Jó kis nyugis nap volt a mai. Rám fért, ránk fért. Milyen jó a konyhában tüsténkedni, aztán aludni, aztán átmenni Legeslegjobb Bnőékhez, ott Bangezni, mókázni, fölösleges kalóriákat magunkba tömni, és csak úgy lenni, idióta vicceken nevetni nagyokat, és örülni annak, h jövőre házasodnak, és már most izgalommal várni az esküvőjüket. Ők lesznek a második pár, akiknek az esküvőjét igazán várom (az első Á-ék, akik bő 1 hónap múlva), szurkolok mindkettejüknek nagyon, de szerintem nem is kell, nekik sikerülni fog ez a házasságosdi, úgy érzem.
A nap egyetlen negatív mozzanata, h megpróbáltuk levágni Vilmossüni körmét. Muszáj volt rászánni magam, mert hatalmasra nőtt, itt mégiscsak kevesebbet mászkál, mint a szabadban, nem kopik rendesen, és egyik-másik már kezdett visszakunkorodni. Nos, a sünkörömvágás legalább kétemberes missön, az egyik kesztyűt húz, és megfogja a sünt, a másik pedig próbálja elkapni a lábát, és óvatosan lenyisszantani a körmökből egy darabkát. (El lehet képzelni, mit szólt mindehhez Vilmos.) Így is tettünk. Valahol olvastam, h csak picit lehet levágni belőle, nehogy fájdalmat okozzunk neki, meg esetenként vérezhet is. Nagy nehezen sikerült is megmanikűrözni, bár a kisujját nem, aztán egyszer csak észrevettem, h vérzik a körme. Rettenetesen megijedtem, elöntött a lelkifurdalás, nem akartam fájdalmat okozni neki, tényleg nagyon óvatosan csináltam, mégis. Gyorsan abba is hagytam, és kétségbeesve vizsgálgattam a sünit. Ő lekuporodott az ágyra, sokáig nem mozdult (mondanom sem kell, ezzel a frászt hozta rám), aztán egyszer csak megindult, és elkezdett jönni-menni. Kicsit megnyugodtam, visszatettem a dobozába, vigasztalásul kapott egy kis nasit, meg egy zoknit. Úgy tűnik, most már rendben van.
A zokninak egyébként külön története van. Vilmos nagyon szereti a szagomat, a levetett pólómat, pulóveremet rendszeresen és élvezettel szaglássza, ha engedem, meg is nyalogatja, meg is cibálja. Pár napja, mikor sportolt, és mellette ültem a földön, kibökte magának a zoknimat. Nemrég vettem új tavaszi cipőt, elég erős bőrszaga van, nyilván átvette a zokni is a cipő szagát. Vilmos megérezte, és tátott szájjal megindult felé. Elkaptam a lábam, de nem tágított, végül levettem neki a zoknimat, mégiscsak úgy rágja inkább, h nincs benne a lábam. Vilmos meg nekiesett, nyalta-harapta-cibálta, amíg csak el nem vettem tőle. Mókás, h így bejött neki:) Attila is ott ült mellette, de rá sem hederített, csak megszaglászta, és kocogott tovább. Ma meg, h jobban érezze magátm körömvágás után, odaadtam neki a fél pár zoknimat. Igaz, aznap reggel, fürdés után vettem fel, az új cipő még nem volt rajtam, így a zokni nem volt még az igazi, de azért megtette. Olyannyira tetszett neki, h mikor elment aludni, magával vitte a zoknit, és azzal aludt:))

A Boldizsár pizzája meg egy másik anekdota, amit P-nek, Attila barátjának köszönhetünk. (Köszönünk is:) Pár hónapja épp nálunk volt, amikor pizzát sütöttem. Mindig két tepsivel lesz, és mindig kimarad egy kicsi, amit egy kis lábosban sütök meg, így lesz belőle egy 8-10 átmérőjű minipizza. Mikor P. itt volt, és sorban kivettem a kész pizzákat a sütőből, legutoljára a kicsi maradt, mire P. megkérdezte: hát, ez a kicsi pizza meg a Boldizsáré? (Akkor még csak a Boldizsár lakott velünk.) Azóta a maradék kicsi pizzát úgy hívjuk, a Boldizsár pizzája, és ugyan nem a süni eszi meg, hanem mi, de azért ma is azt mondtam, mikor kisült, hogy na, a Boldizsár pizzája épp elég lesz valamelyikünkek ebédre másnap:)
K.

Ja, Smeli, lehet sünt simogatni, ha békés és nyugodt, egészen ellapítja a tüskéjét, és olyankor meg lehet simogatni különösebb baleset nélkül. Az igazán békés jószágok néha még a pocakjukat is hagyják, de ehhez nagyon jóban kell ám velük lenni:)