Majdnem azt írtam, hogy életemben nem olvastam ilyen jó könyvet, de ez nem igaz. Csak éppen aktuálisan gondolom így, mindig így szoktam, mikor igazán jó könyvet olvasok. De már elmúlt. Kiolvastam. Affene, utálom ezt az érzést. Mit fogok olvasni ezután? És főleg: lesz-e olyan jó, mint ez a mostani?

Tud írni ez a Grecsó-srác, az már biztos. Annak idején a verseit is szerettem, pedig nem vagyok versolvasós fajta. Epika, az igen. Főleg a nagy. Meg a Pletykaanyu is tetszett, meg a Nők Lapjában mostanában leközölt írásai is, amelyek jó része, mint kiderült, a Tánciskolából volt részlet. Az Isten hozott egyelőre kimaradt. De be fogom szerezni.
Szóval, ha kortárs magyar irodalom, akkor Grecsó. Meg Vámos. Nekem.
Elintézhetném annyival hogy is, hogy irgalmatlanul jó könyv, olvasásra igencsak érdemes, de elkezd belőlem kibújni a bölcsész, aki legalább a blogján hadd bölcsészkedjen kicsit, ha beadandót már nem írhat szegény.
Egyébként, valahogy Grecsón is érezni, hogy bölcsész. Mintha kicsit úgy írná a regényt, ahogy egy bölcsész elemezni fogja. Minden benne van, ami csak kell, nagyon intellektuális, de ez nem fárasztó intellektualizálás, hanem bele van ágyazva a sodró, jól megírt szövegbe. Fel sem tűnik, csak akkor, ha rögtön az elemző szemével olvassuk. Eleinte úgy is tettem, lassan, egyszerre keveset, mint az orgazmus, abból is csak kevés kell egyszerre, de aztán már nem érdekelt, a kétharmadát 2 nap alatt bedaráltam, így nem tudtam elemezni, meg ízlelgetni, hanem befaltam az egészet, annyira magával ragadott.
Lehetfinom posztmodern gesztusok, remek írói technika, elegáns intertextualitás.
Tökéletes címválasztás. Iskola. Az olvasónak rögtön felrémlik az Iskola a határon, meg a Törless, meg átfut rajta, ahá, ez akkor valami fejlődésregény-féle lesz, és nem is csalatkozik. Az iskola nagy toposz az irodalomban, Grecsó remekül használja. Egyébként is, nagy tudású író. Remekül használja az irodalmat, a vérében van, és pont jó helyen utal pont jó szövegekre.
Aztán a "madár-motívum" (bölcsész-dolgozatban biztos így olvasnám), ami végighúzódik az egész könyvön, a jól megrajzolt figurák, főleg Szalma Lajosé meg Voithé, ugye, de egy-egy ügyes vonással a mellékszereplőket is egyéníti, a zene, na erről eszünkbe juthat még akár a polifonikus regény is, a zene amúgy is hangsúlyos a szövegben. És Grecsó nagy ismerője az emberi léleknek, még azt is tudja, a honnan jön a gyűlölet, amit az ember a testével is érez, mint a vágyat. No, és a regénynyitó permetezős jelenet, az a modern magyar irodalom egyik csodája.
Imádtam a hosszú, áradó, sodró ritmusú mondatait, a hasonlatait, meg az egész könyvet.

Asszem, csak ennyire szorítkozom, semmi elemzés, elvégre ez mégiscsak egy blog, meg hát, csak egyszer olvastam a szöveget, akkor is türelmetlenül habzsolva, egy igazán jó elemzéshez meg többször kéne.

Idézetnek egy mondat, ami ugyan talán nem a legjobb, de egyrészt, a kötetet bent felejtettem a munkahelyemen, és a Nők Lapjában meg csak részletek vannak, másrészt, úgysem tudnám kiválasztani a legjobb, legemblematikusabb mondatot, mert akkor az összes többiről le kéne mondanom, így legyen ez:

"A templom és a gimnázium ligetes háromszögében a békák riogatták a süldőlányokat, a lusta Tisza-part felé közeledve pedig élt az út, tán még az ártéri táblákon búslakodó napraforgók is azért bámulták olyan égett képpel a szikes, repedezett földet, hogy meglássák, mitől hullámzik."
A többit meg tessék hozzáolvasni.

Van ám Grecsó Krisztiánnak honlapja is.

Ja, még egy. Egy Krúdy-mondat, amit Grecsó a mottójául választott a Nők Lapjában közölt írásaihoz (is): "Nem olyan könnyű huncutnak lenni."

K.