatos vacsi, közben a másnapi útvonal megtervezése. A wellness nekem kicsit uncsi (meg bitang drága), hosszasan túrázni erdőn-mezőn nem szeretek, napozásból is elég 2-3 nap. Mindig elcsodálkozom, mennyi szép hely van Magyarországon, fel is ötlött bennem, pünkösdkor el kéne menni, Sopronba vagy Pécsre, mindkét városban nagyon régen voltam. A kedvenc vidékem Tokaj és környéke, de ott másfél éve voltunk, meg előtte is sokszor, nem lehet mindig ugyanoda menni, de nekem a szám tátva marad, olyan szép helyek vannak ott, és a kis tokaji helytörténeti múzeumot is vagy hatszor láttam már, mégsem hagynám ki egyetlen ottjártamkor sem. Tokajban meg valami különös varázs, valami egészen megfoghatatlan, szavakba önteni nem tudom, sem borozás előtt, sem után, tán a hely szelleme, mindenesetre máshogy esik a tokaji bor, ha ott helyben isszuk.
Meg ettünk jókat, nekem, mondjuk, ez szorosan hozzátartozik a nyaralás-fílinghez. (Némi nosztalgikus érzés is elfogott, hogy szülőkkel együtt voltunk, rég szexeltem már számra szorított kézzel, meg óvatosan, nehogy nyikorogjon az ágy, hihi, mókás volt:)
Ma hazafelé beurgottunk Egerbe rokonlátogatni, ott is sétáltam volna, ha nem fújt volna ennyire a szél, így csak körbejártuk Attila rokonait, meg ettünk, meg meglocsoltak, már mesziről érezni, ha jövök, és hosszú kondenzcsíkot húzok magam után, locsolókölniszagút.
Most meg itthon, a széltolók legalább vártak, gyorsan meg kellett etetni őket, mert bár tegnap Apum felugrott, és adott nekik enni, mégis azonnal rárontottak a táljukra, mikor teleraktam.

Haj-haj, ismeritek ti a nyaralás-kirándulás-ünnep utáni szomorúságot?

K.